Tavaszi Tárlat

Hát ez egy teljesen nemspirós-Spiró. Egészen a 257. oldalig ezerrel zajlanak az események, megy a szokásos fanyar 56-os téma, a hősünk (sic!) már majdnem vádlott egy koncepciós perben, letehetetlen az egész, öt perc alatt végigrohan rajtunk a cselekmény, meg mi is a könyvön, aztán egyszer csak, bumm! Minden rendbejön egy telefonhívással, elcsitulnak az indulatok, megszűnik a feszültség és ezzel a cselekmény maga. Véget ér a regény. Slussz, passz, ennyi volt. Kb. mint egy elcseszett szinuszgörbe. Persze a könyv a maga nemében zseniális, egyértelmű 10/10, imádom Spirót, és kellően ritkán olvasok tőle ahhoz, hogy a helyén tudjam értékelni.

Les demoiselles de Concarneau

Azaz A concarneau-i hölgyek. Hát, ez a könyv elég nagy csalódás, de azért olvastam el, mert jan. 6-án vizsgázom belga irodalomból, és bármit lehetett olvasni, én meg levettem egy random Simenont a könyvtárban a polcról. De ha már elkezdtem, be is fejeztem, bár rekordlassan, két hónapig olvastam, mire végigrágtam rajta magam. 

Mivel ez nem Maigret-s, hanem mivagyunkagyilkosos nézőpontú könyv, gondoltam, bűn és bűnhődés lesz, pszichológia, lelki terror, nyomás, ilyesmik. Nem. Nagy leszarás (ami a - igaz, véletlenül - megölt gyereket illeti) és seggkinyalás (ami a gyilkost illeti). Szóval várom a vizsgát, hogy ezt a tanárnak is elmondhassam. 8/10, mert amellett, hogy csalódás, gondolatébresztő.

Lélegzethinta

Azt írták a fülszövegben, meg több más helyen is, hogy ez a könyv olyan, mint a Sorstalanság. Nem. Ez a könyv SOKKAL JOBB, százszor szebb, ezerszer személyesebb és milliószor egyedibb, mint a Sorstalanság. És milliárdszor jobban megérdemli a Nobel-díjat. Hihetetlen nyelvi lelemények vannak benne, olyan az egész, mint egy vers, mint egy zsoltár... Amellett, hogy szívszorító, mégis gyönyörű. Persze könnyű egyedibbnek lenni a Sorstalanságnál, mert a holokauszt-irodalom jóval gazdagabb és "egyformább", mint a Gulág-irodalom. Pedig erről is van mit írni. Ez a könyv egyértelmű 10-es, szinte nem is lehet pontozni, annyira szép. 

Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba., mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. (248-249.o.)

Kis kincsek azok, amelyeken az áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: itt voltam. (...) Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. (316. o.)

Rötúr

Jaj, elszorult a szívem nagyon, hogy Bächer Iván meghalt. Ettől még nem olvastam más szemmel ezt a könyvét sem, sőt, kicsit örülök is, mert most a halála kapcsán határoztam el, hogy azt a kevés könyvét, amit eddig nem olvastam, most elolvasom. Ez lett az első, véletlenül. Szép, nagyon szép. Úgy szeretem Bächernek ezt a kicsit ironikus, fiktív párbeszédekkel, olvasóra-kikacsintásokkal, remek receptekkel fűszerezett mesélős stílusát. És szomorú, mert tele van háborúval, csalódással, megcsalással, betegséggel, halállal - de hiába, ha egyszer ilyen volt a Gold-család huszadik százada, akkor ilyennek is kell megírni. Tízből tizenegy. 

Szegény anyám, ha látnám

Ezt a könyvet anyunak vettem a névnapjára, de én olvastam el először, mert úgy tűnt, kettőnk közül engem érdekel jobban. :D Érdemes volt, két nap alatt végeztem vele. Alapvetően azért érdekelt és vettem meg (anyu névnapján túl :P), mert egyszer találkoztam Tomival személyesen, és kíváncsi voltam a hátterére. Megkaptam. Ajánlom mindenkinek, mert jó tudni, hogy az ember mihez (ne) kezdjen egy vakulófélben levő kisgyerekkel. Nem pontozom.

Mes amis Mes amours

Hát ez egy ilyen kis háromnapos francia cukiság. Tényleg az. 

Van két egyedülálló apuka, Antoine és Mathias, Antoine Londonban él, Mathias Párizsban. Aztán Mathias is odaköltözik Londonba, egész pontosan Antoine-hoz, és élnek négyesben (a két gyerekükkel), tiszta idill. De hát Mathias beleszeret egy újságírónőbe (akit nem Robin Sherbatskynak hívnak :P), annak ellenére, hogy az összeköltözéskor Antoine-nal megállapodtak, hogy nem visznek nőt a házba. Meg nem mennek haza 11 után. Meg nem hívnak bébiszittert. Ésatöbbi. Úgyhogy Mathiasnak folyton hazugságokat kell kitalálnia, amikor randizik/kimarad, meg persze ha épp ő lenne a soros a gyerekekkel, akkor azt is el kell intéznie. És hasonló dolgok. Cukik, na, olyan szeretnivalóak.

És én végig reménykedtem, hogy Antoine és Mathias majd egymásba szeretnek. :P
7/10, mert azért NAGYON kiszámítható.

Jelenetek egy házasságból

Bergmantól eddig a Fanny és Alexandert olvastam illetve láttam, szóval kb. tudtam, mire készüljek, de arra speciel pont nem számítottam, hogy 12 óra alatt ki lehet olvasni ezt a könyvet. :D 

Nagyon-nagyon tetszett, nyilván kicsit megijesztett, de azért semmi meglepőt nem olvastam. A 'fiction'-címkét igazából szívesen kicserélném 'true story'-ra, csak azért nem teszem, mert ez egy forgatókönyv, a szó összes értelmében. 10/10.

Beszéljük meg!

Na, hát ez egy nagyon tanulságos könyv volt sok szempontból.

1. Mi minden történt Magyarországon 1992. és 2000. között, amiről zsenge korom folytán lemaradtam.

2. Milyen volt a - mai nevén - Megbeszéljük, amikor még a Kossuth Rádióban volt.

3. Milyenek voltak az akkori betelefonálók.

Az 1+3. kombinációja: van egy elég nagy metszete annak a két emberhalmaznak, amelyik akkor és most hallgatta/ja ezt a műsort - mennyire nem emlékeznek mégse OV első kormányzására, pedig

4. Mennyi mindent most is ugyanúgy el lehetne mondani a kormányról, változtatás nélkül.

5. Milyen okokból perelték be a műsort kétszer is.

6. Mennyire olvasmányosan ír a drágajóBolgárúr. :D

Nem pontozom.

La liste de mes envies

Azaz "kívánságlistám". Ezzel a bejegyzéssel már legalább egy hónapja lógok magamnak meg a sejthetően többezer fős olvasótáboromnak. :P 

Nagyon élveztem olvasni ezt a könyvet, két nap elég volt a kb. 300 oldalhoz. Igaz, hogy ponyva, de van benne egy csomó megrázó fordulat. Jó könyv, sokáig gondolkodik utána az ember, hogy mit tenne, ha nyerne a lottón. Egyedül a vége kibírhatatlan nyáltenger. Emiatt 8/10. 

Je n'ai pas pleuré

Egy fantasztikus könyv egy euróért. Egészen más, mint az eddigi holokauszt-könyvek, amiket olvastam. Elsősorban persze ugyanarról szól, de mivel félig-meddig interjú, teljesen más élmény. Ráadásul nagyon nagy hangsúlyt fektet a felszabadulás utáni visszailleszkedésre, a társadalom reakcióira. Ida Grinspan a felszabadulás után leginkább azzal foglalkozott, hogy elmesélje, amit át- és túlélt: diákoknak tartott előadásokat, illetve évente 2-3-szor elment Auschwitzba (nagy örömmel, hajjaj), hogy válaszoljon az odalátogatók kérdéseire. A könyvben említett pár kérdést, amit hozzá intéztek, van közte naiv és nagyon megalapozott is, de mindegyik legalábbis elgondolkodtató.

Arra gondoltam, hogy lefordítom, mert nem létezik magyarul, de nem tudom, van-e értelme.

Csikágó

Egy újabb példa a jó novellákra. Ezt ráadásul külföldön olvastam, ahol külön öröm a Keleti pu. környékére visszakerülni 20-50 oldal erejéig. Nagyon Tóth Krisztinára emlékeztet egyébként a novellák közötti összefonódás, ahogy a szereplők vissza-visszatérnek. Volt közte egy-két megrázó, meg egy-két megható, meg pár vicces, de leginkább olyan életszagú volt mind, és ezért 10/10 pont. És megdőlt az a rendkívül megalapozott elméletem, miszerint Békés Pali csak gyerekkönyveket ír jól (igaz, A bűntársat is nagyon szerettem, de az örök kedvenc akkor is A kétbalkezes varázsló marad). :D

Köszönet az Életért

Ez a beszámoló kicsit olyan, mint a Sorstalanság: magától értetődőnek veszi a borzalmakat, kihívásnak, amin felül kell kerekedni. Szinte hihetetlen természetességgel szól hullahegyekről, embertelen munkáról, rettenetesen szenvedő rabokról. Néha még viccel is. De talán ez a normális, hiszen az ember ott és akkor is ember volt. 

Ezek a visszaemlékezések annyira egyformák: kiközösítés, gettó, marhavagonok, Arbeit macht frei, szelekció, fertőtlenítés, munka, szenvedés, felszabadulás. Hátborzongatóan egyformák. Mégis mindegyik más, ezért mazochista módon igyekszem a lehető legtöbbet elolvasni. 

A hosszú menet

Hogy igaz-e vagy sem, azt sokan vitatják. Van, aki szerint kamu az egész, ráadásul túl jól hangzik, hogy mindig, mindenhol volt egy tibeti család, akiktől lehetett valami ennivalót kapni. Van, aki szerint igaz, de nem azzal az emberrel történt, aki megírta. Ja, bocsánat, nem is ő írta meg, hanem egy amerikai arc interjúk alapján. Plusz szovjet levéltári források szerint ez a pasas nem is szökhetett meg, mert nem ott volt...

Na mindegy. Nekem azért nagyon tetszett és nagyon letehetetlen volt, úgyhogy kezeljük fikcióként és akkor 10/10. 

Je voudrais que quelqu'un m'attende quelque part

Szerintem baromi jók ezek a novellák, pedig én amúgy - Örkényt kivéve persze - nem vagyok oda a novellákért. De ezek mindegyike olyan "novellás" novella: csordogál szépen nyugodtan vagy éppen nyomasztóan, aztán egyszer csak robban. Érthető módon legjobban az elvetélős fogott meg (I.I.G.), ja, meg a Le fait du jour, amiben a főszereplő pasi megtudja, hogy egy 9 ember életét követelő tömegkarambolt okozott azzal, hogy túl hirtelen fékezett az autópálya-kijáratnál. 

Egyértelműen 10/10.

Lányok, anyák

Ez a Sós kávénak a folytatása. Őszintén szólva az jobban tetszett. Ebben a kötetben kevesebb a "direkt" holokauszt-élmény, több a második-harmadik generációs traumafeldolgozás. Persze ez is érdekes, pláne nekem, de valahogy az arányok nem jók, fura az egész. Pont arról beszélgettünk tegnap otthon, hogy Sz. Cs.-nak mekkora meghasonlás lehetett, amikor kiderült, hogy zsidó, és hogy hogy lehet, hogy leélt 3x évet e nélkül a tudás nélkül, és hogy lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy az anyai felmenői sose mesélnek semmit az életükről. Ebben a könyvben is van pár ilyen történet, hogy pl. valaki 16 éves koráig nem tudta, hogy zsidó. Jó, itt a második generációról beszélünk, tehát van egy többé-kevésbé érthető védekezési, "megelőzési" elgondolás a titkolózás mögött, de másrészről érthetetlen, hogy hogy gondolhatják a halál- vagy jobb esetben munkatábort, csillagos házat, gettót stb. megjárt szülők, hogy a gyerek nem vesz észre semmit?

A könyv furasága nem csak ebben áll; ez tartalmi kérdés, és igaz történeteket nyilván nem kérdőjelezek meg. De nagyon zavaró volt olvasás közben, hogy az összes személynév és a különösen jelentőségteljes szavak mind-mind dőlt betűvel vannak szedve. Szerintem ha az olvasó nem jön rá magától, hogy azoknak a szavaknak különös jelentősége van, akkor 1) úgy kell neki, 2) nem érti a szöveget (ld. 1.). És van pár félregépelés, önismétlés is (nem a mesélők, hanem a szerkesztő részéről).

Hm, és bár a szerkesztőnek nem feladata, hogy az igaz történeteket átírja, azért néhányra ráfért volna egy kis utómunkálat, mert egyszerűen követhetetlen.

Egyébként azért vettem meg ezt a könyvet, mert az egyik nagyon kedves tanárnőm is írt bele. Sajnos pont az az egyik legkevésbé élvezhető történet. Kár. (Persze ettől még ugyanúgy szeretem.)

Menekülés

(Off: Mostantól a könyvek címét írom a címsorba, mert különben senki se tudja, mi van. Pláne, ha nem magyarul írom. Boccs.)

Ez egy nagyon wtf-könyv volt, de jó értelemben! Elszórakoztatott. A főhőse Ragyásképű, egy félig indián árva gyerek, aki már a huszonegyedik (vagy huszonkettedik?) nevelőcsaládjától köt ki a sitten, sokadszor; összebarátkozik egy megszállott sorstársával, aki elhiteti vele, hogy ha megöl pár embert, azzal feltámaszthatja a szüleit. Ragyásképű lelő vagy tizenöt embert - legalábbis azt hiszi! -, cserébe viszont a biztonsági őr az ő fejébe ereszt golyót.

Ekkor pedig egy hosszú utazás veszi kezdetét, amelynek során Ragyásképű különböző emberek bőrében találja magát: lesz belőle többek között tizenkét éves néma indián kisfiú, negyvenéves amerikai pilóta, kilencvenéves indián harcos, végül egy részeg hajléktalan: az apja. Nagyon vicces, hogy "belül" végig önmaga marad, Ragyásképűként kommentálja az eseményeket stb., és minden mozdulatán megdöbben. 

Minden szórakoztatás ellenére csak 7/10, mert a befejezés iszonyat nyál, tipikus amerikai hepiend.

Az Üvegbura

Egyszer már olvastam Az üvegburát, de nem emlékeztem kb. semmire belőle, csak hogy nem igazán tetszett. Most meg alig tudtam letenni, sőt, nem is. 

Elolvastam a molyon a kommentárokat, és megakadt a szemem egyen, amely szerint ha az ember még nem tapasztalta meg a depressziót, ezt az üvegburát, akkor hiába várja olvasás közben az aha-élményt. Persze ez alapvetően pozitív, mert ki akarna depressziós lenni, de sajnálom, hogy nem tudtam jobban beleélni magam. Végig azt éreztem, hogy én sose tudnám ennyire szarul érezni magam, és hogy nem értem Esthert, miért nem bír végre örülni az életnek. 

Ettől még 10/10, mert jó néha olyasmit is olvasni, aminek örülök, hogy nem én vagyok a főhőse.

Tegnap

Ugyan nem ebben a kiadásban olvastam, de nem baj. Szeretem Agota Kristofot, ahogy összefonódik az írásaiban a valóság és a fikció. A Trilógia is erről szólt, hogy ami először száz százalékig igaznak tűnt, arról később kiderült, hogy mégsem az. Vagy legalábbis, hogy nem tudjuk már biztosan, az-e. Ez is egy pont ilyen könyv, csak rövidebb (114 oldal). 

Ha a sztorit nézzük, arról szól, hogy van egy fickó, Tobias Horvath, aki a falubeli kurvának a zabigyereke. Hatévesen, amikor iskolába kerül, kiderül, hogy az apja Sandor, a tanító, egyben (Caro)Line édesapja. Caroline Tobias első és egyetlen szerelme. Amikor Tobias számára kiderül, hogy a szerelme apja az ő apja is, megpróbálja Sandort leszúrni épp, amikor az anyjával "üzletel", majd elindul világgá. Megérkezik egy idegen országba, egy olyan városba, ahol senki nem ismeri, és új életet kezd Sandor Lester néven (a Lester abból jön, hogy az anyját Esthernek hívják). Ott él hosszú évekig, megismerkedik más hazájabéliekkel, dolgozik egy gyárban és belebolondul abba, hogy Line-t várja. A könyv ott kezdődik, hogy egy pszichiáternek meséli a rémálmait halott madarakról, zsarnokoskodó tigrisekről és legfőképp a saját haláláról, amit nagyon sokszor megálmodik. És várja Line-t. És várja. És várja. 

És amikor az ember már holtbiztos benne, hogy Line csak kitaláció, akkor Tobias/Sandor elkezdi elmesélni a fenti történetet, hogy hogyan is került ő ebbe az idegen városba. Közben megismerkedünk más bevándorlókkal is, akik mind küzdenek a megélhetésért és hogy túléljék az időközben hazautazott vagy eleve otthon maradt szeretteik hiányát. Sokan öngyilkosok lesznek. És egyszer csak megjelenik Line, de sajnos férje van és gyereke... és tovább nem mesélem.

A fikció és a valóság szétválaszthatatlanságán kívül még nagyon szeretem Agota Kristofban, hogy ahogy a Trilógiában, itt sem nevezi meg a bevándorlók származását, a városoknak, országoknak sincs neve, mindenki oda képzeli, ahova akarja. Persze mi tudjuk, hogy Magyarországról vagy Csehszlovákiáról van szó, de az idegen várost minden olvasó oda képzeli, ahova szeretné. 

Külön pikantériája a könyvnek, hogy Tobiast/Sandort néha hívják tolmácsolni a bíróságra, amikor a bevándorlók nem beszélik az idegen ország nyelvét. :)

Ha még eddig nem derült volna ki, nagyon tetszett: 10/10, és ajánlom mindenkinek!

Édentől keletre

Hát ez egy nagyon izgalmas olvasmány volt, azért alapvetően ponyva, bár voltak benne mélyebb részek is. Viszont letehetetlen. Sajnos mégis kénytelen voltam félbeszakítani, mert nem tudtam, hogy két kötet (...), úgyhogy bár az első részt múlt vasárnap kiolvastam, a másodikhoz csak tegnapelőtt jutottam hozzá, viszont úgy jött ki a lépés, hogy tegnap a repülőn azt is befejeztem. Nagyon élveztem, bár sokszor nagyon kiszámítható volt a következő fordulat (pl. a Hamiltonok halála úgy en bloc). A kedvenc szereplőm Lee, a kínai szolga, nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan változott a személyisége a könyv során. És persze a két Trask-fiú, Aron és Caleb, akik apjuk és nagybátyjuk hasonmásai voltak bizonyos tekintetben. 

Amit sajnáltam, hogy Adamnek nem lett Cathy után másik felesége; pedig nagyon megérdemelte volna. Én már összeohoztam Dessie Hamiltonnal, de ő meg két oldallal később meghalt, még mielőtt egyáltalán találkozhattak volna. A másik ilyen beteljesületlen szerelmi szál Aron és Abra, akik cukin és plátóian szerelmesek egymásba tizenegytől tizenhét éves korukig, aztán Aron inkább elmegy katonának (és meg is hal, amit nem vártam volna), Abra meg Calebnél vigasztalódik. 

És Cathy hidegvérű gyilkosságai... uhh. 

Szóval szövevényes, na. 10/10.

Oszkár és Rózsa mami

Hogy lehet a halálról 98 oldalon keresztül szórakoztatóan írni? Mondjuk így, ahogy E-E. Schmitt tette. Ezzel a könyvvel csak az az óriási baj, hogy hiteltelen. Szerintem egy tízéves gyereknek, még ha rákos is - ők sokkal felnőttebbek - nincs ilyen humora, fantáziája, öniróniája. Persze cuki, csak mese habbal. Viszont lehetne hosszabb, részletesebb, megrázóbb. 4/10.

Sós kávé

Igaz történeteket nem lehet pontozni.

Mindegy is, melyikünknek van igaza. Engem mégis foglalkoztat. Mintha újra és újra lejátszanám magamnak a filmet, hátha egyszer nem az lesz a vége. Hátha egyszer minden jóra fordul. Kényszeresen olvasom a visszaemlékezéseket. Nem csak Kertész Imrét, Primo Levit, a többi “nagyokat”. A rosszul megírtakat is. Ugyanezzel a várakozással. Vagy a perverz vággyal, hogy átéljem újra és újra, amit akkor én magam nem éltem át. Amiért valahol a lelkem mélyén szégyellem magam. Nem ér később születni. Egyszerűen csalás. Mert mindig jön a kérdés: mit csináltam volna én, ott, akkor. (135. o.)

Egy évem az Írás szerint

Fú, hát ezt a könyvet nagyon váltakozó érzésekkel olvastam. Az eleje nagyon-nagyon tetszett, minden oldalon volt valami, amitől hangosan felnevettem a buszon. Aztán a közepe felé kezdett ellaposodni, sokkal több lett benne a "teológiai" eszmefuttatás, a vége pedig újra felpörgött, de a vicces aspektus valahogy nem tért vissza. 

Jó ebben a könyvben, hogy sokat lehet megtudni belőle a különböző vallásokról, a Bibliáról, az érthetetlen parancsolatokról... Rossz viszont, hogy olyan tipikus amerikai "I once was lost but now am found"-feelinget közvetít (a közepétől kezdve, addig nem!), amiben én sajnos képtelen vagyok hinni. És ezzel az Amazing grace-idézettel el is értem ahhoz, ami a legeslegjobban zavart olvasás közben: a fordítás!!! Mivel ez egy inkább blog- mint regényjellegű írás, sok benne a kulturális utalás olyasmikre, amiket egy gój/nem amerikai/nem 35 éves/nem vallásos ember nem feltétlenül ért. Nos, ezek random vannak lefordítva. Például a szövegben zárójelben: 

Eddig a legfurább idevonatkozó emlékem a következő volt: Manhattan West Side-ján egy zsidó tárgyakat árusító boltban láttam egy gyerekeknek szóló videót egy pészachi vacsoráról Dom De Luise-zal, Shari Lewisszal és egy Lamb Chop (ürüszelet) nevű zoknibábbal. (290. o.)

Holott nyilván az eredetiben nem volt ott zárójelben, hogy "a chop of lamb".

Vagy lábjegyzetben vannak lefordítva - főleg könyvcímek -, de a fordítás (szerintem!) nem igazán jó, például: Reading The Bible Again for the First Time = A Biblia friss szemmel, The Know-It-All = A mindentudó okostojás (holott semmiféle irónia nincs a mondatban). Aztán van egy könyvcím, aminek két fordítása is van...: Daily Life in Biblical Times = 1) Mindennapi élet a Biblia korában, 2) Napi élet a bibliai korban. Ez annyira ciki! És a legjobb, az is egy lábjegyzet: Evangelicals Concerned = Aggódó/érdekelt/érintett evangéliumi keresztények. Nem is értem, ilyesmi hogy maradhat benne. Pedig volt lektor (legalábbis oda van írva a neve.) 

Na de ami a legeslegfelháborítóbb, a Western Wall-t "Nyugati Falnak" fordítani???!!!!! Még a legagnosztikusabb ateisták is tudják, hogy a Western Wall neve magyarul S-I-R-A-T-Ó-F-A-L. Úgy látszik, Gázsity Mila fordító alapműveltsége meglehetősen hiányos. 

A könyv amúgy, ha az eredetit veszi alapul az ember, 7/10. De ez a fordítás... mínusz nyolcas.

A Gyűrűk ura

Hihetetlenül élveztem, megszépítette két hetemet (vagy hármat?) ez a csodálatos mese. Voltak benne erőltetett dolgok, olyasmik, amik még a mese keretein belül se voltak hitelesek, de úgy általában nem tudtam letenni és meghatódtam a végén (is!). Pedig már pont ki akartam akadni, hogy ez már túl szép, hogy mindenki életben marad ennyi szar után.

Ja, és az entek három kötet után is a kedvenceim maradtak!

10/10.

ezeket olvastam az elmúlt hónapban - just for the record

Átmeneti üresedés

Összességében nagyon kellemes csalódás ez a könyv! Vannak benne számomra hihetetlen részek, például Simon Price agresszivitása (meg a feleségének a tehetetlenkedése), meg az első hetven oldalra viszonylag sok merevedés meg maszturbáció jutott, de utána J. K. megtalálta az egészséges, kiegyensúlyozott ponyvához vezető utat, rálépett és végigjárta. Az eredmény: alapos, szórakoztató, néhol megható, helyenként sokkoló, mindenképp lebilincselő regény, egy sikeres "felnőttkönyv" a Harry Potter-sorozat után. 10-ből 9.

Halál a felhők fölött

Franciául olvastam, asszem másodszor, de az is lehet, hogy harmadszor. Azt mindenesetre sokadszorra állapítottam meg, hogy bár Agatha Christie a maga nemében (és itt nem a női nemre gondolok, bár arra is) zseniális, azért irodalmi értéke elég alacsony, és túl sok gondolkodást sem igényel. Mindenesetre az jó volt, hogy találtam néhány egészség- és igazságügyi szót franciául, amik nem jönnek rosszul. :) 10-ből 8.

Daniel Stein, tolmács

Ajánlásra olvastam a könyvet, egy tanárunk beszélt róla még első félévben - mondjuk valószínűleg magamtól is elolvastam volna egyszer. Bementem a könyvtárba, megkerestem az adatbázisban - csak annyira emlékeztem, hogy a címében szerepelt a "tolmács" szó, aztán megtaláltam a polcon, kinyitottam, beleolvastam, és attól, amit ebben az első pillanatban láttam, magamhoz kellett szorítani a könyvet, és gyorsangyorsan elkezdeni olvasni.

Így aztán négy nap alatt kiolvastam, pedig 500 oldal. A véleményem folyamatosan változott olvasás közben. Nem úgy, mint egy szinuszgörbe, de mondjuk mint egy szelíden hullámzó tenger. 

Ez nem egy regény. Levelekből, naplórészletekből, hangfelvételekből, képaláírásokból, hirdetésekből összeollózott... hát, életrajz, vagy inkább korrajz. Sok-sok ember életrajza a '40-es évektől majdnem napjainkig. Elsősorban Daniel Steiné, de nem minden róla szól. Például emiatt éreztem néha, hogy lefele hullámzik a véleményem - egy idő után a mellékszálak sűrűsödnek, nehéz követni, hol járunk az időben és a térben, és éppen kitől származik az adott dokumentumrészlet. Ráadásul vannak "epizódszereplők", akik csak egyszer, maximum kétszer fordulnak elő, és néha többszáz oldalt lapoztam vissza, hogy utolérjem az illetőt egy korábbi részben és megértsem, ki is ő, aztán kiderült, hogy akkor szerepelt először, és semmit nem kell megérteni. 

Daniel Stein tolmács, véletlenül, vagyis szerinte Isten kegyelméből, a Gestapó és az emszki belorusz-lengyel-zsidó közösség között a második világháborúban. Így menekül meg a halál(tábor)tól, hiszen egyébként ő maga is zsidó. És így válik a vallások közötti tolmáccsá, mert katolikus pap lesz belőle a háború után - Izraelben. Ez persze ellenérzést vált ki nemcsak a saját zsidó rokonai és ismerősei körében, hanem a katolikusokból is. De ő rendíthetetlenül jó mindenkihez. Paprabbi :-) Tényleg az, mert bizonyos dolgokat egy katolikushoz képest nagyon világiasan, nagyon rugalmasan, hogy úgy mondjam: zsidósan szemlél. Például van egy rész, amikor egy negyvenes férfi elmegy hozzá, és elpanaszolja, hogy feleségével csak névházasságot kötött azért, hogy kijöhessenek Izraelbe, és bár lelkileg nagyon egy húron pendülnek, mégis egyre keserűbb a házasságuk. Mire Daniel: Hány évesek vagytok? Negyvenegy? Hát feküdj össze a feleségeddel, meglátod, minden rendbe jön. (Nem szó szerint idézek, már továbbadtam a könyvet.) Vagy egy másik részben egy nő elpanaszolja neki, hogy a fia homoszexuális. Erre Daniel: Hát én nem értem, a nők annyira gyönyörűek, annyira vonzóak, miért tetszenek neki a fiúk? De gondolj arra, hogy másoknak nincs gyereke, ehhez képest ez egyáltalán nem tragédia. Legalább a fiad boldog, hagyd, hogy az legyen.

Szóval Daniel amolyan XX. századi Jézus. A szeretetet hirdeti, mint legfőbb szabályt. Ráadásul nagyon... magától értetődő módon (ahogy a fenti példákból is látszik), emberközelien, és sokszor nagyon humorosan. :-)

Egyik kedvenc idézetem:

Abban az évben, csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, mondván, én fiatal zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyem az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyła volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban. (265. o.)

