Lélegzethinta

Azt írták a fülszövegben, meg több más helyen is, hogy ez a könyv olyan, mint a Sorstalanság. Nem. Ez a könyv SOKKAL JOBB, százszor szebb, ezerszer személyesebb és milliószor egyedibb, mint a Sorstalanság. És milliárdszor jobban megérdemli a Nobel-díjat. Hihetetlen nyelvi lelemények vannak benne, olyan az egész, mint egy vers, mint egy zsoltár... Amellett, hogy szívszorító, mégis gyönyörű. Persze könnyű egyedibbnek lenni a Sorstalanságnál, mert a holokauszt-irodalom jóval gazdagabb és "egyformább", mint a Gulág-irodalom. Pedig erről is van mit írni. Ez a könyv egyértelmű 10-es, szinte nem is lehet pontozni, annyira szép. 

Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba., mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. (248-249.o.)

Kis kincsek azok, amelyeken az áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: itt voltam. (...) Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. (316. o.)