Mi vagyunk a medvék; Egymás ellen (Björnstad 1-2.)

Egyszerűen szerelmes vagyok Fredrik Backmanbe, imádom a stílusát. Annyira száraz és finom egyszerre, hátborzongató, ahogy a balladai homállyal operál. "A kislánynak mostantól nagyon sokáig csak a sport fog kék foltokat okozni." Mindenki tudja, hogy miről van szó, nem kell kimondani, mégi összeszorul az ember torka. Van itt nemi erőszak (minekmentoda), iszonyatosan kemény sport, "béközép" szurkolótábor, szétesőben lévő házasság, gyereknevelés vs. karrier dilemma, homofóbia és rejtőzködés, rák, baleset, és egy kisváros, amelybe mindez belefér, de a boldogság és a szép pillanatok is. Jaj, de megszerettem Björnstadot, szívesen megnéznék ott egy hokimeccset. 

Holtverseny

Megrázó. Nyomasztó. Gyomorforgató. Felkavaró. Elgondolkodtató. Realista. Naturalista. Ijesztő. Brrr! 10/10.

Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.

Apróságaim

[2015. könyves kihívása 26. egy memoár - NAGY jóindulattal]

Leszögezem: kizárólag azért vettem ki a könyvtárból és kezdtem el olvasni, mert a Székely Éva (aka. Gyarmati Andrea anyukája) könyveit olvastam és nagyon szerettem. NAGYON. A Sírni csak a győztesnek szabad-ot szerintem legalább tizenötször olvastam.

Na most ez is viszonylag jól indult. Asszem, az első harmada még tetszett is. De utána elkezdett borzalmasan didaktikussá válni, mint a diderot-i színház, olyannyira, hogy minden fejezet végén volt konkrét tanulság, hogyaszongya kedves (leendő) szülő, most elolvastad, mi rossz/jó, ennek fényében cselekedjél te is, ámen. Brrrr! Nem is olvastam el az utolsó 20 oldalt. 3/10, mert az egyharmada jó volt.