Ami miatt a könyvet nehéz volt olvasni, az a rengeteg valláselméleti kitérő. Jó, nem kitérő, de ahhoz képest, hogy a történet is haladhatott volna ugyanazokon a hosszú oldalakon keresztül... Néha átlapoztam, mert olyan bibliai részekről volt szó, amiket nem ismertem eléggé, hogy követni tudjam az elemzéseket, utalásokat. Elővehettem volna a Bibliát, hogy beleássam magam jobban, de egyrészt főleg a BKV-n olvastam, másrészt bevallom, annyira nem kötöttek le ezek a részek. A "történős" fejezetekben is volt elég elméleti dolog. 

A könyv öt részből áll, mindegyik között ott van Ulickaja egy-egy levele egy barátnőjének, akinek elküldte a már megírt részeket lektorálásra. Mindig azt írja, nincs megelégedve a formával, a tartalommal, az általa összeszerkesztett történet valós és kitalált részeivel. Ez egy kicsit érezhető is a könyvön - egyenlőtlen nem csak az öt rész egymáshoz képest, de a részeken belül a történet és az elméleti fejtegetések aránya is. 

"Az eredmény mégsem kudarc", ahogy a litera.hu-n írja Darvasi Ferenc. Sőt. Kifejezett siker, legalábbis szerintem. Óriási munka volt megírni, és még úgy is óriási érzés elolvasni, ha csak a történések ragadnak meg, nem annyira a kitérők. Nekem 10/10.

Az évfolyam

Ez a könyv nem is volt annyira ponyva, mint amilyennek külsőre és a szerző alapján először gondoltam. Ahogy a fülszöveg is írja, "Erich Segal a Harvard 1958-as évfolyamának szegődik krónikásául", és fikcióval színezve a valóságot írja meg 8-10 egyetemista srác diplomától a huszonötödik érettségi találkozóig ívelő történetében. Szórakoztató, helyenként megható, néhol filozofikus, letehetetlen regény, amolyan könnyű esti olvasmány (annak ellenére, hogy vagy 400 oldal). Nagyon tetszett. 10/10.

Ököllel a zongorát

Megrázó és aprólékos esszégyűjtemény szinte kizárólag a magyarországi antiszemitizmus újjáéledéséről. 1998-tól 2010-ig írt, megjelent vagy az asztalfiókban maradt írások, csupa-csupa emlékeztetés, intés, figyelmeztetés. Hatástalan. 

A legmegrázóbb mégis a 2001. szept. 11-i terrortámadásról való megemlékezés (Megtörtént a bármi, 111-113. o.):

Semmi se fontos. Semmi se lett fontos. Minden nem fontos lett.

Aznap délután a Zeneakadémián voltam éppen, szünetben hazatelefonáltam, két mondatban mondták, mi van, nem mentem a terembe vissza, elvesztette jelentőségét még a Dante-szonáta is. Dante most nem lúdtollal ír, Liszt most nem a húrokon ráz velőt.

Volt a zsebemben egy aznapi újság, azt kilöktem a szemétbe.

Ami abban hír volt, az megszűnt hírnek lenni. Érdektelen apróság lett a Gripenekből.

Nem mindegy, milyen repülő zuhan le?

Megóvni pedig semmiféle légiflotta meg nem óvhat semmitől.

A papírvágó késsel szemben pedig tehetetlen a világ leghatalmasabb ármádiája is.

Nem érdekes a politika, nem a gazdaság, nem fontos a Fidesz és nem az MSZP. Nem fontos, hogy milyen az idő.

Elvesztette a jelentőségét, hogy mit írtam, írtam volna ebbe a lapszámba. Most csak erről lehet írni. Amiről nincsen mit írni.

Amiről mindent megírtak már.

Millió dolog forog az ember fejében, de mindről az derül ki: nem fontos.

Nem fontos, hogy tudtam, hogy így lesz, hogy túl sok a repülő, és túl magasak a házak, hogy ahol sok ember van összegyűjtve, ott sok is hal meg aztán, amikor a baj beüt. Nem fontos, hogy tudtam, hogy beüt a baj, hogy a repülők mind leesnek, és a házak mind leomlanak.

Nem fontos, hogy csak az amerikaiak vannak meglepődve, mert számukra egyetlen baj volt képzelhető eddig: a betegség.

Minálunk le szoktak a házak omlani, mi erre föl vagyunk készülve, mi csak erre vagyunk kondicionálva: hogy bármikor megtörténhet bármi is. Nem fontos, hogy én vártam ezt, s nem fontos, hogy atomra számítottam. Nem fontos, hogy tudom, jön az is. Mert van, és ha van, akkor előbb-utóbb rossz kezekbe kerül. Ha az emberiség komolyan szeretne még fönnmaradni egy kicsit, akkor a jövő héten megsemmisítené összes atomfegyverét. Az emberiség ezt nem fogja tenni. Megvárja, amíg egy félanalfabéta fellah valahol Szibériában, egy vodkában áztatott orosz tábornokkal vagy raktárossegéddel köt egy jó üzletet. Ilyen az emberiség. Megérdemli sorsát. Az atom után pedig az internet következik. Azzal össze van bogozva minden ember a többivel. Azzal lehet majd tökéletesen és totálisan bevégezni a munkát.

Már semmi se fontos.

Nem fontos, hogy vettem egy zsák krumplit.

Az is csak megszokás, balkáni rituálé. 

Tisztelgés az ősök emléke előtt.

Akik tudták, hogy bármikor megtörténhet bármi is.

Most megtörtént a bármi.

És nincsen vége.

Ez volt a mi Szarajevónk.

(innen másoltam)

A Patkányfogó

Ilyen szép kiadású könyvet szerintem még életemben nem olvastam... Már évek óta szemeztem vele, de valamiért nem akaródzott belekezdenem. De kb. két hete levettem a polcról, és nem bántam meg. 

A nyelvezete gyönyörű, hű az 1850-es évekhez, abszolút átélhető a szegény munkáscsalád keserű sorsa, ahogy a viszonylagos gazdagságból lezüllenek a teljes nyomorba. A molyon be is jelöltem egy kihívást, ami abból áll, hogy a Rougon-Macquart család-sorozat összes kötetét el kell olvasni aug. 31-ig. Nem lehetetlen, de azért nehéz, mert húszkötetnyi Zola bő öt hónap alatt elég tömény. Eddig a Germinált olvastam (tavalyelőtt, mert kötelező volt, nagyon tetszett), most kipipáltam A Patkányfogót, és elkezdtem azóta a Plassans meghódítását, szóval teljesen random sorrendben haladok, de nem baj. A következő a Nana lesz, ez biztos. 

Amúgy tök durva, hogy a szociális szálon (elszegényedés, lezüllés, részegeskedés, zálogház stb.) kívül a fő szál persze a házasság, ami elég extrém formát ölt: Gervaise először Lantier-vel él együtt, nem házasok, de van két gyerekük, majd Lantier elhagyja őket, Gervaise pedig hosszas unszolásra hozzámegy Coupeau-hoz, a bádogoshoz. Eddig rendben is van, boldogan élnek, születik egy kislányuk (Nana), kivesznek egy bolthelyiséget, ahol Gervaise saját mosodát tud beindítani, az egész utca szereti őket, egyszóval happiness van, amíg egyszer csak fel nem bukkan Lantier. De nem csak, hogy felbukkan, hanem először csak be-benéz Coupeau-ékhoz, egy-egy italra, ebédre, egy idő után pedig konkrétan odaköltözik, és együtt élnek szépen négyesben, a férj, a feleség, Lantier és Nana (a két bátyját már rég valami bentlakásos iskolába adták). Később Coupeau mama is csatlakozik, mert szegény már öreg és magatehetetlen. És ennek a tenyészethez hasonló együttélésnek meg is lesz a böjtje: ahogy várható, Gervaise rendszeresen lefekszik Lantier-vel, miközben fokozatosan elhidegül Coupeau-tól, aki viszont állandóan részegeskedik (holott korábban maga volt a megtestesült Szerető és Kötelességtudó Férj), Coupeau mama meg hipp-hopp meghal a lakásukban, miközben Nanából fokozatosan kurva válik. Szóval remek egy helyzet, cseppet sem nyomasztó, nem szürke, nem penészes. Ja, és a végére minden szereplő meghal, csak Nana éli túl a szüleit az utcán parádézva.

Akárhogy is, 10-ből 10 pont, kíváncsi vagyok, hány kötetig bírom. Ha emlékezetem nem csal, a Germinal is pont ilyen hangulatú volt.

Justine, avagy az erény meghurcoltatása

Szegény Justine-t össze-vissza verik és dugják, néha egyszerre többen is, néha nem csak férfiak, de ő rendíthetetlenül erényes akar maradni és hívő. Végül belecsap egy villám. Kb. így foglalható össze ennek a leginkább Candide-ra és Az apácára hasonlító filozófiai ellen-tanmesének a lényege. Tanulsága: baromira nem éri meg erényesnek lenni, mert úgyis te húzod a rövidebbet. Valami ilyesmit írt József Attila is, csak aztán revideálta a véleményét: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis./ Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Sade nevéből származik a szadizmus szó, nem ok nélkül. A mások kínzása által/közben beteljesülő szexuális aktus, a gonoszsággal szorosan egybefonódó vágy uralja a történetet. Meglátszik azért, hogy 1788-ban íródott, semmi sincs a nevén nevezve, csak mindenféle metaforákkal. Így aztán az olvasóra van bízva, mit lát lelki szemei előtt... :P A borító mondjuk eleve nem hagy sok kétséget. Tetszett, de tényleg tiszta Voltaire (tök valószerűtlen), 10-ből 7 pont.