Ez a beszámoló kicsit olyan, mint a Sorstalanság: magától értetődőnek veszi a borzalmakat, kihívásnak, amin felül kell kerekedni. Szinte hihetetlen természetességgel szól hullahegyekről, embertelen munkáról, rettenetesen szenvedő rabokról. Néha még viccel is. De talán ez a normális, hiszen az ember ott és akkor is ember volt.
Ezek a visszaemlékezések annyira egyformák: kiközösítés, gettó, marhavagonok, Arbeit macht frei, szelekció, fertőtlenítés, munka, szenvedés, felszabadulás. Hátborzongatóan egyformák. Mégis mindegyik más, ezért mazochista módon igyekszem a lehető legtöbbet elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése