Personne ne te croira

[2015. könyves kihívása 22. egy könyv, ami ijesztő]

Már vagy két hónapja olvastam ezt a megrázó vallomást egy fiatal lánytól, akit a falujabeli pap többször megerőszakolt és szerelemmel hitegetett. Szerencsére sikerült el- és megmenekülnie tőle, sőt, még arra is volt ereje, hogy több évtizeddel később a közzel is megossza a történteket. Igaz történeteket nem pontozok, de ez abszolút 10/10-es lenne, mert irodalmi szempontból is jó olvasmány volt.

Mikve, a titkok háza

Szóval, amikor már láttam, hogy a lengyel könyv nem fog sokáig tartani, cuccostul - mert ez már a reptérre menet volt - bementem a Libribe, hogy veszek valami majdnem-limonádét valamilyen nyelven, oszt' jó lesz. De egyik majdnem-limonádé sem nyerte el a tetszésemet, pedig volt egy pár, úgyhogy gondoltam, maradok a jól bevált zsidóknál, és akkor megláttam ezt a könyvet, és bár drága volt, megvettem. 

Teljesen másra számítottam, regényszerűbbre. Ez egy ismeretterjesztő könyv, tulajdonképpen a mikvében készült riportok gyűjteménye egy gój tollából, aki mint egzotikus lényekre tekint a zsidó nőkre, és különböző kérdéseket tesz fel nekik vallással, szexualitással, en bloc a női léttel kapcsolatban. Érdekesnek érdekes, de valahogy nem köt le egyáltalán. Amikor van egy-egy sztori, az nagyon jó, de rengeteg a nettó vallási okfejtés, amik lehetnének jól megírva, de olyan szárazak... Nem is olvastam ki egyébként, még van vagy 30 oldal. 6/10.

A bécsi tolmács

A tartalom szuper, hihetetlen, néha gyomorforgató, de mindenképp tanulságos tolmácskalandok a bécsi Sicherheitsbüro berkeiben. A szerkesztetlenség borzasztó, sehol egy enter két bekezdés között, néha konkrétan olvasás közben elvesztettem a sort, hogy épp hol tartok... Emiatt csak 10/7.

Lélegzethinta

Azt írták a fülszövegben, meg több más helyen is, hogy ez a könyv olyan, mint a Sorstalanság. Nem. Ez a könyv SOKKAL JOBB, százszor szebb, ezerszer személyesebb és milliószor egyedibb, mint a Sorstalanság. És milliárdszor jobban megérdemli a Nobel-díjat. Hihetetlen nyelvi lelemények vannak benne, olyan az egész, mint egy vers, mint egy zsoltár... Amellett, hogy szívszorító, mégis gyönyörű. Persze könnyű egyedibbnek lenni a Sorstalanságnál, mert a holokauszt-irodalom jóval gazdagabb és "egyformább", mint a Gulág-irodalom. Pedig erről is van mit írni. Ez a könyv egyértelmű 10-es, szinte nem is lehet pontozni, annyira szép. 

Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba., mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. (248-249.o.)

Kis kincsek azok, amelyeken az áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: itt voltam. (...) Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. (316. o.)

Je n'ai pas pleuré

Egy fantasztikus könyv egy euróért. Egészen más, mint az eddigi holokauszt-könyvek, amiket olvastam. Elsősorban persze ugyanarról szól, de mivel félig-meddig interjú, teljesen más élmény. Ráadásul nagyon nagy hangsúlyt fektet a felszabadulás utáni visszailleszkedésre, a társadalom reakcióira. Ida Grinspan a felszabadulás után leginkább azzal foglalkozott, hogy elmesélje, amit át- és túlélt: diákoknak tartott előadásokat, illetve évente 2-3-szor elment Auschwitzba (nagy örömmel, hajjaj), hogy válaszoljon az odalátogatók kérdéseire. A könyvben említett pár kérdést, amit hozzá intéztek, van közte naiv és nagyon megalapozott is, de mindegyik legalábbis elgondolkodtató.

Arra gondoltam, hogy lefordítom, mert nem létezik magyarul, de nem tudom, van-e értelme.

A hosszú menet

Hogy igaz-e vagy sem, azt sokan vitatják. Van, aki szerint kamu az egész, ráadásul túl jól hangzik, hogy mindig, mindenhol volt egy tibeti család, akiktől lehetett valami ennivalót kapni. Van, aki szerint igaz, de nem azzal az emberrel történt, aki megírta. Ja, bocsánat, nem is ő írta meg, hanem egy amerikai arc interjúk alapján. Plusz szovjet levéltári források szerint ez a pasas nem is szökhetett meg, mert nem ott volt...

