Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.