megvan a könyves kihívás 2017-re

Ez lesz az:

1. Roberto Bolaño: 2666 
2. Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér 
3. Elena Ferrante: Briliáns barátnőm (Nápolyi regények 1.) ✔
4. Karl Ove Knausgård: Halál (Harcom 1.) 
5. Szabó T. Anna: Törésteszt ✔
6. Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah ✔
7. Beregi Tamás: Noctambulo 
8. Joanna Bator: Szinte éjsötét 
9. Zoltán Gábor: Orgia ✔
10. Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája – Történet álmatlanságról és őrületről 
11. Helen Macdonald: H, mint héja 
12. Tóth Krisztina: Világadapter 
13. Grecsó Krisztián: Jelmezbál ✔
14. Jonathan Franzen: Tisztaság 
15. Darvasi László: Taligás 
16. Louise O’Neill: Örökké a tiéd (Only ever yours)✔
17. Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben 
18. Bill Clegg: Volt valaha családod 
19. Németh Gábor: Egy mormota nyara 
20. Centauri: Jákob botja 
21. Celeste Ng: Amit sohase mondtam el 
22. NK Jemisin: Az ötödik évszak 
23. Závada Pál: Egy piaci nap ✔
24. Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben ✔ 
25. Kun Árpád: Megint hazavárunk ✔
26. Varró Dániel: Mi lett hova? ✔
27. Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál 
28. Röhrig Géza: az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit 
29. Ian McEwan: A gyermektörvény 
30. Dante Alighieri: Isteni színjáték (fordította: Nádasdy Ádám) – 2016-os kiadás! 
31. Raduan Nassar: Egy pohár harag 
32. Ted Chiang: Életed története 
33. Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás 
34. Richard Flanagan: Keskeny út északra 
35. Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese ✔ 
36. Lionel Shriver: Nagytestvér 
37. Molnár T. Eszter: Stand up! – Egy majdnem normális család 1. 
38. Donna Tartt: Az Aranypinty 
39. Gergely Ágnes: Viharkabát 
40. Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest✔
41. Bereményi Géza: Versek 
42. Don Winslow: A kartell 
43. Dave Eggers: A Kör 
44. Baráth Katalin: Arkangyal éjjel 
45. Ngugi wa Thiong'o: Közöttünk a folyó 
46. Ugron Zsolna: Hollóasszony 
47. David Grossman: Egy ló besétál a bárba 
48. Bartók Imre: Láttam a ködnek országát 
49. Kalapos Éva: Massza ✔
50. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló ✔

És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)

Airport, Hungary

Könnyed, kétórás, pont repülőútra való könyv (ott is olvastam, stílszerűen). Nekem, aki sokat repülök, érdekes volt a kulisszák mögé látni, még ha fenntartással kezelem is a tartalmat - azóta ahány repülőn ültem (3), folyton azt próbáltam kitalálni, melyik légikisasszony kavar a pilótával. :D 

Nagyon jó, gördülékeny, igényes a stílusa, látszik, hogy újságíró írta, és persze bulváros, de nem túlzottan. Hatásvadász, az biztos: van itt repülőgépen bekövetkezett vetélés, haláleset, epilepsziás roham, egy gombnyomással legyilkolt ezer birka (!), de ennél szürkébb dolgok is, például hogy hogyan képzik a stewardokat/esseket, hogyan lehet magángépre steward/essként feljutni, mit lehet kezdeni a problémás utasokkal, stb. Szóval jó volt! 10/10.

Törtmagyar

Hát azért a "letehetetlen" meg a "káprázatos" enyhe túlzás, de valóban jó volt. A lila ködből elég rendes családi dráma bontakozott ki: Angliába (valószínűleg '56-ban vagy még a második vh. után közvetlenül, de nem emlékszem) kivándorolt felső középosztálybeli magyar nagyszülők, alkoholista-rákos apa, előbbitől évekkel korábban különvált, a regény során újra összejövő abszolút életképtelen anya, és a rettenetesen szerencsétlen (főhős) lány, aki egy elit magániskolába jár, és akit a bálványa figyelemre se méltat, ámde a pasija apja megpróbálja megerőszakolni...

Valahogy a regény nyelvezete fura volt viszont, elidegenítő, nehéz volt beleélnem magam vagy együttérezni bármelyik szereplővel. 7/10.

Megint hazavárunk

Ezt a könyvet valamiért abbahagytam az 1/3-ánál, aztán hetekkel később folytattam, és akkor már nem értettem, hogy lehetett egyáltalán valaha is letenni egy pillanatra. Annyi részletében magamra ismertem. Annyiszor szorult össze a torkom. Annyiszor nevettem fel rajta hangosan. Az év egyik legjobb könyve, örülök, hogy véletlenül felfedeztem. 10/10 abszolút.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tudom, volt már! De angolul. Annyira kiakadtam azon, hogy nem tetszett, és hogy viszont mindenki másnak meg de, illetve hogy én azért elég nagy HP-fan vagyok ahhoz, hogy ez meglepjen, hogy végiggondoltam, hogy miért van az, hogy akivel csak beszéltem erről, szerette a könyvet, én meg nem... És arra jutottam, hogy azért, mert ők magyarul olvasták. És igen, ez megért nekem +5000 Ft-ot. 

És igazam volt. Magyarul sokkal élvezetesebb volt, és még úgy is izgatottan "lapoztam" tovább mindig, hogy már olvastam pár hete/hónapja angolul - alig emlékeztem, mi is volt a sztori. Szóval elnézést és vissza az egész, tök jó volt. :) 10/10.

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Álmodj szépeket

(Ez az utolsó, aztán megyek aludni - a szerk.)

Jaj, ez nagyon cuki, kedves, szomorkás, vicces és közvetlen volt. Sose olvastam Gramellinitől semmit, de annyira bejön a stílusa - köszönet Matolcsi Balázs fordítónak! -, hogy szerintem nemsokára utánanézek a többi könyvének, ha van. Kicsit Gasperinire emlékeztet, de kevésbé érzelgős. Sajnáltam, amikor vége lett. A sztoriról nem írok, mert mindegy is. 10/10.

Chanson douce

Ezt a könyvet Tamko ajánlotta, és milyen jól tette. Még hetekkel később is agyalok rajta (nem a könyvajánlón - bocs:)). 

Ahogy mindenhol a neten és a linkelt posztban is lehet olvasni, ez a regény kísérlet arra, hogy megfejtse, mi vihet rá egy nevelőnőt arra, hogy megölje a rábízott gyerekeket. Eleve abszurd kísérlet, mert ugyan miért akarna bárki megindokolni ilyesmit. Pedig a kérdésfelvetés zseniális, hiszen nem is olyan rég volt egy eset Moszkvában, ahol az üzbég nevelőnő levágta a rábízott négyéves kislány fejét (!), és ha valahogy meg lehetne érteni, mi játszódik le egy ilyen ember fejében, mielőtt és miközben készül a gyilkosságra, lehet, hogy meg is lehetne előzni. 

Sajnos a moszkvai esetből és a regényből is az derül ki, hogy ilyesmit csak elmeháborodott csinál, tehát nem lehet megelőzni sehogy. Viszont ha a szülők egy kicsit is odafigyelnek - legalábbis a regényben - a jelekre, akkor ki lehet rakni a nőt még azelőtt, hogy hozzájuk ragadna mint egy pióca. Vagy hogy a tudtuk nélkül a lakásukban lakna, amíg ők a nyaralnak. 

A regényben leginkább az anya van beállítva bűnösnek: eleve az ő hibája, hogy visszament dolgozni a női princípium helyett, aztán meg belekényelmesedett a Louise által kínált all inclusive bébiszittelésbe, és minden intő jelet ignorált, illetve hát legyünk őszinték, a gyerekeiből csak a cukiság kellett neki. Így persze nehéz. És számos célzás történik arra, hogy eredetileg ő dolgozni akart, és nem is akart gyereket, de aztán hagyta magát meggyőzni a férje által, és egy darabig annyira jól érezte magát anyaként, hogy gyorsan szült egy kistestvért is, de a "második gyes" alatt már nagyon boldogtalan és magányos volt, ezért is ment vissza dolgozni. Viszont a házasság alaphangját ez adja meg, az örök ellentét a "miért akarsz annyira dolgozni, itt vannak Neked a gyerekek, ez nem elég?!" illetve a "nem, én elsősorban dolgozni szeretnék, Te akartad annyira a gyerekeket" között. Szóval nem csak az anya a hibás, a férje legalább annyira az, amiért önző módon nem veszi figyelembe a felesége igényeit. Leginkább mindketten önzők és éretlenek, és egy ilyen házasságba (eleve minek az ilyeneknek házasság, ha ennyire nem tudnak empatikusak lenni) kár egy gyerek, nemhogy kettő. 

Persze Louise nyilván nem ezért öli meg őket. Az én magyarázatom, hogy amikor a szülők ki akarják adni az útját, addigra már annyira kötődik a családhoz és annyira képtelen másoknak átengedni a gyerekeket, és annyira érzi, megszimatolja, mint egy állat, hogy hamarosan kiteszik a szűrét, hogy inkább megöli őket, mint hogy le kelljen mondania róluk. Ennek ellentmond, hogy egyébként is kegyetlenkedik velük - pl. olyan sokáig elbújva marad, hogy a gyerekek komolyan megijednek, ő meg élvezi a rejtekhelyén -, szóval kérdés, hogy szeretni mennyire szereti őket. És persze nyilvánvalóan egy kicsit bele van esve az apába, ami tovább csavarja a helyzetet.

Sok gondolkodnivalót adott a könyv, és lehet, hogy elolvasom még egyszer, mert most csak végigszaladtam rajta, annyira kíváncsi voltam a végére. Meg a közepére. :) Mindenképp 10/10!

Aprószentek

Na ez egy nagyon érdekfeszítő könyv volt. Nagyon örülök, hogy megvettem! (Majd egyszer írok arról, hogyan változtak meg az olvasási szokásaim, mióta e-könyveket olvasok.) Nem írom le a sztorit, mindenhol elolvasható; csak azt sajnálom, hogy Rubin Szilárdnak nem sikerült befejeznie, mert én az elejétől fogva azt hittem, ő tudja, ki az igazi gyilkos, pedig sajnos ő is csak spekulál. De ebből is látszik, hogy annak ellenére, hogy ez egy oknyomozó riport inkább, mint regény, nagyon jól van megírva, komoly irodalmi értéke van (legalábbis az én szememben mindenképp). 10/10, az idei év egyik legjobb könyve.

Orgia

'44-45 telén Budán (konkrétan a XII. kerületben) elszabadul a pokol és vele a magyar nyilasok, akiknek nincs jobb dolga, mint az elfogott zsidókat egymással megdugatni, leszopatni, ésatöbbi, mielőtt gondosan mindegyiket a Dunába lövik. Na most a szörnyű az, hogy ezt meg lehet fogalmazni ilyen poénosan, csakhogy ez igaz történet, amint a címke is mutatja, visszaemlékezések és kordokumentumok alapján íródott, hosszas kutatás előzte meg. Képzeljük el azt a - szerintem az összes leírt közül az egyik legszörnyűbb - helyzetet, amint az egyik fogoly (egyébként nem zsidó, a nácik kegyeltje, aki sofőrként működik közre, és/de próbál ember maradni, az anyja és a kislánya érdekében) addig kell, hogy nyalja a két volt barátnőjét (mindkettő zsidó) a körben röhögő nácik előtt, amíg mindketten el nem élveznek, miközben a két nőnek egymással is folyamatosan érintkeznie kell. Vagy amikor egy random behozott zsidó fogoly nemi szervét a menyasszonya szeme láttára verik péppé, miközben kérdezgetik a lányt, hogy jó volt-e, amikor benne volt.

Na szóval ez, 150 oldalon. Rettentő tárgyilagos stílusban, ami egyszerre könnyíti és nehezíti meg az olvasást és a tudomásul vételt. Jó, ez utóbbit nem lehet megkönnyíteni. Számomra ez a holokausztnak egy ismeretlen szelete volt, de sajnos ettől nem omlott bennem össze semmilyen álomvilág a magyar nyilasok segítőkészségével és jóindulatával kapcsolatban. Nem pontozom, nem hiszem, hogy lehetne; egyébként irodalmilag abszolút nem egy truváj, de nem is ez a lényege.

Holtverseny

Megrázó. Nyomasztó. Gyomorforgató. Felkavaró. Elgondolkodtató. Realista. Naturalista. Ijesztő. Brrr! 10/10.

A vastagbőrű mimóza

Nádasdy, mint minden könyvében, ebben is tanít, okosan, humorral, kedvesen magyarázva. Vegyük észre, hogy a melegek is csak ugyanolyan emberek, mint a heterók! 10/10.

A szürke ötven árnyalata

Avagy igen, van lejjebb!

Na ennél a könyvnél szerintem még nem olvastam rosszabbat. Szerencsére a molyon rengeteg a negatív komment, amikkel többnyire szóról-szóra egyet is értek. Nem olvastam el az összes kritikát, én kettő dolgot szeretnék kiemelni: 

1. A fordítás bődületesen szar. Valami elképesztő. De valami rettenetes. Ilyen egy borzalmat én még életemben nem olvastam, pedig volt már dolgom pár rossz fordítással. De ez mindet alulmúlja, külön-külön és egyszerre is.

2. Életveszélyes, hogy a könyv azt terjeszti (és terjeszti, mivel rengetegen elolvasták), hogy ez a szexuális teljesítmény (és mennyiség) a normális/az alap. És akkor majd csodálkoznak a kamaszlányok, amikor majd nem dugnak napi nyolcszor. (Nyilván csak az irigység beszél belőlem.)
0/10!!!!

Me Before You; After You

Mivel összetartoznak, egyszerre írok róluk. Jaj. Az a baj, hogy aki a Kindle-t és az "egyklikkes vásárlást" meg a 3-4 eurós ponyvákat kitalálta, az nagyon jól ismerte a gyenge pontjaimat (úgy is mint olvasásimádat, könnyed pénzszórás és gyakori, ponyvák iránti vágy). Egy pszichológussal alkalomadtán szívesen elbeszélgetnék arról, hogy miért mentem le ennyire kutyába a könyvek terén, de mindegy, hát szívesen olvasok mindenfélét (hajjaj...!), végülis ártani nem árt (és nem is art, he-he), és élménynek mindenképp élmény, csak a maradék agysejtjeim is teljesen elhalnak.

A bejegyzés sok spoilert tartalmaz, amelyek egérrel kiemelve olvashatóak.

Szóval. Ez a két könyv igazából kellemes csalódás volt, sokkal nyálabbra számítottam, főleg hogy előbb láttam a film plakátjait, mint hogy olvassam, és a plakátok olyan mértékű amerikai rettenetet sejtettek, hogy ezért nagyon sokáig eszembe nem jutott a Me Before You-nak egyáltalán a fülszövegét elolvasni. Sőt, először az After You fülszövegét olvastam el, és mivel abból kiderül, hogy a főszereplő Lou egy reptéri bárban dolgozik és látja az embereket elrepülni, miközben ő soha nem megy sehova, na ez felkeltette az érdeklődésemet, de kiderült, hogy ez a második kötet, úgyhogy megvettem mindkettőt és az elsővel kezdtem.

Mindkét kötetben felvázolt dilemma szerintem valid és húsbavágó. Az első, hogy ha valaki kerekesszékhez kötött mozgássérült, aki kognitív képességeinek abszolút birtokában van, és tudja, hogy meg akar halni (és erre legálisan van is lehetősége), akkor van-e joga bárkinek is ebben megakadályozni? Megpróbálhatja-e bárki meggyőzni ennek a döntésnek a kegyetlenségéről (már ami a hátrahagyandó rokonokat/ismerősöket/barátokat/szerelmet illeti)? 

A második, hogy amikor az első kötetben szereplő, kerekesszékes mozgássérült valóban megvalósítja az elhatározását és eutanáziához folyamodik, akkor ezen hogyan lehet túllépni? Hogyan tud ezen túllépni az, akit direkt azért alkalmazott a család, hogy ha csak lehet, ezt a döntést megmásítsa, és aki szép lassan beleszeretett az illető mozgássérült férfibe? Hogyan lép túl az ember azon, hogy a szerelme nem akart élni, és hogy ő sem volt elég ahhoz, hogy ezt megváltoztassa?

Na hát erről a két problémakörről szól a két könyv, és nyilván happy end a vége, de az elsőnek nem az volt, ami nekem kellemes csalódás volt, mert attól féltem, hogy Will meggondolja magát és mégis életben marad, par excellence amerikai nyál. De a második kötet címe azért árulkodó.

Összességében 10/10, mert a problémafelvetés érvényes, érdekes és életszagú - és láthatóan valóban nincs megoldás a dilemmákra és a gyászra, az idő hozhat enyhülést, meg a terápia, meg ha a szenvedő és lelkiismeret-furdalással küzdő túlélőt szeretettel és megértéssel veszik körül. 

Behódolás

(Elsőre sikerült ebhódolást írnom.)

Hihetetlen lebilincselő volt ez a könyv, egészen addig, amíg nem fordult irodalomelméleti elemzésbe. De azt elegánsan átlapoztam, amikor túl érdektelenné vált. :P 

SPOILER, egérrel kielölve olvasható.

2022-ben játszódik a cselekmény, Franciaországban épp a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség elnökjelöltje küzd a köztársasági elnöki posztért. Az első fordulóban még ott vannak a szocik meg a liberális demokraták, meg az UMP is, de csak a fenti két jelölt marad bent a második fordulóra. Sőt, az első forduló utána a szocik beállnak a Muzulmán Testvériség mögé, és Francois Bayrou lesz a közös miniszterelnök(-jelölt). Részben azért is ennyire félelmetes a könyv, mert ma élő, ismert francia politikusok szerepelnek benne, ettől nagyon reálisnak tűnik. A főhős a Sorbonne-on tanít, és long story short, először nyugdíjazzák, majd visszahívják az egyetemre azzal a feltétellel, hogy áttér a muszlim hitre.  

Próbálom kitalálni a szerzői szándékot. Vajon a leselkedő veszélyre akarja felhívni a figyelmet? Vagy teljes mértékben utópiának szánja, ami úgyse fog bekövetkezni? Nehéz nem az első verzióra gondolni egyből...

A kérdésfelvetés önmagában zseniális, és külön az, hogy valós politikusok szerepelnek benne, testközelbe hozza a sztorit. De a rengeteg irodalomelméleti kitérő nekem zavaró volt. Így 7/10.

Harry Potter and the Cursed Child

Hát annyit mondhatok, hogy ha a Gilmore Girls-revival is ugyanilyen lesz, akkor inkább meg se nézem.

SPOILER (Egérrel kijelölve olvasható.)

Ez az egész 8. rész egy akkora katyvasz, hogy arra nincsenek szavak. Tekerjük vissza az időt, akkor mégse, akkor mégis, de ne ugyanakkorra, most utálom a fiamat, most mégse, most én vagyok Voldemort, most én vagyok Harry, most tegezem a volt tanáromat, most magázom (egy színen belül!), most jófej vagyok, most gonosz vagyok, most...

Voltak benne jó ötletek, például a mi lett volna, ha rész... az nekem nagyon tetszett, hogy amikor Albus és Scorpius visszamennek a Trimágus Tusa idejébe, és megváltoztatnak valamit, akkor utána minden más is megváltozik, emberek, akiket ismernek, mégse születnek meg, vagy Voldemort jut hatalomra, vagy Albus elmondja Pitonnak, hogy ő igazából egy hős, aki megmentette az apja, Harry életét, meg ahogy Hermionének leesik az álla, amikor Albus elmondja neki, hogy az ő valóságában Ron a férje és van egy közös gyerekük (ebben a valóságban Hermione Ronnal ment a trimágus-bálba, sose jöttek össze, és Ron végül Padma Patilt vette feleségül). 

Tökre bíztam benne, hogy majd most csak meghal valamelyik jófiú, Harry vagy Albus. Hát nem. És ráadásul még a Malfoyok is nyálas jóarcok lettek. Thank you but no, thank you.

SPOILER VÉGE

Arról nem beszélve, de ez az én egyéni szoc. problémám, hogy drámaként kifejezetten nehezen olvasható, legalábbis nehezebb az embernek beleélnie magát, és nekem hiányoztak a magyar fordítás megszokott kifejezései. Milyen gagyi már, hogy Polyjuice, mennyivel jobb, hogy Százfűlé-főzet? De most nem?

Persze magamra vetek, amiért megvettem.., Összességében 6/10.

A könyvtolvaj

Már évekkel ezelőtt ajánlotta J. ezt a könyvet, de valamiért az első oldal után letettem, nem tetszett a stílusa. Még most se vagyok biztos benne, hogy ez a bratyizós-leereszkedős narráció bejön-e, de a sztoriért érdemes volt elolvasni (és a második oldaltól már nem is kellett különösebben rábeszélnem magam). 8/10.

ezeket olvastam az elmúlt hónapban

Nem baj, majd megértem

[2015. könyves kihívása (igen, ez még él) 31. egy könyv, amiről rossz véleményeket hallottam]

A molyon csomóan írták, hogy mennyire csalódás nekik ez a könyv. Nem tudom, nekem is voltak fenntartásaim közben, de azért összességében nagyon tetszett. Az egyetlen igazi csalódás, hogy a folytatásról, a magyarországi életről egy szó sem esik, pedig engem nagyon érdekelt volna, hogy sikerül Johannának beilleszkednie. 