Na mindegy. Nekem azért nagyon tetszett és nagyon letehetetlen volt, úgyhogy kezeljük fikcióként és akkor 10/10. 

Sós kávé

Igaz történeteket nem lehet pontozni.

Mindegy is, melyikünknek van igaza. Engem mégis foglalkoztat. Mintha újra és újra lejátszanám magamnak a filmet, hátha egyszer nem az lesz a vége. Hátha egyszer minden jóra fordul. Kényszeresen olvasom a visszaemlékezéseket. Nem csak Kertész Imrét, Primo Levit, a többi “nagyokat”. A rosszul megírtakat is. Ugyanezzel a várakozással. Vagy a perverz vággyal, hogy átéljem újra és újra, amit akkor én magam nem éltem át. Amiért valahol a lelkem mélyén szégyellem magam. Nem ér később születni. Egyszerűen csalás. Mert mindig jön a kérdés: mit csináltam volna én, ott, akkor. (135. o.)

Egy évem az Írás szerint

Fú, hát ezt a könyvet nagyon váltakozó érzésekkel olvastam. Az eleje nagyon-nagyon tetszett, minden oldalon volt valami, amitől hangosan felnevettem a buszon. Aztán a közepe felé kezdett ellaposodni, sokkal több lett benne a "teológiai" eszmefuttatás, a vége pedig újra felpörgött, de a vicces aspektus valahogy nem tért vissza. 

Jó ebben a könyvben, hogy sokat lehet megtudni belőle a különböző vallásokról, a Bibliáról, az érthetetlen parancsolatokról... Rossz viszont, hogy olyan tipikus amerikai "I once was lost but now am found"-feelinget közvetít (a közepétől kezdve, addig nem!), amiben én sajnos képtelen vagyok hinni. És ezzel az Amazing grace-idézettel el is értem ahhoz, ami a legeslegjobban zavart olvasás közben: a fordítás!!! Mivel ez egy inkább blog- mint regényjellegű írás, sok benne a kulturális utalás olyasmikre, amiket egy gój/nem amerikai/nem 35 éves/nem vallásos ember nem feltétlenül ért. Nos, ezek random vannak lefordítva. Például a szövegben zárójelben: 

Eddig a legfurább idevonatkozó emlékem a következő volt: Manhattan West Side-ján egy zsidó tárgyakat árusító boltban láttam egy gyerekeknek szóló videót egy pészachi vacsoráról Dom De Luise-zal, Shari Lewisszal és egy Lamb Chop (ürüszelet) nevű zoknibábbal. (290. o.)

Holott nyilván az eredetiben nem volt ott zárójelben, hogy "a chop of lamb".

Vagy lábjegyzetben vannak lefordítva - főleg könyvcímek -, de a fordítás (szerintem!) nem igazán jó, például: Reading The Bible Again for the First Time = A Biblia friss szemmel, The Know-It-All = A mindentudó okostojás (holott semmiféle irónia nincs a mondatban). Aztán van egy könyvcím, aminek két fordítása is van...: Daily Life in Biblical Times = 1) Mindennapi élet a Biblia korában, 2) Napi élet a bibliai korban. Ez annyira ciki! És a legjobb, az is egy lábjegyzet: Evangelicals Concerned = Aggódó/érdekelt/érintett evangéliumi keresztények. Nem is értem, ilyesmi hogy maradhat benne. Pedig volt lektor (legalábbis oda van írva a neve.) 

Na de ami a legeslegfelháborítóbb, a Western Wall-t "Nyugati Falnak" fordítani???!!!!! Még a legagnosztikusabb ateisták is tudják, hogy a Western Wall neve magyarul S-I-R-A-T-Ó-F-A-L. Úgy látszik, Gázsity Mila fordító alapműveltsége meglehetősen hiányos. 

A könyv amúgy, ha az eredetit veszi alapul az ember, 7/10. De ez a fordítás... mínusz nyolcas.

Daniel Stein, tolmács

Ajánlásra olvastam a könyvet, egy tanárunk beszélt róla még első félévben - mondjuk valószínűleg magamtól is elolvastam volna egyszer. Bementem a könyvtárba, megkerestem az adatbázisban - csak annyira emlékeztem, hogy a címében szerepelt a "tolmács" szó, aztán megtaláltam a polcon, kinyitottam, beleolvastam, és attól, amit ebben az első pillanatban láttam, magamhoz kellett szorítani a könyvet, és gyorsangyorsan elkezdeni olvasni.

Így aztán négy nap alatt kiolvastam, pedig 500 oldal. A véleményem folyamatosan változott olvasás közben. Nem úgy, mint egy szinuszgörbe, de mondjuk mint egy szelíden hullámzó tenger. 

Ez nem egy regény. Levelekből, naplórészletekből, hangfelvételekből, képaláírásokból, hirdetésekből összeollózott... hát, életrajz, vagy inkább korrajz. Sok-sok ember életrajza a '40-es évektől majdnem napjainkig. Elsősorban Daniel Steiné, de nem minden róla szól. Például emiatt éreztem néha, hogy lefele hullámzik a véleményem - egy idő után a mellékszálak sűrűsödnek, nehéz követni, hol járunk az időben és a térben, és éppen kitől származik az adott dokumentumrészlet. Ráadásul vannak "epizódszereplők", akik csak egyszer, maximum kétszer fordulnak elő, és néha többszáz oldalt lapoztam vissza, hogy utolérjem az illetőt egy korábbi részben és megértsem, ki is ő, aztán kiderült, hogy akkor szerepelt először, és semmit nem kell megérteni. 

Daniel Stein tolmács, véletlenül, vagyis szerinte Isten kegyelméből, a Gestapó és az emszki belorusz-lengyel-zsidó közösség között a második világháborúban. Így menekül meg a halál(tábor)tól, hiszen egyébként ő maga is zsidó. És így válik a vallások közötti tolmáccsá, mert katolikus pap lesz belőle a háború után - Izraelben. Ez persze ellenérzést vált ki nemcsak a saját zsidó rokonai és ismerősei körében, hanem a katolikusokból is. De ő rendíthetetlenül jó mindenkihez. Paprabbi :-) Tényleg az, mert bizonyos dolgokat egy katolikushoz képest nagyon világiasan, nagyon rugalmasan, hogy úgy mondjam: zsidósan szemlél. Például van egy rész, amikor egy negyvenes férfi elmegy hozzá, és elpanaszolja, hogy feleségével csak névházasságot kötött azért, hogy kijöhessenek Izraelbe, és bár lelkileg nagyon egy húron pendülnek, mégis egyre keserűbb a házasságuk. Mire Daniel: Hány évesek vagytok? Negyvenegy? Hát feküdj össze a feleségeddel, meglátod, minden rendbe jön. (Nem szó szerint idézek, már továbbadtam a könyvet.) Vagy egy másik részben egy nő elpanaszolja neki, hogy a fia homoszexuális. Erre Daniel: Hát én nem értem, a nők annyira gyönyörűek, annyira vonzóak, miért tetszenek neki a fiúk? De gondolj arra, hogy másoknak nincs gyereke, ehhez képest ez egyáltalán nem tragédia. Legalább a fiad boldog, hagyd, hogy az legyen.

Szóval Daniel amolyan XX. századi Jézus. A szeretetet hirdeti, mint legfőbb szabályt. Ráadásul nagyon... magától értetődő módon (ahogy a fenti példákból is látszik), emberközelien, és sokszor nagyon humorosan. :-)

Egyik kedvenc idézetem:

Abban az évben, csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, mondván, én fiatal zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyem az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyła volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban. (265. o.)

Ami miatt a könyvet nehéz volt olvasni, az a rengeteg valláselméleti kitérő. Jó, nem kitérő, de ahhoz képest, hogy a történet is haladhatott volna ugyanazokon a hosszú oldalakon keresztül... Néha átlapoztam, mert olyan bibliai részekről volt szó, amiket nem ismertem eléggé, hogy követni tudjam az elemzéseket, utalásokat. Elővehettem volna a Bibliát, hogy beleássam magam jobban, de egyrészt főleg a BKV-n olvastam, másrészt bevallom, annyira nem kötöttek le ezek a részek. A "történős" fejezetekben is volt elég elméleti dolog. 

A könyv öt részből áll, mindegyik között ott van Ulickaja egy-egy levele egy barátnőjének, akinek elküldte a már megírt részeket lektorálásra. Mindig azt írja, nincs megelégedve a formával, a tartalommal, az általa összeszerkesztett történet valós és kitalált részeivel. Ez egy kicsit érezhető is a könyvön - egyenlőtlen nem csak az öt rész egymáshoz képest, de a részeken belül a történet és az elméleti fejtegetések aránya is. 

"Az eredmény mégsem kudarc", ahogy a litera.hu-n írja Darvasi Ferenc. Sőt. Kifejezett siker, legalábbis szerintem. Óriási munka volt megírni, és még úgy is óriási érzés elolvasni, ha csak a történések ragadnak meg, nem annyira a kitérők. Nekem 10/10.