A csökkenő költőiség

Fél évembe telt kiolvasni ezt a könyvet, nem az a letehetetlen műfaj. De nagyon szeretem Nádasdy stílusát, és csörgedez az ereimben némi bölcsészvér, úgyhogy annak ellenére is érdekes volt, hogy egyik tárgyalt újrafordítását se olvastam (a Makrancos Katát láttam színházban, de ennyi). Viszont ettől nagyon is kedvet kaptam az Isteni Színjátékhoz - az új fordításban.

A pánik évei

Nagyon vegyes a véleményem erről a könyvről. Egyrészt a témafelvetés kifejezetten hiánypótló, ezért is vet(et)tem meg szinte gondolkodás nélkül, és tényleg arról szól, amiről a fülszöveg ígéri. Számomra az alcím se félrevezető, ahogy ezt többen a szemére hányják, mert bár E/1-ben van, mégse a szerzőre magára vonatkozik, inkább egy, a pánik éveit élő nő "lelki szájából" hangzik el (és hát szerencsére sokan felteszik maguknak a kérdést ténylegesen is, mielőtt belevágnának a gyerekvállalásba). Valóban központi kérdése ez a női létnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk karrieristák, feministák, egyéb -isták, mert ahogy Frizzell is írja, ez a mi kiváltságunk és lehetőségünk, akár tetszik, akár nem: biológiai adottság, hogy LEHET gyerekünk (most nagyvonalúan eltekintek a hozzám hasonlóan meddőségi problémákkal küzdőktől, főleg mert már ezt is lehet orvosolni).
Nagyon is érvényes szempontokat vet föl a gyerekvállalás mellett és ellen is, és el tudom képzelni, hogy ha valakinek a körülményei meglennének a gyerekvállaláshoz, de hezitál, akkor a könyv elolvasása után könnyebb lesz döntenie. Számomra is voltak olyan gondolatai, amiket még sose fogalmaztam így meg magamnak, de hangosan bólogattam az olvastukkor (van ilyen szó?). Nem akarok spoilerezni, úgyhogy nem írok konkrétumot.
A mérleg másik oldalán viszont az van, hogy szerintem (!) hitelesebb lett volna, ha mindezt egy tudatosan gyerektelen nő fogalmazza és írja meg. A sok hivatkozásból látszik, hogy Frizzell tényleg alaposan utánajárt a témának, sok interjúalanyt is megszólaltat, de mégis, az az érzésem, hogy neki "könnyű", egyrészt mert eleve úgy élte át a pánik éveit, hogy tudta, hogy akar gyereket (csak a társa nem, de aztán ő is beadja a derekát), nem pedig még akkor kezdett ezen tanakodni, amikor már amúgy a biológiai órája javában ketyegett, másrészt mert követte a mainstream tendenciát, nem lett "számkivetett". Nem szimpi az sem, ahogyan eljutottak a gyerekvállalásig, de vannak ennél rosszabb forgatókönyvek is. És sajnos meg kell említenem, hogy sokkal jobb fordításra számítottam a név (Morcsányi J.) alapján, de nagy csalódás volt; kevés olyan hely volt a könyvben, ahol 2-3 mondatnál hosszabb részt anélkül tudtam volna elolvasni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet egy-egy fordítási "megoldás" láttán.

Örökölt sors

 

Na ez viszont bőven kárpótolt az előző kettőért. Baromi érdekes és baromi felkavaró. Egészen biztosan visszatérek még hozzá.

Kékre szeretni

 

Tudtam, hogy ezt a könyvet nem lesz könnyű olvasni, de hogy ennyire nyomasztó legyen valami... Nagyon megviselt maga a cselekmény, nyilván főleg a terhesség/abortusz rész, de az egész borzasztóan sötét, reménytelen, kemény, fájdalmas. És a hosszas elemzések azért is nyomasztottak, mert rettegtem, hogy a következő sorban felfedezek valami/valaki ismerős(e)t. De szerencsére nem. Nagyon kemény könyv volt, nem tudom, lesz-e valaha még késztetésem Tisza Katát olvasni. 

Persepolis

Életem első képregénye, véletlenül vettem meg - tetszett a fülszöveg, és valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy képregény :D #mombrain De egyáltalán nem bántam meg, sőt! Mivel Mardzsán, a főszereplő és egyben szerző narrálja az eseményeket végig, sőt magyarázó lábjegyzetek is vannak (bár ezek egy része gyanús, hogy a fordítótól származik) egyáltalán nincs képregény-feelingje, csak annyiban, hogy vannak képek (!) és kevesebb a szöveg. Nagyon érdekes volt és elég megrázó is. 

Rumbarumbamm

 

Fú, hát nem tudom, elég felemás a véleményem. Egyrészt baromira tetszett, sok helyen visítva röhögtem a megfogalmazásokon, de másrészt meg hát szóval ez egy blog, kinyomtatva, és olvasok hasonló stílusú blogokat, és azokról se gondolom, hogy kevésbé volnának kiadás-worth-ek, mint ez, vagy hogy ez kiadás-worth-ebb, mint azok. Valószínűleg el vagyok kényeztetve kurvajó stílusban író bloggerekkel, ez van. 

Chère Mamie au pays du confinement

 

Kár, hogy tavaly (és tavalyelőtt) méltatlanul elhanyagoltam ezt a blogot, mert Virginie Grimaldinak kb. az összes könyvét elolvastam már... 

Ez a legfrissebb, és bár kicsit erőltetettnek éreztem pár levelet, mégis nagyon kedves az összhang, és hát nagyon relatable. Ebben most kivételesen semmi fikciós elem nincs, ezeket a leveleket tényleg elküldte a nagyszüleinek a tavaszi franciaországi karantén 55 napja alatt, és bármennyire is viccesek, azért kiérezni a kétségbeesést. Persze más úgy, hogy testközelből megéltünk mi is egy elég hasonló helyzetet, így akaratlanul is visszakerültem fejben oda, ahogyan én éreztem magam tavaly tavasszal. 

Kisrigók - Három gyerek hazatalál

"mi ez, szerencse, jósors, kegyelem? tesz néhány furakanyart a három gyerek, majdnem elvesznek önmaguknak lenni, majdnem lefoszlik róluk a gyerekkor, aztán mégis megérkeznek, beérkeznek szülőkgyerekének lenni is, testvérneklenni is. én nem tudom, mi ez, figyelem csak és csodálom, milyen regényes az élet. háttérben leszünk akkor is, amikor legelőször találkoznak, olyasmi ez, amihez oda se férünk, az ő meséjük bűvös hármas száma, kinek-kinek a maga varászeszköze, különleges képessége, amikor egybeér újra ez a különvált út, és együtt mennek tovább, már igazán nem kell félniük semmitől, erősek lesznek, és legyőzhetetlenek (sírni, ott leszek én).

hazaér mostmár nemsokára a harmadik kisrigó."

(forrás)

Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

Taxisvilág, Hungary

Az Airport, Hungary-hez hasonló stílusú és felépítésű sztorik taxisofőröktől, taxisofőrökről. Némi bepillantást nyújt ebbe a világba, pár olyan momentummal, amit nem gondoltam volna, például, hogy a központból milyen módszerrel irányítják a sofőröket, mi alapján választ az ember címet, ahova kimegy, hogyan versengenek egymással a sofőrök, kinek hol van a felségterülete, stb. Sok dolog valószínűleg már érvényét vesztette, mióta egyensárga taxik vannak és a reptéren csak a Főtaxi szolgál ki fixen, de így is érdekes volt. 8/10 a kevésbé hihető, nagyon bulvárosan megfogalmazott részek miatt. 

Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

Voices from Chernobyl

Most látom csak, hogy erről még nem írtam, pedig az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. A stockholmi Nobel-múzeumban vettem egyébként. Önmagában az események leírása is érdekes, bár igazából nincs is benne leírás, inkább csak összerakja az ember a sok-sok személyes elbeszélésből, mi mi után történt, de ennél sokkal tanulságosabb és nyomasztóbb, amikor egyértelművé válik, hogy az embereknek, akik épp akkor ott dolgoztak, akiket odaküldtek a robbanás után takarítani, vagy akik csak a közelben laktak, senki nem mondta el, milyen iszonyú hatása lesz a levegőbe kiszabadult anyagoknak, hogy rákosak lesznek, meddők lesznek, beteg gyerekeik fognak születni, meg fognak halni. Akik tudták, mekkora veszélyben vannak, hallgattak, akik tájékoztatni akartak másokat is, azokat elhallgattatták. Nem világos, hogy a politikai vezetés (= Szovjetunió) mennyire volt tisztában a hosszútávú következményekkel, de az világos, hogy mindenkinek hazudtak, aki csak fel merte tenni ezt a kérdést. 

