Adrian Mole: The Prostrate Years

 

Ezer éve olvastam utoljára Adrian Mole-t, még kamaszként. Most véletlenül megtaláltam a sorozat utolsó kötetét (átugorva legalább három korábbit), és teljesen nosztalgikus volt olvasni, bár a korábbiakat magyarul olvastam, de ezek szerint jó fordításban, mert teljesen ugyanolyan volt a lakonikus, önironikus, kicsit szarkasztikus stílus, mint amire emlékeztem. A sztori meglepően nyomasztó volt, és emiatt nagyon életszagú is; a vége eléggé el lett kapkodva, vagy hát én vártam volna még némi kifejtést... 

Rumbarumbamm

 

Fú, hát nem tudom, elég felemás a véleményem. Egyrészt baromira tetszett, sok helyen visítva röhögtem a megfogalmazásokon, de másrészt meg hát szóval ez egy blog, kinyomtatva, és olvasok hasonló stílusú blogokat, és azokról se gondolom, hogy kevésbé volnának kiadás-worth-ek, mint ez, vagy hogy ez kiadás-worth-ebb, mint azok. Valószínűleg el vagyok kényeztetve kurvajó stílusban író bloggerekkel, ez van. 

Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

A rendes lányok csendben sírnak

A pillanat, amikor "kinyitom" a könyvet és az első dolog, amit megtudok, hogy az exem nagybátyjának a felesége tervezte a borítót... Vigyorogtam rendesen. :)

Nagyon jól megírt, nagyon megrázó és nagyon letehetetlen regény a '90-es évek Dunaszerdahelyéről, ahol a maffia uralt mindent, megölt fiúkat és megerőszakolt lányokat, védelmi pénzt szedett a kereskedésektől, és mindenkit rettegésben tartott. 10/10

Hamvaimból

Nagyon kíváncsi voltam "Szentesire", hogy hogy ír szépirodalmat (cikkeit már olvastam). Sajnos ebből a könyvből nem derült ki, mert ez nem szépirodalom, hanem összeollózott cikkek, cset-beszélgetések, levelek és átvezető szövegek gyűjteménye. Nagy kár, mert a téma sokkal több igényességet érdemelt volna, és tartalmilag nagyon is érdekes volt. 6/10

Hasnyálmirigynapló

Jaj.

<3

Nem baj, majd megértem

[2015. könyves kihívása (igen, ez még él) 31. egy könyv, amiről rossz véleményeket hallottam]

A molyon csomóan írták, hogy mennyire csalódás nekik ez a könyv. Nem tudom, nekem is voltak fenntartásaim közben, de azért összességében nagyon tetszett. Az egyetlen igazi csalódás, hogy a folytatásról, a magyarországi életről egy szó sem esik, pedig engem nagyon érdekelt volna, hogy sikerül Johannának beilleszkednie. 

Cette fille est différente

[2015. könyves kihívása 36. egy könyv, ami egy gimnáziumban játszódik]

Mivel nem sikerült tavaly teljesítenem a kihívást (számszerűleg sikerült, mert 59 könyvet olvastam a moly szerint 2015-ben, bár ebből 10 félbehagyott, úgyhogy 49, never mind, de ezek sem voltak mind csak a kihívás részei), folytatom.

Szóval, ezt a helyi könyvtár gyerekszekciójából vettem ki, mert valahogy mostanában annyira le van halva az agyam, hogy ilyesmikre van igénye(m), ld. előző bejegyzések. Mondjuk szívesen olvasnék minőségibb irodalmat is, de magyarul, de az épp nem áll rendelkezésre. Anyway. Ez egy fiatal lányról szól, aki egészen a középiskola utolsó évéig magántanuló, de 11.-ben úgy dönt, mégis kipróbálja az iskolát. Sőt, a gimnáziumot. Ebben segít, hogy két nappal az évnyitó előtt megismeri a leendő pasiját és legjobb barátnőjét, illetve hogy az iskolaigazgató hihetetlenül toleránsan és jófejül viszonyul hozzá. Teljesen rendben van a könyv a célközönségnek, sőt, sokat lehet belőle tanulni a különböző filozófiai irányzatokról (a főszereplő lány és az anyja iszonyat műveltek, és folyton idézetekkel dobálóznak). Nekem így felnőttként nem volt egy kimondott látókörszélesítő olvasmány, de élveztem. 8/10. Most már jöhetne valami Tóth Krisztina. 

La vie compliquée de Léa Olivier - 1. Perdue

Indultunk haza Budapestre decemberben, és a reptéren úgy éreztem, kell egy könyv, KELL EGY KÖNYV, és még ez volt a legértelmesebb, amit találtam. Úgyhogy levettem, megvettem, elolvastam hazafele. Az az előnye megvolt, hogy kanadai francia, úgyhogy volt benne egy csomó olyan kifejezés, amikkel amúgy valószínűleg nem találkoztam volna. Meg hát elszórakoztatott. A maga műfajában 10/10.

Budapesti napló (1944. november-1945. január)

[2015. könyves kihívása 45. egy könyv, ami karácsonykor játszódik]

Ez megint egy új nézőpont. Van ez a fiatal lány, aki pár hónapja ismeri a "vőlegényét" (mai fogalmaink szerint barátját), és neki írja a leveleit, amik így egymás után inkább naplóba állnak össze. Sajnos a hülye, ostoba kiadó a fülszövegben lelövi a "poént", miszerint Borbála és a vőlegénye már nem látják egymást viszont, de az szerencsére nem derül ki, hogy melyikük hal meg. (Én se árulom el.)

Azért új a nézőpont, mert Borbála és társnői nagyon sokáig ('44. december végéig, amikor a budapesti zsidóság már több hete a gettóban sínylődik) a többiekhez képest nagyon jó körülmények között élnek, mert az egyik pályaudvarhoz vezénylik őket munkaszolgálatra. Mindenki segít nekik, a német katonák is barátságosan, sőt tisztelettel bánnak velük, a magyarok is segítik őket, nagyon sokági szabad kijárásuk van a városba, vihetnek, később küldhetnek élelmiszert, ruhát, stb. a védett házakban lakó rokonaiknak. Sőt, amikor utóbbiakat beköltöztetik a gettóba, egy darabig még így tudják velük tartani a kapcsolatot. 

Szépen ír ez a lány, nagyon objektíven szemléli az eseményeket és rendületlenül hisz a túlélésben. 

Leszámolás Eddyvel

[2015. könyves kihívása 4. egy könyv, ami ebben az évben jelent meg]

Így a Pride-hónapban különösen aktuális olvasmány. Nyomasztó vallomás egy Isten háta nögött felnövő meleg fiútól, aki már kisgyerekkorától tudatában van a homoszexualitásának. Borzasztó előítéletekkel, szülői meg-nem-értéssel és számkivetettséggel kell megküzdenie (sikertelenül), és 16 évesen tud végre kiszakadni ebből a homofób közegből. Erről a 16 évről szól a visszaemlékezése. 10/10.

Helga naplója

(kihíváson kívül)

Véletlenül tegnap csupa holokauszt-témájú könyvet vettem ki a könyvtárból, és véletlenül pont ezt pont elkezdtem, és ma délután ki is olvastam. Igazából nagyon jó volt, mármint a gyermeki értetlenséggel kevert humor és egyben komolyság, és csoda, hogy 1945-ig mindennap tudott naplót írni. Tetszett, és jó a végén az interjú is, nagyon jól van megszerkesztve az egész könyv. Ja, és nekem Terezín illetve a cseh zsidó gyerekek sorsa egész eddig számomra ismeretlen volt, eltekintve a mindenki által ismert részletektől.

Apróságaim

[2015. könyves kihívása 26. egy memoár - NAGY jóindulattal]

Leszögezem: kizárólag azért vettem ki a könyvtárból és kezdtem el olvasni, mert a Székely Éva (aka. Gyarmati Andrea anyukája) könyveit olvastam és nagyon szerettem. NAGYON. A Sírni csak a győztesnek szabad-ot szerintem legalább tizenötször olvastam.

