Nineteen minutes

Mire elég tizenkilenc perc? Egy kávéra valakivel, három-négy e-mail megírására, egy gyors délutáni sziesztára, 5 km lefutására... Peternek arra, hogy lelője az őt kiskora óta megállás nélkül csúfoló és megalázó iskolatársait az "ők kezdték" jegyében. Előre átgondoltan, hidegvérrel, és csak azokat, akik "megérdemlik". Elég komoly morális dilemma az olvasónak, hogy kivel érezzen együtt. A sérült vagy fizikailag ugyan ép, de óriási érzelmi traumát elszenvedett túlélőkkel? Vagy a mindig kirekesztett, beilleszkedni sosem hagyott Peterrel? 

Ahogy az egy jó Picoult-regénytől elvárható, nincs ez igazán az olvasóra bízva: épp azzal érzünk együtt, akinek a szemszöge érvényesül. (Legalábbis a hozzám hasonlóan befolyásolható olvasók. :P)

Amikor olvastam, nagyon tetszett, de elég gyanús, hogy másfél hónappal később egyáltalán nem emlékszem a végkifejletre, úgyhogy emiatt csak 8/10.

Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

A rendes lányok csendben sírnak

A pillanat, amikor "kinyitom" a könyvet és az első dolog, amit megtudok, hogy az exem nagybátyjának a felesége tervezte a borítót... Vigyorogtam rendesen. :)

Nagyon jól megírt, nagyon megrázó és nagyon letehetetlen regény a '90-es évek Dunaszerdahelyéről, ahol a maffia uralt mindent, megölt fiúkat és megerőszakolt lányokat, védelmi pénzt szedett a kereskedésektől, és mindenkit rettegésben tartott. 10/10

Big Little Lies

Őszintén szólva nem tudom, hogy jutott eszembe pont ezt olvasni, csak szembejött az amazonon, és gondoltam, miért ne. Nem volt rossz, de nem is nyűgözött le annyira. 6/10.

Goodbye, dearest Holly: Ten years on

Lehet róla vitatkozni, hogy ér-e egy gyerekrablási és -gyilkossági sztoriból bestsellert csinálni és ezen keresni, de mivel a gyászoló apa a szerző, elhiszem, hogy ez neki elsősorban terápia. Egyébként pedig - túl persze a nagyon megrázó történeten - érdekes, hogy hogy zajlik a nyomozás, a tárgyalások, stb.

A legfrissebb cikket a témában itt lehet olvasni egyébként: https://www.telegraph.co.uk/news/0/soham-murders-ian-huntley/

After I've gone

Na, ez egy tök para könyv volt! Spoiler!

Jess FB-falán egy nap fura posztok jelennek meg: őt gyászolják a barátai és a hozzátartozói. Hamarosan az is feltűnik neki, hogy a posztok 18 hónappal későbbről származnak és rajta kívül senki más nem látja őket. Lassan rájön, hogy valóban e felé a végkifejlet felé halad a sorsa, hiába próbál ellene hadakozni, de arra is rájön, hogy a leendő kisfia élete is rajta múlik - ha idejekorán elszökik az őt majd meggyilkoló férjétől, akkor nem lesz terhes a kisfiával, aki a posztok szerint a halála után csak pár hónapos. 

Az egyetlen dühítő momentum, hogy olyan egyszerűen elszökött végül, és olyan hirtelen jóra fordult minden, teljesen értetlenül álltam a happy end előtt. Emiatt 7/10, amúgy nagyon tetszett az alapötlet és egészen a szökésig a cselekmény is.

My husband's wife

Fú, erre sajnos már nem nagyon emlékszem, de elég letehetetlen volt, szóval annyira nem lehetett rossz... :) (Így jár az ember, ha fél évvel később posztol.)

The Expats

A világ leggyengébb krimije, amit azért vettem meg, mert Luxembourgban játszódik. Mondjuk mire számítottam. :P Becsületesen végigolvastam, de szenvedés volt. 2/10.

Alias Grace

"Grace Marks (c. July 1828 – after c. 1873) was an Irish-Canadian maid who was convicted in 1843 of murder in the death of her employer Thomas Kinnear, and was suspected of murdering his housekeeper, Nancy Montgomery. Her conviction was controversial, and sparked much debate about whether Marks was actually instrumental in the murder, or merely an unwitting accessory." (wikipédia)

= Grace Marks (cca. 1828. július - cca. 1873. után) - ír-kanadai cseléd, akit 1843-ban a munkaadójának, Thomas Kinnearnak a meggyilkolása, illetve házvezetőnőjének, Nancy Montgomery meggyilkolásának a gyanúja miatt ítéltek el. Az ítélet ellentmondásos: számos vitát szított arról, hogy Marks valóban közreműködött-e a gyilkosságok elkövetésében, vagy csak véletlenül lett részese az eseményeknek. 

Ezt a fait divers-t dolgozza föl Atwood, félig-meddig retrospektív formában: az 1860-as években egy doktor (most már pszichiáternek neveznénk) elutazik Grace-t meglátogatni a börtönben, hogy kicsikarja belőle a hiányzó láncszemeket, hogy ti. most akkor részt vett a gyilkosságokban vagy nem. Grace ugyanis nem emlékszik, pontosan mit csinált a történtek idején, nem volt eszméleténél szerinte, ezért többféleképpen meséli el az eseményeket, ami csak bizalmatlanságot szül, ezt szeretné dr. Jordan valahogyan meggátolni és Grace emlékeit föléleszteni. Ez nem sikerül, viszont mindent megtudunk Grace hányattatott sorsáról, írországi gyerekkoráról, az éhezésről, arról, hogy hogy keltek át az óceánon Kanadába, hol mindenhol szolgált, ki volt az a Mary Whitney, akinek a nevén bemutatkozott, mikor elfogták a gyilkosságok után, hogy került Kinnearékhoz, stb. Viszont egy  másik doktor által vezetett "szeánsz" során kiderül, miért nem emlékszik Grace a gyilkosságokra (nem mondom el), de ott az olvasóban a kétely, egyrészt már csak tudományos alapon is, másrészt mert aki hipnotizálja ("elaltatja"), gyerekkora óta ismerőse, és előtte akár össze is beszélhettek, hogy mit mondjon. 

Természetesen ezzel párhuzamosan Grace jelenéről, dr. Jordanről és a többi mellékszereplőről is megtudunk egyet s mást, meglehetős erotikával fűszerezve.

Végül Grace-t 29 év és 10 hónap után fölmentik, és kiszabadul a börtönből, és New Yorkba költözik. Olyan sok ideje nem marad sajnos a szabadságot élvezni, mivel összesen legfeljebb 50 évet élt, és 15 volt a gyilkosságok idején.  

Csonka Ágnes fordító remek munkát végzett, ízes, élvezetes a magyar fordítás, öröm a szövegért magáért is olvasni. Számos humorforrás is van benne, és most meglepve látom, hogy több mint 700 oldal. Nem tűnik föl (persze e-olvastam, úgy kicsit más is, de akkor se tűnt hosszúnak)! 10/10.

Szomjúság

Norvég krimi. Kell ennél többet mondani? Megvan benne minden, ami csak kellhet: meglehetősen bizarr és hátborzongató módszerrel ölő sorozatgyilkos, nyugállományból visszahívott főfőfőnyomozó, elgondolkodtató pszichológiai aspektus, a média és a rendőrség összejátszása és kölcsönös manipulációja, és még némi szerelmi szál is. Ja, és a végén egy csavar. 10/10.

The Perfect Girl

Hm, hm. Nyilván megint hetekkel le vagyok maradva magamtól. Ebben a regényben talán az tetszett a legjobban, hogy a lány az elbeszélő, és az ő szemszögéből látjuk a cselekményt, ami persze önmagában is izgalmas, de így különösen. Az hihetetlen, ahogy kifundálja a végén, hogyan lehetne a Rossz Mellékszereplőt börtönbe záratni és sikerül is neki. 9/10.

Egy piaci nap

Nagyon nyomasztó regény arról, hogy a holokauszt sem volt elég. Magyarország, 1946, zsákfalu, pogrom, gyűlöletgyilkosság, antiszemitizmus. Sajnos 10/10.

Gének

Van itt minden. Egyéjszakás kaland, brutális gyilkosságok, titkos örökbefogadásokból eredő testvérházasság, abortusz, kódfejtés, valószínűségszámítás... Rég tartott ennyire fogva könyv! 10/10

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Chanson douce

Ezt a könyvet Tamko ajánlotta, és milyen jól tette. Még hetekkel később is agyalok rajta (nem a könyvajánlón - bocs:)). 

Ahogy mindenhol a neten és a linkelt posztban is lehet olvasni, ez a regény kísérlet arra, hogy megfejtse, mi vihet rá egy nevelőnőt arra, hogy megölje a rábízott gyerekeket. Eleve abszurd kísérlet, mert ugyan miért akarna bárki megindokolni ilyesmit. Pedig a kérdésfelvetés zseniális, hiszen nem is olyan rég volt egy eset Moszkvában, ahol az üzbég nevelőnő levágta a rábízott négyéves kislány fejét (!), és ha valahogy meg lehetne érteni, mi játszódik le egy ilyen ember fejében, mielőtt és miközben készül a gyilkosságra, lehet, hogy meg is lehetne előzni. 

Sajnos a moszkvai esetből és a regényből is az derül ki, hogy ilyesmit csak elmeháborodott csinál, tehát nem lehet megelőzni sehogy. Viszont ha a szülők egy kicsit is odafigyelnek - legalábbis a regényben - a jelekre, akkor ki lehet rakni a nőt még azelőtt, hogy hozzájuk ragadna mint egy pióca. Vagy hogy a tudtuk nélkül a lakásukban lakna, amíg ők a nyaralnak. 

A regényben leginkább az anya van beállítva bűnösnek: eleve az ő hibája, hogy visszament dolgozni a női princípium helyett, aztán meg belekényelmesedett a Louise által kínált all inclusive bébiszittelésbe, és minden intő jelet ignorált, illetve hát legyünk őszinték, a gyerekeiből csak a cukiság kellett neki. Így persze nehéz. És számos célzás történik arra, hogy eredetileg ő dolgozni akart, és nem is akart gyereket, de aztán hagyta magát meggyőzni a férje által, és egy darabig annyira jól érezte magát anyaként, hogy gyorsan szült egy kistestvért is, de a "második gyes" alatt már nagyon boldogtalan és magányos volt, ezért is ment vissza dolgozni. Viszont a házasság alaphangját ez adja meg, az örök ellentét a "miért akarsz annyira dolgozni, itt vannak Neked a gyerekek, ez nem elég?!" illetve a "nem, én elsősorban dolgozni szeretnék, Te akartad annyira a gyerekeket" között. Szóval nem csak az anya a hibás, a férje legalább annyira az, amiért önző módon nem veszi figyelembe a felesége igényeit. Leginkább mindketten önzők és éretlenek, és egy ilyen házasságba (eleve minek az ilyeneknek házasság, ha ennyire nem tudnak empatikusak lenni) kár egy gyerek, nemhogy kettő. 

Persze Louise nyilván nem ezért öli meg őket. Az én magyarázatom, hogy amikor a szülők ki akarják adni az útját, addigra már annyira kötődik a családhoz és annyira képtelen másoknak átengedni a gyerekeket, és annyira érzi, megszimatolja, mint egy állat, hogy hamarosan kiteszik a szűrét, hogy inkább megöli őket, mint hogy le kelljen mondania róluk. Ennek ellentmond, hogy egyébként is kegyetlenkedik velük - pl. olyan sokáig elbújva marad, hogy a gyerekek komolyan megijednek, ő meg élvezi a rejtekhelyén -, szóval kérdés, hogy szeretni mennyire szereti őket. És persze nyilvánvalóan egy kicsit bele van esve az apába, ami tovább csavarja a helyzetet.

Sok gondolkodnivalót adott a könyv, és lehet, hogy elolvasom még egyszer, mert most csak végigszaladtam rajta, annyira kíváncsi voltam a végére. Meg a közepére. :) Mindenképp 10/10!

Aprószentek

Na ez egy nagyon érdekfeszítő könyv volt. Nagyon örülök, hogy megvettem! (Majd egyszer írok arról, hogyan változtak meg az olvasási szokásaim, mióta e-könyveket olvasok.) Nem írom le a sztorit, mindenhol elolvasható; csak azt sajnálom, hogy Rubin Szilárdnak nem sikerült befejeznie, mert én az elejétől fogva azt hittem, ő tudja, ki az igazi gyilkos, pedig sajnos ő is csak spekulál. De ebből is látszik, hogy annak ellenére, hogy ez egy oknyomozó riport inkább, mint regény, nagyon jól van megírva, komoly irodalmi értéke van (legalábbis az én szememben mindenképp). 10/10, az idei év egyik legjobb könyve.

Istentelen ifjúság

Hááááát... őszintén szólva nem voltam annyira oda érte. Érdekes az alapsztori, meg néha fordulatos a történet is (durva, mi?), de annyi benne a látomásos, homályos, filozofálgatós rész, hogy az már zavaró volt (nekem). A problémafelvetés és ezzel az alapötlet 10/10, a kivitelezés legfeljebb 7/10.

A Millennium-trilógia

[2015. könyves kihívása 32. egy trilógia]

Ez is egy, mit egy, három olyan könyv volt, ami miatt NAGYON örülök a kihívásnak. Sokáig kerestem, milyen trilógiát olvashatnék, A Gyűrűk Urát sajnos már kilőttem, igazából az Éhezők viadalát akartam, csak az most annyira felkapott, hogy sose volt bent az első része a könyvtárban. De aztán szerencsére a molyon ajánlották (kösz ezúton is) a Millennium-trilógiát, és alig két héttel később voilà, ki is olvastam mindhárom, 500+ oldalas kötetet.

Lebilincselő ponyva, iszonyat jól van felépítve mindhárom kötet, amolyan Agatha Christie-s: a rejtély az első pillanattól ismert, aztán tovább bonyolódnak a szálak, és az olvasó is elkezd gyanakodni, és aztán a végén van a csúcspont, amikor kiderül, ki miatt történt a gyilkosság, stb. De itt nem egy konkrét gyilkos volt egyszer sem, hanem összefonódó szálak, és összeesküvés-leleplezés. Az első kötet sztorija teljesen független a másodiktól, de a második kötet nélkül a harmadik nem érthető. De mondjuk úgy van vége a másodiknak, hogy ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne olvasson tovább. :D
Nagyon tetszett, sokszor hangosan felnevettem a BKV-n, vagy csóváltam a fejem, vagy nyögtem egyet, szóval furán néztek rám az emberek, de teszek rá. Ja, és a másik mellékhatás, hogy elkezdtem mindenkire olyan szemmel nézni, mintha vaj lenne/lehetne a füle mögött. :D 10/10 mindhárom! 

Love Commando

[2015. könyves kihívása 41. egy könyv, aminek az írójától még semmit nem olvastam]

Hát ez döbbenet! A könyv első 100 oldala közben nem tudtam elvonatkoztatni a nagyon modoros és helyenként fordításízű nyelvezettől, meg azon gondolkoztam, hogy adhat ki a Libri egy könyvet úgy, hogy a szerzőjéről nincs valami fülszöveg, mert szkeptikus is voltam, hogy most ezt én miért higgyem el? 

Aztán eldöntöttem, hogy majd utánanézek, hogy ki ez a nő, meg mi ez a Love Commando. Utánanéztem:
http://nol.hu/kulfold/20140301-szerelemkommando-1447941, http://lovecommandos.org/

Szóval ilyen tényleg van. Döbbenet, nem tudok mást mondani. A nemiszerv-csonkításról már hallottam, tudtam, hogy ma is létezik, a bevándorlók körében még Európában is, de hogy becsületgyilkosság?! 

A könyv maga amúgy elég ponyva, de ha sikerül elvonatkoztatni a nyelvezettől, nagyon érdekes és megrázó. És ahogy közeledik az ember az utolsó oldalhoz, már sejti, hogy a könyv legelején olvasott pár mondat sajnos arról a lányról fog szólni, akitől a szerző elbúcsúzik... örökre.