My name is Asher Lev

Hetekkel ezelőtt rábukkantam itthon az angol kiadásra, elfogott a "hogyhogy nem tudtam, hogy ez nekünk megvan" és a "jaj, ezt el kell olvasnom, bár már ötször tizenhatszor olvastam magyarul" érzések keveréke, és ennek megfelelően el is olvastam, és tök jó volt, főleg nyelvileg. Egy csomószor bukkantam héber-angol vegyes szintagmákra pl. we are Hasidim, vagy the Ladover Hasidim are/do... stb. (héber többesszám + angol többesszám), és tök érdekes, hogy semmilyen jiddis/héber kifejezés nincs megmagyarázva, holott a magyar kiadás tele van lábjegyzetekkel. És azóta is keresem az observant Jew kifejezés megfelelő magyar változatát (még nem néztem meg a magyar fordítást). Remek volt angolul is, de a kép az előlapon rettenetes, ezért ettől a kiadástól levonok egy pontot. 10-ből 9 (és fél, na jó). 

Feleségverseny

Parti Nagy, Fogság, Tóték, 1984, Szép új világ - van itt minden, mi szem-szájnak ingere, zseniális nyelvi fordulatok, beszélő vagy legalábbis rendkívül kifejező nevek (Hugó Viktor, Gréta Margó, Bébi Zsabó, Vulnera Csetra...), hátborzongató és egyben humoros társadalomrajz... Egyszóval utópia, igen. ZSENIÁLIS.

Idéznék minden további nélkül:

Követelem az egyenlő közteherviselést, amely alól egyedül én mentesüljek. 

Legyen mindenkinek egyenlő a jövedelme. Az enyém lehet kicsivel több. Mindenki legyen egyenlő a törvény előtt. Én kicsivel többre vágyom. Legyen mindenki szegényebb nálam, akkor én is lehetek szegény. 

Az egyetlen személyben megtestesülő tekintélyt: a királyt, a hadúrt, a pártfőtitkárt feltétlenül és rajongva tisztelem, imádok róla gonoszul pletykálni, és amint lehet, néhány évtized múltán megbuktatom. 

1848-49, 1918-19, 1956 a magyarság természetétől idegen fellángolás, mert már Levédiában is felfordulásellenes, honfoglalást ellenző kispolgári mentalitást nyilvánítottam. A nyugalmamhoz továbbra is ragaszkodom. 

Kiváló eredményeket tudok elérni a passzív rezisztenciában, eltitkolom a jövedelmemet, adót csalok, nem adok számlát. 

Gyűlölöm az államot, tessék az államnak eltartani engem. 

Az aktív ellenállás nem az én kenyerem, veszélynek – családszerető ember lévén – nem teszem ki magamat. 

Kiváló honfitársaimat irigylem és gyűlölöm. Mindenkinek legyen olyan szar, mint énnekem, főleg, ha tehetségesebb nálam. Akit csak érek, följelentem. Aki ebben az országban kiváló lett, az csalt, rabolt, gyilkolt és hordja el magát: ez az én hazám, nem az övék! 

Bármilyen ellenforradalmi rendszerhez alkalmazkodom. Minden szar rendszert túl fogok élni. Lemerülök, kibekkelem. 

A modern társadalom által megkövetelt szervezett együttműködésre nem vagyok hajlandó, nem is értem, mi az. A közösségi műfajokat nem szeretem. Az egyéni műfajokban kiváló szoktam lenni. 

Nem megyek sehova, ne jöjjön ide senki. 

Tanuljanak meg magyarul ők, a kurva anyjukat. Mindenkinek a kurva anyját, aki nem úgy magyar, ahogyan én. 

Jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a rossz nem tudott teljesen benyomulni. 

De az nem jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a rossz nem tudott teljesen benyomulni. (194-195. oldal)

10-ből 10.

Jön! Jön! Jön!

Spiró: Feleségverseny :)))

Már alig 70 oldal van hátra... :)

Can you keep a secret?

Special thanks to Fanni! :)

Hát ez egy majdnem-boltkóros. Három nap kellett, hogy kiolvassam, fel se tűnt, hogy angolul van, csak úgy suhantam a mély irodalmi mondanivalóval bíró oldalakon... :P 

Emma Corrigan a világ legnagyobb lúzere. Elrepül Skóciába egy tárgyalásra, és nem elég, hogy elbénázza, de a visszaúton egy turbulenciától annyira megijed, hogy a mellette ülő pasasra zúdítja legféltettebb titkait. Természetesen nem zuhannak le, és természetesen a pasasról kiderül, hogy nem egy random idegen, akivel soha többet nem találkoznak, hanem annak a cégnek az egyik tulajdonosa, ahol Emma dolgozik. 

És mondanom se kell, természetesen további kalamajkák során Emma beleszeret Jackbe, mert így hívják a pasast, és a legvégén összejönnek. De van itt egy fordulat, ami kísértetiesen hasonlít a boltkórosnak arra a részére, amikor a Daily World (vagy mi) leleplezi Becky vásárlásfüggőségét: Jack egy tévéinterjú során kiadja Emma összes titkát, amit még a repülőn osztott meg vele. Mert szerinte ő a nothing-special-girl-from-the-street, aki a cég termékeinek következő célszemélye lehetne. De aztán ezt is tisztázzák, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, with some tiny little secrets... :)

10-ből 7, mert szórakoztató volt, letehetetlen és angol (!).

Magyarmesék

Ez is szülinapi könyv, ezúttal B.-től :)

Tessék egy példa arra, hogy több rövid, egymással nem nagyon összefüggő történetet is lehet jól megírni. Persze itt beleélésről szó sincs, mivel ezek szarkasztikus vélemények a magyarokról - sok nagyon találó, néhányat nem értek, néhány kifejezetten wtf. De az alapötlet zseniális. :)

Volt egyszer egy ember, aki tudott röpülni. Éppen átrepült a magyarok fölött, mikor azok észrevették. Te! kiabáltak föl neki. Mit röpködsz a mi édes hazánk fölött? Hogy képzeled, ki engedte meg? Mindjárt leparittyázunk onnan! Többet itt ne lássunk! Nem is, mondta a röpülő ember, és gyorsan elrepült más országok fölé, és világhírű lett. Mi láttuk meg legelőször, mondták aztán a magyarok. Itt röpködött a mi édes hazánk fölött.

Nagy mínuszpont, hogy nincsenek oldalszámok. De még így is 10-ből 8.

Lecke

(Pár hét késéssel...)

Lecke... Érdekes könyv volt, de nem jó. Azon mérem le, hogy jó-e egy könyv vagy nem, hogy mennyire tudom magam beleélni. Ebbe egy pillanatig se tudtam. Linde karakterével önmagában nincs baj, de az események random egymásutánja és a szereplők egymáshoz való hozzáállása... tök logikátlan és nem kapcsolódik semmi semmihez. Olyan, mint sok-sok rövid történet kapocs nélkül. Van ilyen műfaj is, csak nem a regényé, hanem a novelláé, horribile az egypercesé. És ettől még lehetett volna jó, ha a nyelvezete kicsit is... irodalmi. De hogy se a nyelv, se a szerkezet, és még a sztori is olyan valószínűtlen...
10-ből 5. 

Dafke

Lemaradtam önmagamtól, megint.

Az elmúlt két hétben két számomra új könyvet olvastam, mindkettőt a szülinapomra kaptam, mindkettőt én választottam.

Az egyik a Dafke, már nagyon régóta tervben volt. Borzasztóan tetszett, hihetetlen megrázó, megható, helyenként vicces. Tízből kilenc és fél, mert a sikeres lombikbébi-programról szívesebben vettem volna több részletet.

A lovakat lelövik, ugye?

Háááát... Nem tudom.

Leginkább valami nyomasztó Thomas Mann és az Egy tenyér, ha csattan kombinációjára emlékeztet Gloria és Robert őrült tánca - nem, igazából nem tánca, mert azt csak az első héten kellett, utána elég a csípőringatás vagy a helybenjárás, szóval valami minimális mozgás. Ezerdolláros a fődíj, és bár Gloria az elejé motiváltnak tűnik (ő veszi rá Robertet, hogy szálljanak be a maratoni táncversenybe), a verseny alatt folyamatosan arról pofázik (erre tényleg nincs jobb szó, hisztispicsa), hogy ő meg akar halni. Wtf. Végül meg is hal, így lett belőle történet, ugyanis amikor különböző okok miatt véget kell vetni a versenynek, Robert könyörületességből lelövi. 

A szerkesztés szempontjából nagyon ötletes, hogy a bíró ítélethirdetésének mondatai választják el a visszaemlékezés fejezeteit. 

10-ből 6.

