És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)