Behind closed doors

Wááááá, hát ez nagyon nyomasztó és félelmetes és letehetetlen volt. És iszonyatosan ponyva, és csalódás, hogy a főszereplőnek csak úgy hirtelen sikerült, ami addig teljesen lehetetlennek látszott. De összességében óriási lájk. Kicsit olyan, mint a Rosemary gyermeke meg a Natasa Kampusch-történet összegyúrva. 10/10, és biztos fogok még ettől a szerzőtől olvasni, és meg is vagyok lepve, mert eddig nem tudtam, hogy szeretem a thrillereket. :P

Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.

A fehér király

Valamiért az volt a prekoncepcióm, hogy nekem Dragomán biztos nem tetszene. Tévedtem. Illetve pont fordítva van, mint gondoltam: úgy képzeltem, hogy olyan stílusban ír, hogy attól nem tudok a cselekményre figyelni, mert folyton elidegenítődöm (sic) (így jártam Bartissal egyelőre), ehhez képest pont hogy a stílusa elég semmilyen, úgyhogy lehet az embernek zuhannia a cselekménnyel együtt. 

Már rég olvastam gyerek-nézőpontú, E/1-ben írt könyvet, ráadásul én nagyon szeretem az ilyen egy lélegzettel elmondott, több oldalon tartó mondatokat, amiben a párbeszédek is már benne vannak, nem a mindentudó elbeszélő, hanem a gyerek szájából jönnek ki gondolatjelek nélkül. 

A tartalomról nem írok inkább, nem akarok spoilerezni, csak annyit, hogy a csatornaásó munkásoktól mocskos egy húzás volt beadni Dzsátának, hogy mindjárt jön az apja is. Akkor egy darabig nem is tudtam tovább olvasni, mert engem a nyilvános megalázás mindig jobban megráz, mint akár ha az egyik szereplőt az olvasó szeme láttára próbálják megerőszakolni.

10/10 és már meg is vettem a Máglyát, ugyan felemás kritikákat írnak róla, de beleolvastam és nekem tetszik.

How to be single

Hát még saját magam előtt is szégyellem, hogy ezt megvettem (!), igaz, csak e-könyvként, de akkor is, sőt, még el is olvastam. Sőt. Még tetszett is. Na ez a durva. Igazából az benne a fantasztikus, hogy a létező _összes_ klisét felvonultatja (SPOILER): négy szingli nő New Yorkban, francia szerető, aki nyitott házasságban él, közkedvelt színész,  aki rákos lesz és meghal, depressziós barátnő, aki végül visszalép az inszeminációtól, válás, mert a férj beleszeret egy fiatal brazil salsa-táncosba, aki elhagyja két hét után, mert a pasinál vannak a gyerekek (!)... és még sorolhatnám. (SPOILER VÉGE) 

Sikerült 400+ oldalba mindent belesűríteni, és még egyébként érdekes dolgokat is, például a különböző országok (Franciaország, Brazília, Kína, India, Izland) pasizási és házassági szokásait. És ha jól értem, az írónő tényleg elment ezekbe az országokba és találkozott a könyvben említett nőkkel, akik meséltek neki a helyi szokásokról. Money well spent. 

Hát, nem tudom, hány pont legyen, mert igazából élveztem olvasni, jól van felépítve, voltak benne tényleg érdekes infók, szóval a sznobériám miatt nem fair utólag fanyalogni. 9/10.

The Yorkshire Pudding Club

Sajnos nem tudok ellenállni a terheses könyveknek, ahogy a kismamablogoknak sem, pedig ezt a könyvet nem kellett volna elolvasnom, ilyen egy nyálat én még nem pipáltam, nem beszélve az iszonyatosan reális "elhagytam a férjem, de simán tudok öt perccel később mással boldog lenni, és egyáltalán nem vagyok szomorú" illetve a "sose voltam képes kifejezni az érzelmeimet, de most kimondom, hogy szeretlek, John Snow"-fordulatokról. Mondjuk ilyen névvel, hogy Milly, nem tudom, mit vártam. 6/10.

Le Choeur des femmes

Nőikar! Hát egy ilyen című könyvet ki hagyna ott a metzi könyvesboltban, pláne 4,5 euróért?! Na, hát nem én. És milyen jól tettem, édes istenem! Az utóbbi évek egyik legjobb könyvélménye volt. 671 oldal tömény szülészet-nőgyógyászat-interszexualitás-abortusz-vetélés és még sorolhatnám, kemény szakszavak (a felét értettem, még 20%-át a könyv végére nagyjából kikövetkeztettem), pszichológiai hadviselés, borzalmas női sorsok, erőszak, a francia nőgyógyászat helyzete a 2000-res évek végén, a páciens lenézése, teljes semmibevétele (az orvos a szakember, tehát aki mást mond, azt ignorálják), mindez egy nőgyógyász rezidens szemével. Zseniális, lebilincselő, borzasztó érdekes, informatív, jól megírt, mondjuk irodalmilag azért nem egy truváj, de nem ponyva azért. 10/10.

Istentelen ifjúság

Hááááát... őszintén szólva nem voltam annyira oda érte. Érdekes az alapsztori, meg néha fordulatos a történet is (durva, mi?), de annyi benne a látomásos, homályos, filozofálgatós rész, hogy az már zavaró volt (nekem). A problémafelvetés és ezzel az alapötlet 10/10, a kivitelezés legfeljebb 7/10.

Shopaholic to the rescue

Nem tartottam be az ígéretemet, mert megvettem ezt is, ráadásul több mint kétszer annyiért, mint az előzőt... :P Remélem, nem lesz több boltkóros-kötet, és ezt nem a pénztárcám érdekében mondom - ez már annyira sokadik (8.) bőre volt ugyanannak a rókának, hogy valami elképzelhetetlen! Eleve nem is volt boltkóros a boltkóros, hanem mintha az előző kötetben félbehagyott cselekmény közben felnőtt volna, és már nem vásárolni akart, meg hülyeségeket csinált, hanem az igazságért küzdött és az volt a legnagyobb problémája, hogy nem jön össze a második gyerek. He? Ez a való világban van így legfeljebb, de semmiképp sem a boltkóros-világban... :P De a végére azért szerencsére visszatért Becky pénzköltős énje, és bár a második gyerek addigra se sikerült, azért a hangulat valamelyest visszatért a megszokotthoz. Sajnos a vége viszont nem mondható lezártnak, pedig nem lesz több kötet, amennyire tudom. Micsoda veszteség a világirodalomnak. Összességében 7/10.

Cette fille est différente

[2015. könyves kihívása 36. egy könyv, ami egy gimnáziumban játszódik]

Mivel nem sikerült tavaly teljesítenem a kihívást (számszerűleg sikerült, mert 59 könyvet olvastam a moly szerint 2015-ben, bár ebből 10 félbehagyott, úgyhogy 49, never mind, de ezek sem voltak mind csak a kihívás részei), folytatom.

Szóval, ezt a helyi könyvtár gyerekszekciójából vettem ki, mert valahogy mostanában annyira le van halva az agyam, hogy ilyesmikre van igénye(m), ld. előző bejegyzések. Mondjuk szívesen olvasnék minőségibb irodalmat is, de magyarul, de az épp nem áll rendelkezésre. Anyway. Ez egy fiatal lányról szól, aki egészen a középiskola utolsó évéig magántanuló, de 11.-ben úgy dönt, mégis kipróbálja az iskolát. Sőt, a gimnáziumot. Ebben segít, hogy két nappal az évnyitó előtt megismeri a leendő pasiját és legjobb barátnőjét, illetve hogy az iskolaigazgató hihetetlenül toleránsan és jófejül viszonyul hozzá. Teljesen rendben van a könyv a célközönségnek, sőt, sokat lehet belőle tanulni a különböző filozófiai irányzatokról (a főszereplő lány és az anyja iszonyat műveltek, és folyton idézetekkel dobálóznak). Nekem így felnőttként nem volt egy kimondott látókörszélesítő olvasmány, de élveztem. 8/10. Most már jöhetne valami Tóth Krisztina. 

La vie compliquée de Léa Olivier - 1. Perdue

Indultunk haza Budapestre decemberben, és a reptéren úgy éreztem, kell egy könyv, KELL EGY KÖNYV, és még ez volt a legértelmesebb, amit találtam. Úgyhogy levettem, megvettem, elolvastam hazafele. Az az előnye megvolt, hogy kanadai francia, úgyhogy volt benne egy csomó olyan kifejezés, amikkel amúgy valószínűleg nem találkoztam volna. Meg hát elszórakoztatott. A maga műfajában 10/10.