Ez a Sós kávénak a folytatása. Őszintén szólva az jobban tetszett. Ebben a kötetben kevesebb a "direkt" holokauszt-élmény, több a második-harmadik generációs traumafeldolgozás. Persze ez is érdekes, pláne nekem, de valahogy az arányok nem jók, fura az egész. Pont arról beszélgettünk tegnap otthon, hogy Sz. Cs.-nak mekkora meghasonlás lehetett, amikor kiderült, hogy zsidó, és hogy hogy lehet, hogy leélt 3x évet e nélkül a tudás nélkül, és hogy lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy az anyai felmenői sose mesélnek semmit az életükről. Ebben a könyvben is van pár ilyen történet, hogy pl. valaki 16 éves koráig nem tudta, hogy zsidó. Jó, itt a második generációról beszélünk, tehát van egy többé-kevésbé érthető védekezési, "megelőzési" elgondolás a titkolózás mögött, de másrészről érthetetlen, hogy hogy gondolhatják a halál- vagy jobb esetben munkatábort, csillagos házat, gettót stb. megjárt szülők, hogy a gyerek nem vesz észre semmit?
A könyv furasága nem csak ebben áll; ez tartalmi kérdés, és igaz történeteket nyilván nem kérdőjelezek meg. De nagyon zavaró volt olvasás közben, hogy az összes személynév és a különösen jelentőségteljes szavak mind-mind dőlt betűvel vannak szedve. Szerintem ha az olvasó nem jön rá magától, hogy azoknak a szavaknak különös jelentősége van, akkor 1) úgy kell neki, 2) nem érti a szöveget (ld. 1.). És van pár félregépelés, önismétlés is (nem a mesélők, hanem a szerkesztő részéről).
Hm, és bár a szerkesztőnek nem feladata, hogy az igaz történeteket átírja, azért néhányra ráfért volna egy kis utómunkálat, mert egyszerűen követhetetlen.
Egyébként azért vettem meg ezt a könyvet, mert az egyik nagyon kedves tanárnőm is írt bele. Sajnos pont az az egyik legkevésbé élvezhető történet. Kár. (Persze ettől még ugyanúgy szeretem.)
Nem minden család mesélgetős.
VálaszTörlésPl. az én 29 éves fiam semmit nem tud a gyerekkoromról, az apjáéról sem, a régebbi generációkról meg még kevesebbet. Pedig semmi titkolnivaló nincs, csak éppen sosem kérdezett, nekem meg magamtól nem jutott eszembe mesélni, az apja pedig kérdezésre se beszélt sosem semmiről nekem sem (pedig eleinte próbáltam).
Anyukámnak volt egy időszaka, amikor beszélt a fiatalkoráról, de mindig csak ugyanazt a pár eseményt rettentő csapongóan, amit senki nem bírt követni, a fonalat is folyton elveszítette közben. Mivel ezeket én milliószor hallottam gyerekkoromban, mindig tudtam segíteni neki megtalálni, viszont őt meg zavarta ez, így egy idő után abba hagyta.
Nekem vannak történeteim apámról is, de mivel ő már közel 40 éve halott, nem igazán került szóba sosem.
Igen, tudom, fura, begubózó személyiségek, egymástól is elkülönülő család vagyunk.