Már a Nők Lapjában is kétféle reakciót váltottak ki belőlem D. Tóth Kriszta írásai: 1. jaj, de aranyos, amiket ír, ahhoz képest, hogy kvázi-celeb, 2. tulajdonképpen minek is ír?
Az első álláspontom nem változott, a könyv kellemes meglepetés volt, bár néhol untam, kicsit hosszadalmasra sikeredett (nettó 250 oldal Lola első négy éve), a második sem, hogy őszinte legyek, mert bár a könyv cuki, néha még jókat is lehet rajta röhögni (mindjárt idézek), de hát azért irodalmi értékkel nem nagyon bír, hacsak a tematikusan fejezetekre bontást mint olyat nem tekintjük irodalmi értéknek (a kronológia helyett, mármint).
Jöjjön az idézet, még mielőtt nagyon belelendülnék az ekézésbe - a Lolával az élet tulajdonképpen nem érdemel negatív kritikát, mert aranyos, kedves, őszinte (vagy legalábbis jól leplezi, ha nem), közvetlen, satöbbi-satöbbi.
Előtte elmagyaráztam neki, hogy a szomszéd szobában leszünk, nem azért hagyjuk ott, mert nem szeretjük, hanem mert este van, és aludnia kell. Érteni valószínűleg nem értett belőle semmit, de mivel a beszélő arcom nagyon tetszett neki, még gyorsan elmeséltem neki azt is, hogy előző nap végre elfogadták az Európai Unió hétéves költségvetését. (138. oldal)
Szóval, hát, izé. Mondjuk mi az, hogy "érteni valószínűleg nem értett belőle semmit", dehogynem, az, hogy nem tud válaszolni, nem jelenti azt, hogy nem is érti. Uff. 10-ből 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése