A lovakat lelövik, ugye?

Háááát... Nem tudom.

Leginkább valami nyomasztó Thomas Mann és az Egy tenyér, ha csattan kombinációjára emlékeztet Gloria és Robert őrült tánca - nem, igazából nem tánca, mert azt csak az első héten kellett, utána elég a csípőringatás vagy a helybenjárás, szóval valami minimális mozgás. Ezerdolláros a fődíj, és bár Gloria az elejé motiváltnak tűnik (ő veszi rá Robertet, hogy szálljanak be a maratoni táncversenybe), a verseny alatt folyamatosan arról pofázik (erre tényleg nincs jobb szó, hisztispicsa), hogy ő meg akar halni. Wtf. Végül meg is hal, így lett belőle történet, ugyanis amikor különböző okok miatt véget kell vetni a versenynek, Robert könyörületességből lelövi. 

A szerkesztés szempontjából nagyon ötletes, hogy a bíró ítélethirdetésének mondatai választják el a visszaemlékezés fejezeteit. 

10-ből 6.

Davita hárfája

Akárhányadszor is, de imádom Potok stílusát, a mondatszerkesztését, a műveltséget, az okosságot, a hitet, ami a regényeiből árad... :)

Ilana Davita Chandal egy közönséges kislány. Na jó, nem közönséges. Félig amerikai katolikusok, félig lengyel zsidók gyermeke, és ahogy a különböző nehézségek felmerülnek az életében, úgy hánykolódik a két kultúra és vallás között. 

A történet "természetesen" a harmincas években játszódik, a spanyol polgárháború a másik főszereplő, ahol Davita édesapját a regény felénél megölik, de nem származási, hanem politikai okokból (amúgy is a felesége a zsidó). 

Erről a könyvről nem tudok érdemben írni, aki szereti Potokot, az imádni fogja, aki meg nem, annak úgy kell. 10-ből egyértelműen 10. :)))

Ásó, kapa, nagyharang

Szokásomhoz híven olvasok ám olyan könyveket is, amiket nem teszek közzé a molyon, mert kicsit azért ciki, hanem csak utólag bejelölöm, hogy igen, olvastam. Ez is egy ilyen női ponyva...

Adott egy rossz házasság és egy érvénytelenítési kérelem. Kitérő, még mielőtt elkezdeném ekézni: különösen azért vicces, hogy ezt a könyvet pont most olvastam, mert amikor Lengyelországban voltam kb. két hónapja,  pont Justynával beszélgettünk a válásokról, és akkor tudtam meg, hogy egyházilag is lehet egy házasságot érvényteleníteni, maga a pápa dönt a kérdésben - én már akkor is nagyon bizarrnak tartottam az ötletet, hogy meg nem történtté nyilvánítanak egy köteléket, ami ugye állítólag Isten előtt köttetett (a világi része a válásnak más tészta), ráadásul hogy erről Rómában döntsön egy objektív testület - vajon van-e a házasságnál szubjektívebb dolog?... Na mindegy, szóval a könyv.

Csak a könyv utolsó 100 oldalán derül ki, hogy igazából Ruby azért adja be az érvénytelenítési kérelmet az egyházhoz, mert Eamonnel (nem tudom, hogy kell ejteni) elvesztettek egy három hónapos magzatot, és utána teljesen elromlott a házasságuk, mert nem beszélték ki a gyászukat. Előtte ideális pár voltak, imádták egymást stb. Van persze némi kavarás is, mert Marjory, Ruby barátnője kivetette a hálóját E.-re, aki le se sz*rja, de Ruby meg van győződve róla, hogy a háta mögött zajlik a kufirc. Semmi nem zajlik, de erre elég későn, egy nagyon teátrális jelenet keretében derül csak fény.

A sztori egy meghallgatás-sorozaton keresztül játszódik, ugyanis Rubynek és Eamonnek is meg kell jelennie Ebbs atya előtt, egyiküknek (R.), hogy bizonyítsa, a házasságuk valóban megérett az érvénytelenítésre, másikuknak (E.) pedig, hogy meggyőzze az atyát, nem kell érvényteleníteni, mert ők még igenis szeretik egymást. És így szépen elmesélik, mi is történt velük az elmúlt években (már két éve külön élnek), de a vetélésről egyikük sem beszél, csak más problémákról. Eamonn arról, hogy Ruby tisztaság- és takarításmániás, Ruby pedig arról, hogy Eamonn impotens (pedig nem is az). Közben ott van Ruby három barátnője, akiknek különböző apró gondjai vannak és minden harmadik fejezetben ülnek össze egy-egy teára/sörre/Guinnessre (mivel a sztori Dublinban játszódik :)), és arra jók, hogy ne mindig R.-re és E.-re koncentráljunk.

Az a nagyon gyengus fogás, hogy nem lineárisan halad a sztori, hanem retrospektív, még csak hagyján. De hogy mennyire pongyola a nyelvezet, és a magyar fordítás néha mennyire magyartalan, vagy inkább természetellenes, hát arra nincsenek szavak. Nem gyakoriak a fura fordulatok, de ha vannak, hát khm... 

Például egy helyen az volt, "ritka, mint a fehér elefánt" - őőőő, bocsi. Én hollóval ismerem. :P

De a legeslegrosszabb, hogy előre lehetett tudni a végét. Utálom, mikor a szerző kis célzásokkal állandóan tudtára adja az olvasónak, hogy nem kell aggódnia, Ruby és Eamonn majd csak összejönnek újra. És mit ad Isten, tényleg. 

És! A meghallgatásokon, mivel Ruby "el nem hálás" (= szexmentesség) címen adta be az érvénytelenítési kérelmet, szinte minden alkalommal szó esik a szeretkezéseikről, a legapróbb részletekig. Egy idő után az volt a határozott érzésem, hogy Catherine Barrynek nem volt bátorsága erotikus regényt írni, így inkább egy ilyen válásos-barátnős sztoriba ágyazta bele (szó szerint, ha-ha) a dolgot. Lúúúúzer. 10-ből 3. 

Trilógia

Az első két részét (A nagy füzet, A bizonyíték) már évekkel ezelőtt olvastam franciául, de a második részre alig emlékeztem, és mindenképp el akartam olvasni egyben az egészet, mindegy, melyik nyelven. Most alig 24 óra alatt sikerült...

Már a borító önmagában nyomasztó, nem? Persze ez a legújabb kiadás, mert ugye Kristof 2011-ben halt meg, és akkor kiadták az egész életművét ugyanilyen stílusú borítóval. 

A könyv egy szóban: zseniális. A nagy füzet lényege még egyszerű: egy ikerpár, Claus és Lucas a világháború elején a nagyanyjukhoz kerülnek, ahol mindenféle borzalmakban van részük, és folyton "gyakorlatoznak", hogy minél ellenállóbbak legyenek az éhezéssel/fázással/fájdalommal szemben. Teljesen maguktól tanulnak meg írni és olvasni, és naponta vezetik a Nagy Füzetet, amibe szigorúan tilos szubjektív dolgokat feljegyezni:

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy boszorka." Tilos azt írni, hogy "a Kisváros szép", mivel lehet, hogy a Kisváros nekünk szép, de másnak csúnya. (30. o.)

Szemtanúik az édesanyjuk és a kisúguk halálának, számos szexuális aktusnak (ezeknek nem csak szemtanúi, hanem alanyai is), és minderről objektív, érzelemmentes, tőmondatos feljegyzéseket készítenek. Rémisztő ez a személytelenség. Ráadásul az összes ige jelen idő T/1-ben van, ami olyan időtlenné teszi a dolgokat, megismételhetővé, állandóvá...

A nagy füzet végén a két gyerek közül az egyik - hogy melyik, nem derül ki - az apjuk halálának árán átjut a demarkációs vonalon, a dupla szögesdróton, és innentől elválnak az utak.

Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába. (157. o.)

A második részben Claus és Lucas személye elkezd összekeveredni. A Kisvárosban vagyunk továbbra is, ahol nevelkedtek, de nem tudjuk ugye, hogy melyikük is az, amelyik ott maradt. Ugyan Lucas-ként emlegetik és Lucas-nak szólítják, megkérdőjelezi mindenki, és lassanként ő maga is, hogy vajon a másik létezik-e. Vagy netán a kettő egy és ugyanaz. Befogadja Yasmine-t és nyomorék kisfiát, Mathit, aki nagyon érzékeny és nagyon okos, és egy nap felakasztja magát, mert Lucas egy szőke kisfiúra szeretettel nézett.

A harmadik rész (A harmadik hazugság) tökéletes káosz, végképp nem tudni, ki Claus, ki Klaus és ki Lucas. E/1-ben van, és felváltva meséli a Kisvárosban maradt illetve a külföldre menekült, majd a Kisvárosba visszatérő ikerfél. 

Hogy még egy kis pénzt keressek, amikor csak tudtam, kimentem a pályaudvarra, hogy ott várjam az utasokat. Cipeltem a bőröndjeiket. Így végül tudtam papírt, ceruzát, radírt venni, meg egy nagy iskolai füzetet, amelybe feljegyezhettem első hazugságaimat. (369. o.)

Másnap, kevéssel dél előtt, nekivágunk a határnak. A férfi megy elöl, nincs szerencséje. A második drótakadály közelében egy akna felrobban alatta. Én a nyomaiba lépkedve nem kockáztatok semmit. (377. o.)

Szívbeteg vagyok. Azért jöttem vissza, mert itt akartam meghalni. Ami meg a fivéremet illeti, lehet, hogy ő soha nem is létezett. (392. o.)

Peter egymás után kinyitja őket: - Igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit tartalmaznak ezek a füzetek. Ez valami napló? - Claus azt feleli: - Nem, ezek hazugságok. - Hazugságok? - Igen. Kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének. (403. o.)

