Igaz történeteket nem lehet pontozni.
Mindegy is, melyikünknek van igaza. Engem mégis foglalkoztat. Mintha újra és újra lejátszanám magamnak a filmet, hátha egyszer nem az lesz a vége. Hátha egyszer minden jóra fordul. Kényszeresen olvasom a visszaemlékezéseket. Nem csak Kertész Imrét, Primo Levit, a többi “nagyokat”. A rosszul megírtakat is. Ugyanezzel a várakozással. Vagy a perverz vággyal, hogy átéljem újra és újra, amit akkor én magam nem éltem át. Amiért valahol a lelkem mélyén szégyellem magam. Nem ér később születni. Egyszerűen csalás. Mert mindig jön a kérdés: mit csináltam volna én, ott, akkor. (135. o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése