Mennyit adtál érte?

 

Durica Katarina harmadik tabudöntögető könyve, az előző kettőt is nagyon szerettem, úgyhogy ezt is amint tudtam, megvettem. Nem okozott csalódást, sőt.
"Fun fact", hogy ez már a saját kiadójánál jelent meg, és ennek a könyvnek a végén meg is magyarázza, miért a Piros Hó nevet kapta. 

Vigyázat, sok spoiler jön.

Osztálytalálkozó

 

A borító kétségkívül nagyon hívogató, és a fülszöveg is, különösen a kiemelt rész: 

"A megindító történetektől az abszurd írásokon át a már-már gonosz tréfákig vezet az út Rényi Ádám felnőtt mesekönyvében.

A Roald Dahl, Örkény István és Efrájim Kishon világát megidéző néhány perces novellák a közelmúlt és a jelen Magyarországán játszódnak, hősei többségükben ismerős karakterek, mégis jókora meglepetéseket képesek okozni.

A valóság ugyanis a feje tetejére áll ezekben a történetekben, és a rafinált fordulatoknak köszönhetően a szerző egy pillanatra sem hagyja ellankadni olvasója figyelmét. Meséljen akár szakító influencerpárról, egy önérzetes hentesről, gyanúsan magabiztos jósról vagy egy láthatatlanná váló tanárnőről, humor és elgondolkodtató tanulság kéz a kézben járnak ezekben a kisnovellákban.

A magyar irodalom-érettségiken is gyakran elemzett Osztálytalálkozóval együtt harminc írást tartalmazó könyv 2021. áprilisában kerül a boltokba a 21. Század Kiadó gondozásában."

Na most aki ismer, az tudja, hogy én Kishonon szocializálódtam; családilag az összes humoreszkjét fejből tudjuk és idézzük a mai napig, de időről időre szívesen újra is olvasom (a legutóbb épp két hete, de ez véletlen). De Örkény és Roald Dahl sem állnak tőlem távol, sőt. 
Ezeknek a novelláknak viszont egyikhez sem volt semmi, de semmi, de semmi köze. Úgy egyáltalán semmihez nem volt semmi közük; vagy nagyon anticipálhatóak voltak és legkésőbb a harmadik-negyedik mondatnál tudni lehetett, mi lesz a "csavar", vagy tartott egy-két oldalig az izgalom, hogy na, vajon itt mi a csattanó, de amikor "elhangzott", akkor onnantól még mindig volt a novellából 10 mondat, amiket többnyire teljesen felesleges volt még hozzátenni. Egyetlen egy olyan történet nem volt, amin akár elmosolyodtam vagy bármennyire meglepődtem volna, pedig minden egyes címnél reménykedtem, hogy jobb lesz. Nem lett. Elolvasta ezt bárki megjelenés előtt vajon? És az a bárki tudja, hogy Kishon, Örkény és Roald Dahl milyen stílusban, nyelvi humorral, szellemes csavarokkal operál? Kizárt. Ez a könyv nyilvánvalóan azért jelenhetett meg, mert Rényi a kiadó társtulajdonosa.

A csökkenő költőiség

Fél évembe telt kiolvasni ezt a könyvet, nem az a letehetetlen műfaj. De nagyon szeretem Nádasdy stílusát, és csörgedez az ereimben némi bölcsészvér, úgyhogy annak ellenére is érdekes volt, hogy egyik tárgyalt újrafordítását se olvastam (a Makrancos Katát láttam színházban, de ennyi). Viszont ettől nagyon is kedvet kaptam az Isteni Színjátékhoz - az új fordításban.

A hazugság tézisei

 

Rég olvastam ennyire elgondolkodtató könyvet. És olyat is, ami ennyire azonnal beszippantott volna. Pedig a scifi aztán végképp nem az én műfajom. És mégis. A tartalmáról nem akarok írni, de nagyon érdekes társadalmi, etikai kérdéseket feszeget, sokáig az olvasóval maradnak a témák.

Nő a sötétben

 

Wow. Én inkább azt mondanám, sötét a nőben, mert olyan szintű sötétségről, anyai depresszióról, fel nem dolgozott sérelmek garmadájáról számol be, hogy azt nehéz megemészteni. Egy könnyed pillanat sincs benne, nyomasztó, kegyetlen, már-már tisza katai mélység (magasság). Engem legalábbis borzasztóan megrázott, és csak remélni tudom, hogy Leda végül megtalálta a sötétből kivezető utat... (Ja, és a fordítás csodálatos!)

