Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

Mielőtt a kávé kihűl

Az idei év eddig legkedvesebb olvasmánya. Tokió egy eldugott kis utcájában van egy kávézó, amelynek az egyik széke varázserővel bír: aki odaül, visszamehet az időben és találkozhat bárkivel, aki már járt a kávézóban, annyi időre, amíg a kávéját megissza, és erre csak annyi ideje van, amíg a kávé ki nem hűl. Azonban bármit tesz vagy mond a múltban, a jelent nem változtathatja meg. 

Szívmelengető és torokszorító történetek születnek ebből: az anya, aki végre találkozik örökbeadott lányával; az alzheimeres férj, aki bevallja feleségének, hogy beteg; a szerelmes, aki végre el tudja mondani a kedvesének, hogyan érez iránta. 

Gyönyörű mesefolyam, amely igazából csak abból indul ki, hogy sokszor gondolunk arra, "mi lett, volna, ha". :) 10/10.

Gone Girl

A legbiztosabban onnan lehet tudni, hogy egy könyv rossz / nem elég jó, hogy nem egészen egy hónappal az elolvasása után semmire, de semmire nem emlékszik belőle az ember. Ha valaki ma megkérdezte volna, olvastam-e ezt a könyvet, lehet, hogy azt mondom, nem, annyira jellegtelen és nehézkes volt. Sokaknál láttam, hogy a film jobb volt belőle, el is kezdtem nézni, de mivel már tudtam, mi fog történni, fél óra után inkább visszakapcsoltam a Jóbarátokra. (:D) 

A cselekmény maga egyébként érdekes, és mondanám, hogy kreatív, hogy a két nézőpontot, férjét és feleségét felváltva "halljuk", de ezt már annyian annyiszor bevetették, hogy nem mondom. Az ember magában egyértelműen Amynek, a feleségnek drukkol, hogy kiszabaduljon ebből a kapcsolatból, és épp ezért - szerintem - a fejét a falba veri, amikor a könyv végén inkább mégis együtt maradnak, ahelyett, hogy elválnának. 

De ami miatt szívem szerint egy pontot se adnék a könyvnek, az a stílus, illetve annak teljes hiánya. Persze ez (is) nagyon szubjektív, de őszintén nem értem, mit esznek rajta az emberek. 3/10.

Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

A pillanat, amiről azt hittem, sose fog eljönni: egy vámpíros könyvről írok posztot! 

Az úgy volt, hogy amikor még kicsi voltam és okos és kedves és szép valamikor decemberben felfedeztem magamnak egy új könyves kihívást 2019-re, aminek az a lényege, hogy a kihívó moly kisorsol nekem 12 címkét az évre (egyet becserélhetek, de az újhoz már muszáj tartanom magam), és el kell olvasnom 12, a címkéknek megfelelő könyvet. Nagyon kacérkodtam vele, hogy a "vámpír" címkét cseréljem ki, de aztán a komfortzónámból való kilépés jegyében megbékéltem vele, és inkább a "steampunk" címke helyett kértem egy másikat. :D 

És akkor tanácsot kértem Rékától, akire vámpírügyben mindig lehet számítani: arra kértem, hogy ajánljon egy olyan vámpíros könyvet, ami még nekem, megrögzött realitáskedvelőnek is tetszhet. Ajánlott: a Borbíró Borbála-sorozat első kötetét. 

Idézet a moly.hu-n is olvasható fülszövegből: "Borbíró ​Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene – ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?"

Ez jól össze is foglalja, mitől tetsz(het)ett még nekem is a könyv. Ha a vámpír szót szinte bármire kicseréljük, a kontextus tökéletes tükröt tart a mai (vagy pár évvel ezelőtti) magyarországi állapotoknak, ami az egyetemeket és a kutatási lehetőségeket illeti. Ez az a momentum, amibe kapaszkodva lassanként végigrágtam magam a könyvön, mert sajnos a cselekményhez semmilyen (más) ponton nem tudtam kapcsolódni. Megpróbáltam, becsülettel végigolvastam, de még mindig nem tudom ezt a világot értelmezni sajnos. A könyvnek azért jár a 10-ből 8 pont, mert igényesen van megírva és a szakadt bölcsész-világot igen hitelesen festi le. :D