Lányok, anyák

Ez a Sós kávénak a folytatása. Őszintén szólva az jobban tetszett. Ebben a kötetben kevesebb a "direkt" holokauszt-élmény, több a második-harmadik generációs traumafeldolgozás. Persze ez is érdekes, pláne nekem, de valahogy az arányok nem jók, fura az egész. Pont arról beszélgettünk tegnap otthon, hogy Sz. Cs.-nak mekkora meghasonlás lehetett, amikor kiderült, hogy zsidó, és hogy hogy lehet, hogy leélt 3x évet e nélkül a tudás nélkül, és hogy lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy az anyai felmenői sose mesélnek semmit az életükről. Ebben a könyvben is van pár ilyen történet, hogy pl. valaki 16 éves koráig nem tudta, hogy zsidó. Jó, itt a második generációról beszélünk, tehát van egy többé-kevésbé érthető védekezési, "megelőzési" elgondolás a titkolózás mögött, de másrészről érthetetlen, hogy hogy gondolhatják a halál- vagy jobb esetben munkatábort, csillagos házat, gettót stb. megjárt szülők, hogy a gyerek nem vesz észre semmit?

A könyv furasága nem csak ebben áll; ez tartalmi kérdés, és igaz történeteket nyilván nem kérdőjelezek meg. De nagyon zavaró volt olvasás közben, hogy az összes személynév és a különösen jelentőségteljes szavak mind-mind dőlt betűvel vannak szedve. Szerintem ha az olvasó nem jön rá magától, hogy azoknak a szavaknak különös jelentősége van, akkor 1) úgy kell neki, 2) nem érti a szöveget (ld. 1.). És van pár félregépelés, önismétlés is (nem a mesélők, hanem a szerkesztő részéről).

Hm, és bár a szerkesztőnek nem feladata, hogy az igaz történeteket átírja, azért néhányra ráfért volna egy kis utómunkálat, mert egyszerűen követhetetlen.

Egyébként azért vettem meg ezt a könyvet, mert az egyik nagyon kedves tanárnőm is írt bele. Sajnos pont az az egyik legkevésbé élvezhető történet. Kár. (Persze ettől még ugyanúgy szeretem.)

Menekülés

(Off: Mostantól a könyvek címét írom a címsorba, mert különben senki se tudja, mi van. Pláne, ha nem magyarul írom. Boccs.)

Ez egy nagyon wtf-könyv volt, de jó értelemben! Elszórakoztatott. A főhőse Ragyásképű, egy félig indián árva gyerek, aki már a huszonegyedik (vagy huszonkettedik?) nevelőcsaládjától köt ki a sitten, sokadszor; összebarátkozik egy megszállott sorstársával, aki elhiteti vele, hogy ha megöl pár embert, azzal feltámaszthatja a szüleit. Ragyásképű lelő vagy tizenöt embert - legalábbis azt hiszi! -, cserébe viszont a biztonsági őr az ő fejébe ereszt golyót.

Ekkor pedig egy hosszú utazás veszi kezdetét, amelynek során Ragyásképű különböző emberek bőrében találja magát: lesz belőle többek között tizenkét éves néma indián kisfiú, negyvenéves amerikai pilóta, kilencvenéves indián harcos, végül egy részeg hajléktalan: az apja. Nagyon vicces, hogy "belül" végig önmaga marad, Ragyásképűként kommentálja az eseményeket stb., és minden mozdulatán megdöbben. 

Minden szórakoztatás ellenére csak 7/10, mert a befejezés iszonyat nyál, tipikus amerikai hepiend.

Az Üvegbura

Egyszer már olvastam Az üvegburát, de nem emlékeztem kb. semmire belőle, csak hogy nem igazán tetszett. Most meg alig tudtam letenni, sőt, nem is. 

Elolvastam a molyon a kommentárokat, és megakadt a szemem egyen, amely szerint ha az ember még nem tapasztalta meg a depressziót, ezt az üvegburát, akkor hiába várja olvasás közben az aha-élményt. Persze ez alapvetően pozitív, mert ki akarna depressziós lenni, de sajnálom, hogy nem tudtam jobban beleélni magam. Végig azt éreztem, hogy én sose tudnám ennyire szarul érezni magam, és hogy nem értem Esthert, miért nem bír végre örülni az életnek. 

Ettől még 10/10, mert jó néha olyasmit is olvasni, aminek örülök, hogy nem én vagyok a főhőse.

Tegnap

Ugyan nem ebben a kiadásban olvastam, de nem baj. Szeretem Agota Kristofot, ahogy összefonódik az írásaiban a valóság és a fikció. A Trilógia is erről szólt, hogy ami először száz százalékig igaznak tűnt, arról később kiderült, hogy mégsem az. Vagy legalábbis, hogy nem tudjuk már biztosan, az-e. Ez is egy pont ilyen könyv, csak rövidebb (114 oldal). 

Ha a sztorit nézzük, arról szól, hogy van egy fickó, Tobias Horvath, aki a falubeli kurvának a zabigyereke. Hatévesen, amikor iskolába kerül, kiderül, hogy az apja Sandor, a tanító, egyben (Caro)Line édesapja. Caroline Tobias első és egyetlen szerelme. Amikor Tobias számára kiderül, hogy a szerelme apja az ő apja is, megpróbálja Sandort leszúrni épp, amikor az anyjával "üzletel", majd elindul világgá. Megérkezik egy idegen országba, egy olyan városba, ahol senki nem ismeri, és új életet kezd Sandor Lester néven (a Lester abból jön, hogy az anyját Esthernek hívják). Ott él hosszú évekig, megismerkedik más hazájabéliekkel, dolgozik egy gyárban és belebolondul abba, hogy Line-t várja. A könyv ott kezdődik, hogy egy pszichiáternek meséli a rémálmait halott madarakról, zsarnokoskodó tigrisekről és legfőképp a saját haláláról, amit nagyon sokszor megálmodik. És várja Line-t. És várja. És várja. 

És amikor az ember már holtbiztos benne, hogy Line csak kitaláció, akkor Tobias/Sandor elkezdi elmesélni a fenti történetet, hogy hogyan is került ő ebbe az idegen városba. Közben megismerkedünk más bevándorlókkal is, akik mind küzdenek a megélhetésért és hogy túléljék az időközben hazautazott vagy eleve otthon maradt szeretteik hiányát. Sokan öngyilkosok lesznek. És egyszer csak megjelenik Line, de sajnos férje van és gyereke... és tovább nem mesélem.

A fikció és a valóság szétválaszthatatlanságán kívül még nagyon szeretem Agota Kristofban, hogy ahogy a Trilógiában, itt sem nevezi meg a bevándorlók származását, a városoknak, országoknak sincs neve, mindenki oda képzeli, ahova akarja. Persze mi tudjuk, hogy Magyarországról vagy Csehszlovákiáról van szó, de az idegen várost minden olvasó oda képzeli, ahova szeretné. 

Külön pikantériája a könyvnek, hogy Tobiast/Sandort néha hívják tolmácsolni a bíróságra, amikor a bevándorlók nem beszélik az idegen ország nyelvét. :)

Ha még eddig nem derült volna ki, nagyon tetszett: 10/10, és ajánlom mindenkinek!

Édentől keletre

Hát ez egy nagyon izgalmas olvasmány volt, azért alapvetően ponyva, bár voltak benne mélyebb részek is. Viszont letehetetlen. Sajnos mégis kénytelen voltam félbeszakítani, mert nem tudtam, hogy két kötet (...), úgyhogy bár az első részt múlt vasárnap kiolvastam, a másodikhoz csak tegnapelőtt jutottam hozzá, viszont úgy jött ki a lépés, hogy tegnap a repülőn azt is befejeztem. Nagyon élveztem, bár sokszor nagyon kiszámítható volt a következő fordulat (pl. a Hamiltonok halála úgy en bloc). A kedvenc szereplőm Lee, a kínai szolga, nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan változott a személyisége a könyv során. És persze a két Trask-fiú, Aron és Caleb, akik apjuk és nagybátyjuk hasonmásai voltak bizonyos tekintetben. 

Amit sajnáltam, hogy Adamnek nem lett Cathy után másik felesége; pedig nagyon megérdemelte volna. Én már összeohoztam Dessie Hamiltonnal, de ő meg két oldallal később meghalt, még mielőtt egyáltalán találkozhattak volna. A másik ilyen beteljesületlen szerelmi szál Aron és Abra, akik cukin és plátóian szerelmesek egymásba tizenegytől tizenhét éves korukig, aztán Aron inkább elmegy katonának (és meg is hal, amit nem vártam volna), Abra meg Calebnél vigasztalódik. 

És Cathy hidegvérű gyilkosságai... uhh. 

Szóval szövevényes, na. 10/10.