2014-03-20

Az uzsonnatolvaj


Hát ez egy óriási pozitív csalódás volt! A könyv már évek óta hevert parlagon, jobban mondva polcon, és emlékszem, hogy többször el is kezdtem, de valahogy nem jutottunk dűlőre, Montalbà és én. Pedig... ez egy zseniális fickó! A nyomozási sztori maga is érdekes, de az (ön)iróniának és a szeretetnek ez a keveredése valami fantasztikus. Ez a legjobban a nyelvezeten jön át, és itt szeretnék köszönetet mondani Lukácsi Margitnak, aki fordította. Tényleg, erre a nyelvezetre nincsenek szavak, inkább idéznék.

- Főnök, maga az magába'?
- Catarè, én vagyok az magamba'. Telefonált valaki?
- Igen, főnök. Ketten Augello úrnak, egyvalaki...
- Catarè, szarok mások telefonjára!
- De hát pont minutomba' kérdezte tőlem!
- Catarè, telefonált valaki nekem magamnak? (101. o.)

Catarella belépett, és büszkén előhúzta a névjegykártyánál alig nagyobb számológépet.
- Mit számolsz te ezen, Catarè?
- A napokat - hangzott a rejtélyes válasz.
- Nemsoká visszaadom, majd gyere érte.
- Főnök, csak hogy tudja, néha meg kell peccingetni.
- Hogy értve?
Catarella félreértette, azt hitte, főnöke a szót nem érti. A küszöbről kiszólt a többieknek:
- Hogy van az rendesen taljánul, hogy peccingetni?
- Taszajtani - tolmácsolt valaki." (162. o.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése