Kisrigók - Három gyerek hazatalál

"mi ez, szerencse, jósors, kegyelem? tesz néhány furakanyart a három gyerek, majdnem elvesznek önmaguknak lenni, majdnem lefoszlik róluk a gyerekkor, aztán mégis megérkeznek, beérkeznek szülőkgyerekének lenni is, testvérneklenni is. én nem tudom, mi ez, figyelem csak és csodálom, milyen regényes az élet. háttérben leszünk akkor is, amikor legelőször találkoznak, olyasmi ez, amihez oda se férünk, az ő meséjük bűvös hármas száma, kinek-kinek a maga varászeszköze, különleges képessége, amikor egybeér újra ez a különvált út, és együtt mennek tovább, már igazán nem kell félniük semmitől, erősek lesznek, és legyőzhetetlenek (sírni, ott leszek én).

hazaér mostmár nemsokára a harmadik kisrigó."

(forrás)

Vera

Megmondjam, mi a legnagyobb bajom ezzel a könyvvel? Hogy Szegeden játszódó, Vera főszereplőjű regény számomra egy van: a Szalmaláng. Ráadásul a szocializmus is közös (OK, a Janikovszky-könyv az 50-es években játszódik, de akkor is). Nyilván Grecsónak joga van egy szintén (fiktív) Veráról írni szintén Szegeden, de nekem zavaró ez az azonosság.

Ami a sztorit illeti, lehet, hogy nem véletlen, hogy ugyanaz a nevem, mint a főszereplőé, mert leginkább az maradt meg, hogy óriási a homály, most akkor kivel mi történt, ki mit mondott, miért, most akkor mit tud Vera és mit nem? És leginkább: honnan tud Józef magyarul? :D 

Szóval összességében felemás, de azért inkább tetszett, mint nem. 7/10.

Nineteen minutes

Mire elég tizenkilenc perc? Egy kávéra valakivel, három-négy e-mail megírására, egy gyors délutáni sziesztára, 5 km lefutására... Peternek arra, hogy lelője az őt kiskora óta megállás nélkül csúfoló és megalázó iskolatársait az "ők kezdték" jegyében. Előre átgondoltan, hidegvérrel, és csak azokat, akik "megérdemlik". Elég komoly morális dilemma az olvasónak, hogy kivel érezzen együtt. A sérült vagy fizikailag ugyan ép, de óriási érzelmi traumát elszenvedett túlélőkkel? Vagy a mindig kirekesztett, beilleszkedni sosem hagyott Peterrel? 

Ahogy az egy jó Picoult-regénytől elvárható, nincs ez igazán az olvasóra bízva: épp azzal érzünk együtt, akinek a szemszöge érvényesül. (Legalábbis a hozzám hasonlóan befolyásolható olvasók. :P)

Amikor olvastam, nagyon tetszett, de elég gyanús, hogy másfél hónappal később egyáltalán nem emlékszem a végkifejletre, úgyhogy emiatt csak 8/10.

újabb öt Picoult

Már nincs ihletem minden Picoult-könyvről egyesével írni... :D

Az angol cím sokkal jobban tetszik: Keeping Faith. Faith egy kislány, aki egyszer csak elkezd "Istennel" beszélgetni, embereket meggyógyítani, sőt feltámasztani csak a jelenlétével. Nyilván rárepül erre az egyház és a média is, és Picoult-hoz méltón (elhelyezési) perrel fejeződik be a cselekmény. Újdonság, hogy az olvasóra van bízva, hogy most akkor Faith valóban beszélgetett valakivel, és ha igen, ki volt az, vagy csak a figyelemre vágyott... 

Ez egy kicsit a My sister's keeper-re emlékeztetett. Egészséges nővér, beteg húg (Willow), és egy mindenre elszánt anya, akinek a legjobb barátnője az a nőgyógyász, aki Willow-t világra segítette, és aki be is pereli ezt a nőgyógyászt, amiért nem szólt neki időben Willow betegségéről - na nem mintha akkor elvetette volna, csak a pertől sok pénzt remél, hiszen a Willow életmódjához kötődő kiadások csillagászatiak. 

Jacob aspergeres, csak a házirendet tudja értelmezni, az érzelmeket nem. Egy nap meggyilkolják fiatal gyógypedagógusát, és minden jel arra mutat, hogy Jacob a bűnös, börtönbe is kerül, és végül el is ítélik több évre. Adódik a kérdés, hogy vajon jogosan-e...   

Amikor az ember azt hiszi, nincs (tabu)téma, amihez Picoult ne nyúlt volna még, akkor jönnek a pedofil papok. És amikor az ember azt hiszi, tudja, kit kell szívből utálni, akkor jön egy csavar, és kiderül, hogy már megint az orrunknál fogva vezettettünk...

Talán a Csodalány mellett a másik olyan Picoult, ami nem annyira jött be. A borítót nem értem (mondjuk e-könyvben olvastam), mivel a témája a - holokauszt. A csavar azonos a Perfect Match-ével: amikor már szívből gyűlöljük a szerintünk megfelelő személyt, kiderül, hogy mégse ő a megfelelő... 

Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

Taxisvilág, Hungary

Az Airport, Hungary-hez hasonló stílusú és felépítésű sztorik taxisofőröktől, taxisofőrökről. Némi bepillantást nyújt ebbe a világba, pár olyan momentummal, amit nem gondoltam volna, például, hogy a központból milyen módszerrel irányítják a sofőröket, mi alapján választ az ember címet, ahova kimegy, hogyan versengenek egymással a sofőrök, kinek hol van a felségterülete, stb. Sok dolog valószínűleg már érvényét vesztette, mióta egyensárga taxik vannak és a reptéren csak a Főtaxi szolgál ki fixen, de így is érdekes volt. 8/10 a kevésbé hihető, nagyon bulvárosan megfogalmazott részek miatt. 

I owe you one

2019. első Kinsellája! :D A szokásos: szeleburdi női főszereplő, mindenféle kalandok, ezúttal egy családi vállalkozás kontextusában, majd egy nagyobb konfliktus, amiből végül persze mindenki sértetlenül kerül ki. Aranyos volt. 8/10.

A tizedik kör

Asszem, a címkékből kiderül, hogy ez se egy könnyű esti olvasmány. Meg kell mondanom, a négy* Picoult-könyv közül ez tetszett a legkevésbé, lehet, hogy mert nem figyeltem oda rá eléggé. 

A cím Dante Poklának felépítésére utal, ahol minden "körben" más bűnért bűnhődnek a halottak. A csavar, hogy a Pokolban kilenc kör szerepel csak - de akkor vajon mit kell elkövetni, hogy az ember a halála után a tizedikbe kerüljön? Ez a regény elég sok lehetőséget kínál: elhanyagolni a gyerekünket, megcsalni a férjünket, nemi erőszakot hazudni, megölni valakit vagy öngyilkosságba hajszolni, nem szembenézni korábban elkövetett bűneinkkel, és hagyni, hogy az erőszak megint a felszínre törjön... Lehet választani!

Leginkább olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha egy skandináv krimit tartanék a kezemben (és én nagyon szeretem a skandináv krimiket), de valahogy nem álltak össze benne a szálak, és őszintén szólva így másfél héttel később már nem is emlékszem, hogy most akkor az egész cselekményt elindító esemény végülis megtörtént-e vagy hazugság volt. Összességében azért 7/10.

*mindjárt lesz poszt még egyről

És boldogan éltek?

Nagyon ígéretes a cím és az ötlet (és a borító is, bár e-könyvnél sajnos nem érvényesül). Sajnos a tartalom kiábrándító, alig pár "folytatás" volt, amit érdemes volt megírni. Kár. 5/10.

Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

Mielőtt a kávé kihűl

Az idei év eddig legkedvesebb olvasmánya. Tokió egy eldugott kis utcájában van egy kávézó, amelynek az egyik széke varázserővel bír: aki odaül, visszamehet az időben és találkozhat bárkivel, aki már járt a kávézóban, annyi időre, amíg a kávéját megissza, és erre csak annyi ideje van, amíg a kávé ki nem hűl. Azonban bármit tesz vagy mond a múltban, a jelent nem változtathatja meg. 

Szívmelengető és torokszorító történetek születnek ebből: az anya, aki végre találkozik örökbeadott lányával; az alzheimeres férj, aki bevallja feleségének, hogy beteg; a szerelmes, aki végre el tudja mondani a kedvesének, hogyan érez iránta. 

Gyönyörű mesefolyam, amely igazából csak abból indul ki, hogy sokszor gondolunk arra, "mi lett, volna, ha". :) 10/10.

Gone Girl

A legbiztosabban onnan lehet tudni, hogy egy könyv rossz / nem elég jó, hogy nem egészen egy hónappal az elolvasása után semmire, de semmire nem emlékszik belőle az ember. Ha valaki ma megkérdezte volna, olvastam-e ezt a könyvet, lehet, hogy azt mondom, nem, annyira jellegtelen és nehézkes volt. Sokaknál láttam, hogy a film jobb volt belőle, el is kezdtem nézni, de mivel már tudtam, mi fog történni, fél óra után inkább visszakapcsoltam a Jóbarátokra. (:D) 

A cselekmény maga egyébként érdekes, és mondanám, hogy kreatív, hogy a két nézőpontot, férjét és feleségét felváltva "halljuk", de ezt már annyian annyiszor bevetették, hogy nem mondom. Az ember magában egyértelműen Amynek, a feleségnek drukkol, hogy kiszabaduljon ebből a kapcsolatból, és épp ezért - szerintem - a fejét a falba veri, amikor a könyv végén inkább mégis együtt maradnak, ahelyett, hogy elválnának. 

De ami miatt szívem szerint egy pontot se adnék a könyvnek, az a stílus, illetve annak teljes hiánya. Persze ez (is) nagyon szubjektív, de őszintén nem értem, mit esznek rajta az emberek. 3/10.

Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

A pillanat, amiről azt hittem, sose fog eljönni: egy vámpíros könyvről írok posztot! 

Az úgy volt, hogy amikor még kicsi voltam és okos és kedves és szép valamikor decemberben felfedeztem magamnak egy új könyves kihívást 2019-re, aminek az a lényege, hogy a kihívó moly kisorsol nekem 12 címkét az évre (egyet becserélhetek, de az újhoz már muszáj tartanom magam), és el kell olvasnom 12, a címkéknek megfelelő könyvet. Nagyon kacérkodtam vele, hogy a "vámpír" címkét cseréljem ki, de aztán a komfortzónámból való kilépés jegyében megbékéltem vele, és inkább a "steampunk" címke helyett kértem egy másikat. :D 

És akkor tanácsot kértem Rékától, akire vámpírügyben mindig lehet számítani: arra kértem, hogy ajánljon egy olyan vámpíros könyvet, ami még nekem, megrögzött realitáskedvelőnek is tetszhet. Ajánlott: a Borbíró Borbála-sorozat első kötetét. 

Idézet a moly.hu-n is olvasható fülszövegből: "Borbíró ​Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene – ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?"

Ez jól össze is foglalja, mitől tetsz(het)ett még nekem is a könyv. Ha a vámpír szót szinte bármire kicseréljük, a kontextus tökéletes tükröt tart a mai (vagy pár évvel ezelőtti) magyarországi állapotoknak, ami az egyetemeket és a kutatási lehetőségeket illeti. Ez az a momentum, amibe kapaszkodva lassanként végigrágtam magam a könyvön, mert sajnos a cselekményhez semmilyen (más) ponton nem tudtam kapcsolódni. Megpróbáltam, becsülettel végigolvastam, de még mindig nem tudom ezt a világot értelmezni sajnos. A könyvnek azért jár a 10-ből 8 pont, mert igényesen van megírva és a szakadt bölcsész-világot igen hitelesen festi le. :D 

Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.