Na most ez is viszonylag jól indult. Asszem, az első harmada még tetszett is. De utána elkezdett borzalmasan didaktikussá válni, mint a diderot-i színház, olyannyira, hogy minden fejezet végén volt konkrét tanulság, hogyaszongya kedves (leendő) szülő, most elolvastad, mi rossz/jó, ennek fényében cselekedjél te is, ámen. Brrrr! Nem is olvastam el az utolsó 20 oldalt. 3/10, mert az egyharmada jó volt.

Daddy's little girl

[2015. könyves kihívása 15. egy népszerű szerző első könyve - jó, eddig ez az egyetlen...]

Előre mondom, 10/10. Nagyon jó ponyva volt. Sőt, igazából csak a külsőségekben (borító, papírvastagság, másfeles sorköz) volt ponyva. "Belsőségekben" megrázó és gondolatébresztő volt. Olyan, hogy napokig rágódtam azon, hogy vajon hány olyan lányt ismerhetek, akiket molesztált az apjuk és nem merték senkinek sem elmondani, aztán amikor összeszedték a bátorságukat és feljelentést tettek, végül mégis meghátráltak?...

Bridget Jones naplója 1-2.

Hát ez halálos volt! Emlékszem, hogy egyszer mintha már olvastam volna az első kötetet, és mintha nagyon nem kötött volna le; akkor még biztos kifinomultabb volt az ízlésem, mert a gimnáziumi kötelezők miatt a magas irodalomhoz voltam szokva... :P Jó, most se a sztori volt az, ami igazából olyan nagyon izgi volt, bár a második kötetben a thaiföldi drogbotrány azért elég meglepő fordulat volt, na de a nyelvezet! Hát azon beszartam! Annyira kilóg a kapanyél "Bridzsi" szájából, hogy az hihetetlen, és annyira viccesen fogalmaz, és ez természetesen Sóvágó Katalin fordító érdeme legelsősorban. És még egy etimológiára is rájöttem a második kötetnek köszönhetően: "faséban vagyunk", mondja Bridget, ma már fasírtat mondanánk, ha már (de a könyv és fordítása 2000-ben jelent meg), de ebből rájöttem, hogy ez a francia facher, faché (haragudni, haragos) szavakból jön. :)

A kedvenc szereplőim Bridget szülei - ennyi baromságot összehordani! - na és persze Richard Finch, Bridget főszerkesztője, aki szintén legalább ennyi baromságot hord össze, de milyen stílusban! :D 

Egyértelműen 10/10, és remélem, a harmadik rész is legalább ilyen ízes lesz. 

(Ha a boltkóros-sorozat Bridget Jones-parafrázis/utánérzés akar lenni, akkor iszonyatosan gyenge próbálkozás, főleg ha az erőltetett internetes és egyéb "modern" szlenget nézzük.)

Éva lányom

Hát, mit mondjak. A legrosszabb dolog, ami egy könyvvel történhet, hogy a hátán a fülszövegben konkrétan leírják, hogy mi lesz a vége. De napra pontosan, hogy mikor fog félbeszakadni a napló, mert a kislányt elviszik. És persze, az emberben viszonylag kevés a kétely azzal kapcsolatban, hogy mi is lehet vajon a vége, lesz-e happy end, de annyira rossz volt, hogy a fülszöveg esélyt se adott arra, hogy reménykedjek, vagy hogy érdeklődve olvassam. A kiadónak mínusz száz pont. 

Pamiętnik

Vagyis Dawid Rubinowicz naplója. Na, ebből már sokat nem értettem, és kulcsszavakat, de persze azért a sok egy részét ki tudtam következtetni. Fantasztikus a nyelvezete, van benne egy csomó német szó lengyelre átírva, meg tájnyelvi szavak, meg olyan szavak, amik 1942-ben még léteztek, ma már nem. És a nyelvtana is remekül tükrözi a 70 évvel ezelőtti nyelvi állapotot. 

Nyilván a kisfiút, aki 14 éves volt ekkor, kb. 3 hónappal az utolsó szó leírása után meggyilkolták.