Khalil

Túlzás nélkül mondhatom, hogy 2018. legmegrázóbb olvasmánya. Amikor az ember azon kapja magát, hogy szimpatizál a terroristával és neki drukkol, na az egy eye opening pillanat: ők is emberek. 

A 2015. november 13-i párizsi terrortámadás egyik résztvevőjének szemszögéből látjuk az eseményeket: neki is fel kellett volna robbannia, méghozzá a tömött metróban, de nem működött a mellénye. Utána pária lett, mert akik tudták, mire készül, azt hitték, gyáván megfutamodott, akik akik meg nem, azok a füle hallatára átkozták a terroristákat. Pedig ő csak üdvözülni akart, és mélyen hitt benne, hogy amit tesz, az az egyetlen helyes döntés. Egészen addig hitt ebben, amíg el nem vesztett egy hozzá nagyon közel álló személyt a pár hónappal későbbi brüsszeli terrortámadásban... Hogy ezután hogy dönt, amikor egy marrakeshi terrorakcióra megint kiválasztják robbantónak, az derüljön ki a könyvből; remélem, hamarosan lesz magyar/angol fordítása, mert NAGYON el kéne olvasnia mindenkinek. 10/10.

A rendes lányok csendben sírnak

A pillanat, amikor "kinyitom" a könyvet és az első dolog, amit megtudok, hogy az exem nagybátyjának a felesége tervezte a borítót... Vigyorogtam rendesen. :)

Nagyon jól megírt, nagyon megrázó és nagyon letehetetlen regény a '90-es évek Dunaszerdahelyéről, ahol a maffia uralt mindent, megölt fiúkat és megerőszakolt lányokat, védelmi pénzt szedett a kereskedésektől, és mindenkit rettegésben tartott. 10/10

Hamvaimból

Nagyon kíváncsi voltam "Szentesire", hogy hogy ír szépirodalmat (cikkeit már olvastam). Sajnos ebből a könyvből nem derült ki, mert ez nem szépirodalom, hanem összeollózott cikkek, cset-beszélgetések, levelek és átvezető szövegek gyűjteménye. Nagy kár, mert a téma sokkal több igényességet érdemelt volna, és tartalmilag nagyon is érdekes volt. 6/10

The fault in our stars

Két rákos tinédzser küzdelme a normalitásért. Érdekes, megrázó, magával ragadó, kicsit csodálkozom, hogy csak most találkoztam vele. 10/10

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

Az auschwitzi tetováló

Alig emlékszem, miről szól a könyv, de most felelevenítettem a legerősebb ellenérzésemet: ez a történet eredetileg egy film (forgatókönyve) volt, mígnem évekkel (évtizedekkel?) később Heather Morris unszolásra könyvet írt belőle, de nem kellett volna, vagy nem neki, vagy nem így, mert jelen formájában Az auschwitzi tetováló csak mondatok egymás után. Nem irodalom, nincs hangulata, jellege, stílusa. Ezért is emlékszem arra, hogy nagyon nehéz volt bármennyire is belehelyezkednem a történetbe, mert egyszerűen még történet is alig volt. Kicsit mint amikor valaki azt hiszi, attól, hogy 

egymás alá

ír szavakat

akkor az

már vers is.

Épp ezért nem tudom felidézni, megrázott-e a sztori, inkább az rémlik, hogy szkeptikus voltam a valóságtartalmával kapcsolatban, hiszen hogy lehet az, hogy valaki, aki ennyire fontos szerepet töltött be a haláltáborban, ennyire sok ideig hallgasson erről? De persze ekkor még nem olvastam A döntést, amiben szintén szerepel pár évtizednyi hallgatás... 

6/10.

Omerta

Az idei év egyik legfantasztikusabb olvasmányélménye. Omerta, azaz hallgatás: hallgatás a Ceaucescu-éra előtti évekről, az 50-es évek Romániájáról, hallgatás rózsanemesítésről, küzdelemről, sárbaragadt egyetemi tanárról, hallgatás a szerelemről, megcsalásról, börtönről, betiltott istenhitről, a dróton rángatott szereplőkről, a Párt érdekeiről, a betegségekről, alkoholizmusról, zabigyerekekről, tudatlanságról, műveletlenségről, józan paraszti észről, beszolgáltatni kényszerült földekről és állatokról, amit csak el lehet képzelni; hallgatás gyönyörű erdélyi tájszólásban, négy szólamban. 10/10