Tavaszi Tárlat

Hát ez egy teljesen nemspirós-Spiró. Egészen a 257. oldalig ezerrel zajlanak az események, megy a szokásos fanyar 56-os téma, a hősünk (sic!) már majdnem vádlott egy koncepciós perben, letehetetlen az egész, öt perc alatt végigrohan rajtunk a cselekmény, meg mi is a könyvön, aztán egyszer csak, bumm! Minden rendbejön egy telefonhívással, elcsitulnak az indulatok, megszűnik a feszültség és ezzel a cselekmény maga. Véget ér a regény. Slussz, passz, ennyi volt. Kb. mint egy elcseszett szinuszgörbe. Persze a könyv a maga nemében zseniális, egyértelmű 10/10, imádom Spirót, és kellően ritkán olvasok tőle ahhoz, hogy a helyén tudjam értékelni.

Les demoiselles de Concarneau

Azaz A concarneau-i hölgyek. Hát, ez a könyv elég nagy csalódás, de azért olvastam el, mert jan. 6-án vizsgázom belga irodalomból, és bármit lehetett olvasni, én meg levettem egy random Simenont a könyvtárban a polcról. De ha már elkezdtem, be is fejeztem, bár rekordlassan, két hónapig olvastam, mire végigrágtam rajta magam. 

Mivel ez nem Maigret-s, hanem mivagyunkagyilkosos nézőpontú könyv, gondoltam, bűn és bűnhődés lesz, pszichológia, lelki terror, nyomás, ilyesmik. Nem. Nagy leszarás (ami a - igaz, véletlenül - megölt gyereket illeti) és seggkinyalás (ami a gyilkost illeti). Szóval várom a vizsgát, hogy ezt a tanárnak is elmondhassam. 8/10, mert amellett, hogy csalódás, gondolatébresztő.

Lélegzethinta

Azt írták a fülszövegben, meg több más helyen is, hogy ez a könyv olyan, mint a Sorstalanság. Nem. Ez a könyv SOKKAL JOBB, százszor szebb, ezerszer személyesebb és milliószor egyedibb, mint a Sorstalanság. És milliárdszor jobban megérdemli a Nobel-díjat. Hihetetlen nyelvi lelemények vannak benne, olyan az egész, mint egy vers, mint egy zsoltár... Amellett, hogy szívszorító, mégis gyönyörű. Persze könnyű egyedibbnek lenni a Sorstalanságnál, mert a holokauszt-irodalom jóval gazdagabb és "egyformább", mint a Gulág-irodalom. Pedig erről is van mit írni. Ez a könyv egyértelmű 10-es, szinte nem is lehet pontozni, annyira szép. 

Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba., mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. (248-249.o.)

Kis kincsek azok, amelyeken az áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: itt voltam. (...) Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. (316. o.)

Rötúr

Jaj, elszorult a szívem nagyon, hogy Bächer Iván meghalt. Ettől még nem olvastam más szemmel ezt a könyvét sem, sőt, kicsit örülök is, mert most a halála kapcsán határoztam el, hogy azt a kevés könyvét, amit eddig nem olvastam, most elolvasom. Ez lett az első, véletlenül. Szép, nagyon szép. Úgy szeretem Bächernek ezt a kicsit ironikus, fiktív párbeszédekkel, olvasóra-kikacsintásokkal, remek receptekkel fűszerezett mesélős stílusát. És szomorú, mert tele van háborúval, csalódással, megcsalással, betegséggel, halállal - de hiába, ha egyszer ilyen volt a Gold-család huszadik százada, akkor ilyennek is kell megírni. Tízből tizenegy. 

Szegény anyám, ha látnám

Ezt a könyvet anyunak vettem a névnapjára, de én olvastam el először, mert úgy tűnt, kettőnk közül engem érdekel jobban. :D Érdemes volt, két nap alatt végeztem vele. Alapvetően azért érdekelt és vettem meg (anyu névnapján túl :P), mert egyszer találkoztam Tomival személyesen, és kíváncsi voltam a hátterére. Megkaptam. Ajánlom mindenkinek, mert jó tudni, hogy az ember mihez (ne) kezdjen egy vakulófélben levő kisgyerekkel. Nem pontozom.