Davita hárfája

Akárhányadszor is, de imádom Potok stílusát, a mondatszerkesztését, a műveltséget, az okosságot, a hitet, ami a regényeiből árad... :)

Ilana Davita Chandal egy közönséges kislány. Na jó, nem közönséges. Félig amerikai katolikusok, félig lengyel zsidók gyermeke, és ahogy a különböző nehézségek felmerülnek az életében, úgy hánykolódik a két kultúra és vallás között. 

A történet "természetesen" a harmincas években játszódik, a spanyol polgárháború a másik főszereplő, ahol Davita édesapját a regény felénél megölik, de nem származási, hanem politikai okokból (amúgy is a felesége a zsidó). 

Erről a könyvről nem tudok érdemben írni, aki szereti Potokot, az imádni fogja, aki meg nem, annak úgy kell. 10-ből egyértelműen 10. :)))

Ásó, kapa, nagyharang

Szokásomhoz híven olvasok ám olyan könyveket is, amiket nem teszek közzé a molyon, mert kicsit azért ciki, hanem csak utólag bejelölöm, hogy igen, olvastam. Ez is egy ilyen női ponyva...

Adott egy rossz házasság és egy érvénytelenítési kérelem. Kitérő, még mielőtt elkezdeném ekézni: különösen azért vicces, hogy ezt a könyvet pont most olvastam, mert amikor Lengyelországban voltam kb. két hónapja,  pont Justynával beszélgettünk a válásokról, és akkor tudtam meg, hogy egyházilag is lehet egy házasságot érvényteleníteni, maga a pápa dönt a kérdésben - én már akkor is nagyon bizarrnak tartottam az ötletet, hogy meg nem történtté nyilvánítanak egy köteléket, ami ugye állítólag Isten előtt köttetett (a világi része a válásnak más tészta), ráadásul hogy erről Rómában döntsön egy objektív testület - vajon van-e a házasságnál szubjektívebb dolog?... Na mindegy, szóval a könyv.

Csak a könyv utolsó 100 oldalán derül ki, hogy igazából Ruby azért adja be az érvénytelenítési kérelmet az egyházhoz, mert Eamonnel (nem tudom, hogy kell ejteni) elvesztettek egy három hónapos magzatot, és utána teljesen elromlott a házasságuk, mert nem beszélték ki a gyászukat. Előtte ideális pár voltak, imádták egymást stb. Van persze némi kavarás is, mert Marjory, Ruby barátnője kivetette a hálóját E.-re, aki le se sz*rja, de Ruby meg van győződve róla, hogy a háta mögött zajlik a kufirc. Semmi nem zajlik, de erre elég későn, egy nagyon teátrális jelenet keretében derül csak fény.

A sztori egy meghallgatás-sorozaton keresztül játszódik, ugyanis Rubynek és Eamonnek is meg kell jelennie Ebbs atya előtt, egyiküknek (R.), hogy bizonyítsa, a házasságuk valóban megérett az érvénytelenítésre, másikuknak (E.) pedig, hogy meggyőzze az atyát, nem kell érvényteleníteni, mert ők még igenis szeretik egymást. És így szépen elmesélik, mi is történt velük az elmúlt években (már két éve külön élnek), de a vetélésről egyikük sem beszél, csak más problémákról. Eamonn arról, hogy Ruby tisztaság- és takarításmániás, Ruby pedig arról, hogy Eamonn impotens (pedig nem is az). Közben ott van Ruby három barátnője, akiknek különböző apró gondjai vannak és minden harmadik fejezetben ülnek össze egy-egy teára/sörre/Guinnessre (mivel a sztori Dublinban játszódik :)), és arra jók, hogy ne mindig R.-re és E.-re koncentráljunk.

Az a nagyon gyengus fogás, hogy nem lineárisan halad a sztori, hanem retrospektív, még csak hagyján. De hogy mennyire pongyola a nyelvezet, és a magyar fordítás néha mennyire magyartalan, vagy inkább természetellenes, hát arra nincsenek szavak. Nem gyakoriak a fura fordulatok, de ha vannak, hát khm... 

Például egy helyen az volt, "ritka, mint a fehér elefánt" - őőőő, bocsi. Én hollóval ismerem. :P

De a legeslegrosszabb, hogy előre lehetett tudni a végét. Utálom, mikor a szerző kis célzásokkal állandóan tudtára adja az olvasónak, hogy nem kell aggódnia, Ruby és Eamonn majd csak összejönnek újra. És mit ad Isten, tényleg. 

És! A meghallgatásokon, mivel Ruby "el nem hálás" (= szexmentesség) címen adta be az érvénytelenítési kérelmet, szinte minden alkalommal szó esik a szeretkezéseikről, a legapróbb részletekig. Egy idő után az volt a határozott érzésem, hogy Catherine Barrynek nem volt bátorsága erotikus regényt írni, így inkább egy ilyen válásos-barátnős sztoriba ágyazta bele (szó szerint, ha-ha) a dolgot. Lúúúúzer. 10-ből 3. 

Trilógia

Az első két részét (A nagy füzet, A bizonyíték) már évekkel ezelőtt olvastam franciául, de a második részre alig emlékeztem, és mindenképp el akartam olvasni egyben az egészet, mindegy, melyik nyelven. Most alig 24 óra alatt sikerült...

Már a borító önmagában nyomasztó, nem? Persze ez a legújabb kiadás, mert ugye Kristof 2011-ben halt meg, és akkor kiadták az egész életművét ugyanilyen stílusú borítóval. 

A könyv egy szóban: zseniális. A nagy füzet lényege még egyszerű: egy ikerpár, Claus és Lucas a világháború elején a nagyanyjukhoz kerülnek, ahol mindenféle borzalmakban van részük, és folyton "gyakorlatoznak", hogy minél ellenállóbbak legyenek az éhezéssel/fázással/fájdalommal szemben. Teljesen maguktól tanulnak meg írni és olvasni, és naponta vezetik a Nagy Füzetet, amibe szigorúan tilos szubjektív dolgokat feljegyezni:

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy boszorka." Tilos azt írni, hogy "a Kisváros szép", mivel lehet, hogy a Kisváros nekünk szép, de másnak csúnya. (30. o.)

Szemtanúik az édesanyjuk és a kisúguk halálának, számos szexuális aktusnak (ezeknek nem csak szemtanúi, hanem alanyai is), és minderről objektív, érzelemmentes, tőmondatos feljegyzéseket készítenek. Rémisztő ez a személytelenség. Ráadásul az összes ige jelen idő T/1-ben van, ami olyan időtlenné teszi a dolgokat, megismételhetővé, állandóvá...

A nagy füzet végén a két gyerek közül az egyik - hogy melyik, nem derül ki - az apjuk halálának árán átjut a demarkációs vonalon, a dupla szögesdróton, és innentől elválnak az utak.

Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába. (157. o.)

A második részben Claus és Lucas személye elkezd összekeveredni. A Kisvárosban vagyunk továbbra is, ahol nevelkedtek, de nem tudjuk ugye, hogy melyikük is az, amelyik ott maradt. Ugyan Lucas-ként emlegetik és Lucas-nak szólítják, megkérdőjelezi mindenki, és lassanként ő maga is, hogy vajon a másik létezik-e. Vagy netán a kettő egy és ugyanaz. Befogadja Yasmine-t és nyomorék kisfiát, Mathit, aki nagyon érzékeny és nagyon okos, és egy nap felakasztja magát, mert Lucas egy szőke kisfiúra szeretettel nézett.

A harmadik rész (A harmadik hazugság) tökéletes káosz, végképp nem tudni, ki Claus, ki Klaus és ki Lucas. E/1-ben van, és felváltva meséli a Kisvárosban maradt illetve a külföldre menekült, majd a Kisvárosba visszatérő ikerfél. 

Hogy még egy kis pénzt keressek, amikor csak tudtam, kimentem a pályaudvarra, hogy ott várjam az utasokat. Cipeltem a bőröndjeiket. Így végül tudtam papírt, ceruzát, radírt venni, meg egy nagy iskolai füzetet, amelybe feljegyezhettem első hazugságaimat. (369. o.)

Másnap, kevéssel dél előtt, nekivágunk a határnak. A férfi megy elöl, nincs szerencséje. A második drótakadály közelében egy akna felrobban alatta. Én a nyomaiba lépkedve nem kockáztatok semmit. (377. o.)

Szívbeteg vagyok. Azért jöttem vissza, mert itt akartam meghalni. Ami meg a fivéremet illeti, lehet, hogy ő soha nem is létezett. (392. o.)

Peter egymás után kinyitja őket: - Igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit tartalmaznak ezek a füzetek. Ez valami napló? - Claus azt feleli: - Nem, ezek hazugságok. - Hazugságok? - Igen. Kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének. (403. o.)

A fivér, aki külföldre menekült, visszatér tehát, megkeresni az otthonmaradt testvérét, aki közben belebolondul a várakozásba. Tulajdonképpen mindketten belebolondulnak abba, hogy negyven évig (!) külön vannak és semmit nem tudnak a másikról. Ha egyáltalán valaha is ketten voltak. Nem válik el a képzelet és a valóság. Talán a "kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének" mondat illik a legjobban az egész regényfolyamra - az első rész után tényeknek hitt tények fokozatosan egytől egyig megkérdőjeleződnek, összekeverednek, bizonytalanná válnak, elhomályosulnak. 

Mondtam már, hogy zseniális? Egyszerre letehetetlen, borzalmas és szórakoztató. Pszichológiai szempontból sem utolsó olvasmány. Mondanám, hogy 10-ből 11, de inkább 10. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Tranzit

Hát bocsánat, de ez egy teljesen wtf-könyv. 

B. E. visszalátogat tiszaháti (?) szülővárosába, ahol "lágerfilmet" forgat egy amerikai rendezővel és vegyes nemzetiségű színészgárdájával. A sztori annyi, hogy zsidó volta miatt egy boltban nem hajlandók kicserélni az aznap vett nadrágját, sőt, megverik, majd másnap megjelenik egy hír, hogy becsmérelte a szocialista gyártmányú (= kiváló) terméket, majd még neki állt feljebb, mikor udvariasan kitessékelték a boltból. A végén Edith megfutamodik a szocialista bürokrácia elől, és inkább hazautazik Olaszországba.

Persze a dolog ennél jóval bonyolultabb: először is sikerül összeszűrni a levet egy David Davidson nevű orvossal, aki valaha lágerorvos volt, és most, ahogy az amerikai rendező meglátja, el akarja játszatni vele ezt a szerepet. Edith még le is fekszik vele ("az egész ember egyetlen nagy hímvessző"), teljesen odavan érte, de leginkább sajnálja a múltja miatt. Múltja az neki is van, túlélte Auschwitzot, és most hajlandó erről forgatni úgy, hogy naponta odamegy a díszletbarakkokhoz és tanítja a nyugati színészlányokat, hogyan kell éhhalált halni. Ez a számomra legérdekesebb momentuma a könyvnek, ahogy szemrebbenés nélkül játssza el újra azt, amit már átélt, amit túlélt, sőt, az ő életéről forgatnak, arról, amikor egy nap a szögesdrót másik oldalán meglátja az édesapját csonttá aszva. Persze, a motiváció érthető, adjuk tudtára minél több embernek, mi történt, de hogy ő maga ehhez asszisztáljon nap nap után... Hát szóval ez a wtf. És az is, ahogy a könyvben sose lehet eldönteni, valóság-e éppen a leírt helyzet, vagy képzelődés. 

Fura volt, nehezen olvasható, wtf. 10-ből 4.

Isten után az első

Hm, akkora lemaradásom van, csak győzzem behozni. Szóval ma két könyvről írnék, az egyiket több mint egy hete olvastam ki, a másikat tegnapelőtt.

Elindul 1939 nyarán egy protestáns holland, Joris, hogy Hamburgból kétszázötven zsidót eljuttasson Uruguayba. Hogy megmentse az életüket. Gyakorlatilag fogalma sincs a nácizmusról, tök naivan azt gondolja, a német hatóságok csupa jóarcságból bíztak rá egy hajónyi embert útlevelestül, papírostul. Útleveleik vannak, igen, de kiderül, hogy hamisak. Csomagjaik nincsenek. Valamilyen "véletlen" folytán a hajóra szálláskor a vízbe ejtődnek ugyanis. Hogy mik vannak.

Van még hajóorvosuk is, igazából az ő szempontjából látjuk az eseményeket, bár E/3-ban. Az elején húzódozik, aztán egycsapásra irgalmas szamaritánussá válik, és magáénak érzi a zsidók sorsát. Akik, mondanom se kell, persze nem tudnak kikötni Montevideóban, ezért Joris különféle terveket eszel ki arra, hogy ha szamár nincs, a ló is jó elven inkább az USÁ-ban tegye partra a "rakományt". Közben a hajón a hangulat alakulását kb. egy szinuszgörbéhez lehet hasonlítani, a személyzet körében fokozódik a szalonzsidózás, illetve néha tetlegességig is fajul, míg végül sikerül megoldást találni, igaz, az amerikai Parti Őrség képviselőjének cinkossága révén. Kétszáznegyvenkilenc ember ér végül szerencsésen partot.

A regény tulajdonképpen elég gyenge. Végig érződik, hogy minden nehézség ellenére pozitív lesz a végkifejlet, ami persze nem baj, sőt. Jó volt olvasni, lebilincselő, de jóval ponyvább, mint azt a téma indokolná. 10-ből 5. 

Új élet

Egészen sokáig nehéz volt Rejtőtől elvonatkoztatni, bár Malamud Levinje nem ismer recepteket, és a humora közel sem olyan, mint a Nagy Leviné. 

Seymour Levin új életet kezdeni megy a nyugati partra, főiskolai tanárnak. Egy ideig csetlik-botlik, és bár a pechszéria nem nagyon látszik megállni, sikerül megállapodnia, megkedvelteti magát a kollégáival, sőt, nőügyei is lesznek. Íme a pechszéria: először viszonya van egy tanítványával, majd visszautasítja egy kolléganőjét, mert annak formátlan a melle (!), végül kiköt egy kollégája feleségénél, aki a regény végére terhes is lesz tőle (üzenet a kiadónak: jó lett volna, ha ezt az apróságot kihagyják a fülszövegből). Az egész azért gáz (már ha nem adunk az erkölcsre :P), mert Easchester egy tipikus faházas-egyutcás kisváros, egy Fairview, egy Stars' Hollow. Azaz mindenki mindenkiről mindent tud, és mindenkinek továbbadja. Külön csavar a sztoriban a tanszékvezető-választás, ahol Levin is jelölteti magát, de pechhére pont az utolsó forduló előtt egy nappal derül ki viszonya a magát szintén jelölő és a tantestületben kimondottan népszerű kollégája feleségével. Aki természetesen - mármint a kolléga - nem mulasztja el nagydobra verni, hogy a vetélytársa felszarvazta. A legvégét nem mondom el. :P

A dolgok nem változtak, csak még olyanabbak lettek. (359. oldal)

Nagyon tetszettek a leírások, a városról és a természetről egyaránt, én is, ahogy Levin, le voltam nyűgözve a táj és az ég sokszínűségétől. A filozofikusabb eszmefuttatások viszont kifejezetten zavartak, nem illettek bele az amúgy gördülékeny történetmesélésbe, megakasztották a sztorit, és persze mindig a legrosszabb helyen. De összességében élveztem, a kisvárosi intrikák között vergődő balek főiskolai tanár karaktere nagyon is passzolt ahhoz, ahogy én egy Levint elképzelek (már ha elvonatkoztatok Rejtőtől). 10-ből 8.

Lolával az élet

Már a Nők Lapjában is kétféle reakciót váltottak ki belőlem D. Tóth Kriszta írásai: 1. jaj, de aranyos, amiket ír, ahhoz képest, hogy kvázi-celeb, 2. tulajdonképpen minek is ír?

Az első álláspontom nem változott, a könyv kellemes meglepetés volt, bár néhol untam, kicsit hosszadalmasra sikeredett (nettó 250 oldal Lola első négy éve), a második sem, hogy őszinte legyek, mert bár a könyv cuki, néha még jókat is lehet rajta röhögni (mindjárt idézek), de hát azért irodalmi értékkel nem nagyon bír, hacsak a tematikusan fejezetekre bontást mint olyat nem tekintjük irodalmi értéknek (a kronológia helyett, mármint). 

Jöjjön az idézet, még mielőtt nagyon belelendülnék az ekézésbe - a Lolával az élet tulajdonképpen nem érdemel negatív kritikát, mert aranyos, kedves, őszinte (vagy legalábbis jól leplezi, ha nem), közvetlen, satöbbi-satöbbi.

Előtte elmagyaráztam neki, hogy a szomszéd szobában leszünk, nem azért hagyjuk ott, mert nem szeretjük, hanem mert este van, és aludnia kell. Érteni valószínűleg nem értett belőle semmit, de mivel a beszélő arcom nagyon tetszett neki, még gyorsan elmeséltem neki azt is, hogy előző nap végre elfogadták az Európai Unió hétéves költségvetését. (138. oldal)

Szóval, hát, izé. Mondjuk mi az, hogy "érteni valószínűleg nem értett belőle semmit", dehogynem, az, hogy nem tud válaszolni, nem jelenti azt, hogy nem is érti. Uff. 10-ből 6. 

Jön, jön, jön!

D. Tóth Kriszta: Lolával az élet

Mindjárt! :)