Mire elég tizenkilenc perc? Egy kávéra valakivel, három-négy e-mail megírására, egy gyors délutáni sziesztára, 5 km lefutására... Peternek arra, hogy lelője az őt kiskora óta megállás nélkül csúfoló és megalázó iskolatársait az "ők kezdték" jegyében. Előre átgondoltan, hidegvérrel, és csak azokat, akik "megérdemlik". Elég komoly morális dilemma az olvasónak, hogy kivel érezzen együtt. A sérült vagy fizikailag ugyan ép, de óriási érzelmi traumát elszenvedett túlélőkkel? Vagy a mindig kirekesztett, beilleszkedni sosem hagyott Peterrel?
Ahogy az egy jó Picoult-regénytől elvárható, nincs ez igazán az olvasóra bízva: épp azzal érzünk együtt, akinek a szemszöge érvényesül. (Legalábbis a hozzám hasonlóan befolyásolható olvasók. :P)
Amikor olvastam, nagyon tetszett, de elég gyanús, hogy másfél hónappal később egyáltalán nem emlékszem a végkifejletre, úgyhogy emiatt csak 8/10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése