Ez a Sós kávénak a folytatása. Őszintén szólva az jobban tetszett. Ebben a kötetben kevesebb a "direkt" holokauszt-élmény, több a második-harmadik generációs traumafeldolgozás. Persze ez is érdekes, pláne nekem, de valahogy az arányok nem jók, fura az egész. Pont arról beszélgettünk tegnap otthon, hogy Sz. Cs.-nak mekkora meghasonlás lehetett, amikor kiderült, hogy zsidó, és hogy hogy lehet, hogy leélt 3x évet e nélkül a tudás nélkül, és hogy lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy az anyai felmenői sose mesélnek semmit az életükről. Ebben a könyvben is van pár ilyen történet, hogy pl. valaki 16 éves koráig nem tudta, hogy zsidó. Jó, itt a második generációról beszélünk, tehát van egy többé-kevésbé érthető védekezési, "megelőzési" elgondolás a titkolózás mögött, de másrészről érthetetlen, hogy hogy gondolhatják a halál- vagy jobb esetben munkatábort, csillagos házat, gettót stb. megjárt szülők, hogy a gyerek nem vesz észre semmit?
A könyv furasága nem csak ebben áll; ez tartalmi kérdés, és igaz történeteket nyilván nem kérdőjelezek meg. De nagyon zavaró volt olvasás közben, hogy az összes személynév és a különösen jelentőségteljes szavak mind-mind dőlt betűvel vannak szedve. Szerintem ha az olvasó nem jön rá magától, hogy azoknak a szavaknak különös jelentősége van, akkor 1) úgy kell neki, 2) nem érti a szöveget (ld. 1.). És van pár félregépelés, önismétlés is (nem a mesélők, hanem a szerkesztő részéről).
Hm, és bár a szerkesztőnek nem feladata, hogy az igaz történeteket átírja, azért néhányra ráfért volna egy kis utómunkálat, mert egyszerűen követhetetlen.
Egyébként azért vettem meg ezt a könyvet, mert az egyik nagyon kedves tanárnőm is írt bele. Sajnos pont az az egyik legkevésbé élvezhető történet. Kár. (Persze ettől még ugyanúgy szeretem.)