Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

The Heart Goes Last

 

Egy újabb szuper Atwood, egyre jobban szeretem ezt a nőt (mármint az írásait, na). Ez egy kicsit Az emlékek őrére emlékeztetett, nem spoilerezem el, hogy pontosan miért, meg persze a Szolgálólányra, meg persze a Szép új világra... Ilyenek ezek a disztópiák :) 

Adrian Mole: The Prostrate Years

 

Ezer éve olvastam utoljára Adrian Mole-t, még kamaszként. Most véletlenül megtaláltam a sorozat utolsó kötetét (átugorva legalább három korábbit), és teljesen nosztalgikus volt olvasni, bár a korábbiakat magyarul olvastam, de ezek szerint jó fordításban, mert teljesen ugyanolyan volt a lakonikus, önironikus, kicsit szarkasztikus stílus, mint amire emlékeztem. A sztori meglepően nyomasztó volt, és emiatt nagyon életszagú is; a vége eléggé el lett kapkodva, vagy hát én vártam volna még némi kifejtést... 

Love your life

 

Betévedtem egy könyvesboltba másfél év után először, és ott volt ez a Kinsella öt euróért leértékelve. El se akartam hinni, hogy még nem olvastam, de 2020-ban jelent meg, úgyhogy tényleg nem láttam még. Na de most de. 

... ez a poszt majdnem egy hónapja piszkozatban felejtődött, most találtam meg. Szóval cuki Kinsella, kicsit más tematikájú, mint az eddigiek, amiket olvastam (kit akarok átverni? MINDEGYIKET olvastam, és most vettem meg a legfrissebbet), nem volt rossz, de nagyon anticipálható volt. Ahogy az összes többi is.

L'Anomalie

 SPOILER!

Bevallom, először nem értettem az alapfelvetést: ugyanaz a gép kétszer szállt le. Őőő, oké? Mindig minden gép többször repüli ugyanazt az útvonalat, még jó, hogy mindannyiszor le is száll, nem? Na de aztán kiderül, hogy ugyanaz a járat (magyarul még ez is félrevezető, mert a járat is ismétlődik), (majdnem) ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a személyzettel szállt le kétszer, három hónap (106 nap) eltéréssel. Sőt, a könyv végén kiderül, hogy harmdszor is megjelent a radaron, újabb x idő elteltével, de akkor már leszállni se hagyták; úgy, ahogy volt, megsemmisítették még a levegőben, mert "hát azért ez már mégse járja". 

Elképzelem, hogy becsönget a rendőrség és bemutatja nekem a három hónappal ezelőtti Verát, aki most landolt, és szerinte még szeptember van, és nem tud semmiről, ami azóta történt. A könyvben ugyanis ez történik, (majdnem) minden utast szembesítenek a három hónappal későbbi/korábbi önmagával és hagyják, hogy ők eldöntsék, innentől hogyan tovább: kér-e az egyikük új személyazonosságot? Melyikük? Sok esetben persze a sors dönt erről, mert például van utas, aki a közbülső három hónapban öngyilkos lett, így a másodszor landoló önmaga marad egyedül. 

Nyilván, a legnagyobb kérdés, hogy hogy történhet ilyen. Több teória is születik, a legvalószínűbb, hogy minden ember(élet) valójában egy program, és itt valami hiba csúszott a rendszerbe, elrontották, akik programoztak, és véletlenül duplikáltak kétszázvalahány utast plusz a repülő teljes személyzetét. (Lásd még a "sci-fi" címkét.) 

A szálak bogozása során érdekes filozófiai, vallási és politikai kérdéseket is érintenek a szereplők, szóval amellett, hogy a cselekmény rendkívül izgalmas, kifejezetten van mélysége is a regénynek - nem véletlen a Goncourt-díj.