A fivér, aki külföldre menekült, visszatér tehát, megkeresni az otthonmaradt testvérét, aki közben belebolondul a várakozásba. Tulajdonképpen mindketten belebolondulnak abba, hogy negyven évig (!) külön vannak és semmit nem tudnak a másikról. Ha egyáltalán valaha is ketten voltak. Nem válik el a képzelet és a valóság. Talán a "kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének" mondat illik a legjobban az egész regényfolyamra - az első rész után tényeknek hitt tények fokozatosan egytől egyig megkérdőjeleződnek, összekeverednek, bizonytalanná válnak, elhomályosulnak. 

Mondtam már, hogy zseniális? Egyszerre letehetetlen, borzalmas és szórakoztató. Pszichológiai szempontból sem utolsó olvasmány. Mondanám, hogy 10-ből 11, de inkább 10. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Tranzit

Hát bocsánat, de ez egy teljesen wtf-könyv. 

B. E. visszalátogat tiszaháti (?) szülővárosába, ahol "lágerfilmet" forgat egy amerikai rendezővel és vegyes nemzetiségű színészgárdájával. A sztori annyi, hogy zsidó volta miatt egy boltban nem hajlandók kicserélni az aznap vett nadrágját, sőt, megverik, majd másnap megjelenik egy hír, hogy becsmérelte a szocialista gyártmányú (= kiváló) terméket, majd még neki állt feljebb, mikor udvariasan kitessékelték a boltból. A végén Edith megfutamodik a szocialista bürokrácia elől, és inkább hazautazik Olaszországba.

Persze a dolog ennél jóval bonyolultabb: először is sikerül összeszűrni a levet egy David Davidson nevű orvossal, aki valaha lágerorvos volt, és most, ahogy az amerikai rendező meglátja, el akarja játszatni vele ezt a szerepet. Edith még le is fekszik vele ("az egész ember egyetlen nagy hímvessző"), teljesen odavan érte, de leginkább sajnálja a múltja miatt. Múltja az neki is van, túlélte Auschwitzot, és most hajlandó erről forgatni úgy, hogy naponta odamegy a díszletbarakkokhoz és tanítja a nyugati színészlányokat, hogyan kell éhhalált halni. Ez a számomra legérdekesebb momentuma a könyvnek, ahogy szemrebbenés nélkül játssza el újra azt, amit már átélt, amit túlélt, sőt, az ő életéről forgatnak, arról, amikor egy nap a szögesdrót másik oldalán meglátja az édesapját csonttá aszva. Persze, a motiváció érthető, adjuk tudtára minél több embernek, mi történt, de hogy ő maga ehhez asszisztáljon nap nap után... Hát szóval ez a wtf. És az is, ahogy a könyvben sose lehet eldönteni, valóság-e éppen a leírt helyzet, vagy képzelődés. 

Fura volt, nehezen olvasható, wtf. 10-ből 4.

Isten után az első

Hm, akkora lemaradásom van, csak győzzem behozni. Szóval ma két könyvről írnék, az egyiket több mint egy hete olvastam ki, a másikat tegnapelőtt.

Elindul 1939 nyarán egy protestáns holland, Joris, hogy Hamburgból kétszázötven zsidót eljuttasson Uruguayba. Hogy megmentse az életüket. Gyakorlatilag fogalma sincs a nácizmusról, tök naivan azt gondolja, a német hatóságok csupa jóarcságból bíztak rá egy hajónyi embert útlevelestül, papírostul. Útleveleik vannak, igen, de kiderül, hogy hamisak. Csomagjaik nincsenek. Valamilyen "véletlen" folytán a hajóra szálláskor a vízbe ejtődnek ugyanis. Hogy mik vannak.

Van még hajóorvosuk is, igazából az ő szempontjából látjuk az eseményeket, bár E/3-ban. Az elején húzódozik, aztán egycsapásra irgalmas szamaritánussá válik, és magáénak érzi a zsidók sorsát. Akik, mondanom se kell, persze nem tudnak kikötni Montevideóban, ezért Joris különféle terveket eszel ki arra, hogy ha szamár nincs, a ló is jó elven inkább az USÁ-ban tegye partra a "rakományt". Közben a hajón a hangulat alakulását kb. egy szinuszgörbéhez lehet hasonlítani, a személyzet körében fokozódik a szalonzsidózás, illetve néha tetlegességig is fajul, míg végül sikerül megoldást találni, igaz, az amerikai Parti Őrség képviselőjének cinkossága révén. Kétszáznegyvenkilenc ember ér végül szerencsésen partot.

A regény tulajdonképpen elég gyenge. Végig érződik, hogy minden nehézség ellenére pozitív lesz a végkifejlet, ami persze nem baj, sőt. Jó volt olvasni, lebilincselő, de jóval ponyvább, mint azt a téma indokolná. 10-ből 5.