A pánik évei

Nagyon vegyes a véleményem erről a könyvről. Egyrészt a témafelvetés kifejezetten hiánypótló, ezért is vet(et)tem meg szinte gondolkodás nélkül, és tényleg arról szól, amiről a fülszöveg ígéri. Számomra az alcím se félrevezető, ahogy ezt többen a szemére hányják, mert bár E/1-ben van, mégse a szerzőre magára vonatkozik, inkább egy, a pánik éveit élő nő "lelki szájából" hangzik el (és hát szerencsére sokan felteszik maguknak a kérdést ténylegesen is, mielőtt belevágnának a gyerekvállalásba). Valóban központi kérdése ez a női létnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk karrieristák, feministák, egyéb -isták, mert ahogy Frizzell is írja, ez a mi kiváltságunk és lehetőségünk, akár tetszik, akár nem: biológiai adottság, hogy LEHET gyerekünk (most nagyvonalúan eltekintek a hozzám hasonlóan meddőségi problémákkal küzdőktől, főleg mert már ezt is lehet orvosolni).
Nagyon is érvényes szempontokat vet föl a gyerekvállalás mellett és ellen is, és el tudom képzelni, hogy ha valakinek a körülményei meglennének a gyerekvállaláshoz, de hezitál, akkor a könyv elolvasása után könnyebb lesz döntenie. Számomra is voltak olyan gondolatai, amiket még sose fogalmaztam így meg magamnak, de hangosan bólogattam az olvastukkor (van ilyen szó?). Nem akarok spoilerezni, úgyhogy nem írok konkrétumot.
A mérleg másik oldalán viszont az van, hogy szerintem (!) hitelesebb lett volna, ha mindezt egy tudatosan gyerektelen nő fogalmazza és írja meg. A sok hivatkozásból látszik, hogy Frizzell tényleg alaposan utánajárt a témának, sok interjúalanyt is megszólaltat, de mégis, az az érzésem, hogy neki "könnyű", egyrészt mert eleve úgy élte át a pánik éveit, hogy tudta, hogy akar gyereket (csak a társa nem, de aztán ő is beadja a derekát), nem pedig még akkor kezdett ezen tanakodni, amikor már amúgy a biológiai órája javában ketyegett, másrészt mert követte a mainstream tendenciát, nem lett "számkivetett". Nem szimpi az sem, ahogyan eljutottak a gyerekvállalásig, de vannak ennél rosszabb forgatókönyvek is. És sajnos meg kell említenem, hogy sokkal jobb fordításra számítottam a név (Morcsányi J.) alapján, de nagy csalódás volt; kevés olyan hely volt a könyvben, ahol 2-3 mondatnál hosszabb részt anélkül tudtam volna elolvasni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet egy-egy fordítási "megoldás" láttán.

Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

The Heart Goes Last

 

Egy újabb szuper Atwood, egyre jobban szeretem ezt a nőt (mármint az írásait, na). Ez egy kicsit Az emlékek őrére emlékeztetett, nem spoilerezem el, hogy pontosan miért, meg persze a Szolgálólányra, meg persze a Szép új világra... Ilyenek ezek a disztópiák :) 

Adrian Mole: The Prostrate Years

 

Ezer éve olvastam utoljára Adrian Mole-t, még kamaszként. Most véletlenül megtaláltam a sorozat utolsó kötetét (átugorva legalább három korábbit), és teljesen nosztalgikus volt olvasni, bár a korábbiakat magyarul olvastam, de ezek szerint jó fordításban, mert teljesen ugyanolyan volt a lakonikus, önironikus, kicsit szarkasztikus stílus, mint amire emlékeztem. A sztori meglepően nyomasztó volt, és emiatt nagyon életszagú is; a vége eléggé el lett kapkodva, vagy hát én vártam volna még némi kifejtést... 

Love your life

 

Betévedtem egy könyvesboltba másfél év után először, és ott volt ez a Kinsella öt euróért leértékelve. El se akartam hinni, hogy még nem olvastam, de 2020-ban jelent meg, úgyhogy tényleg nem láttam még. Na de most de. 

... ez a poszt majdnem egy hónapja piszkozatban felejtődött, most találtam meg. Szóval cuki Kinsella, kicsit más tematikájú, mint az eddigiek, amiket olvastam (kit akarok átverni? MINDEGYIKET olvastam, és most vettem meg a legfrissebbet), nem volt rossz, de nagyon anticipálható volt. Ahogy az összes többi is.

L'Anomalie

 SPOILER!

Bevallom, először nem értettem az alapfelvetést: ugyanaz a gép kétszer szállt le. Őőő, oké? Mindig minden gép többször repüli ugyanazt az útvonalat, még jó, hogy mindannyiszor le is száll, nem? Na de aztán kiderül, hogy ugyanaz a járat (magyarul még ez is félrevezető, mert a járat is ismétlődik), (majdnem) ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a személyzettel szállt le kétszer, három hónap (106 nap) eltéréssel. Sőt, a könyv végén kiderül, hogy harmdszor is megjelent a radaron, újabb x idő elteltével, de akkor már leszállni se hagyták; úgy, ahogy volt, megsemmisítették még a levegőben, mert "hát azért ez már mégse járja". 

Elképzelem, hogy becsönget a rendőrség és bemutatja nekem a három hónappal ezelőtti Verát, aki most landolt, és szerinte még szeptember van, és nem tud semmiről, ami azóta történt. A könyvben ugyanis ez történik, (majdnem) minden utast szembesítenek a három hónappal későbbi/korábbi önmagával és hagyják, hogy ők eldöntsék, innentől hogyan tovább: kér-e az egyikük új személyazonosságot? Melyikük? Sok esetben persze a sors dönt erről, mert például van utas, aki a közbülső három hónapban öngyilkos lett, így a másodszor landoló önmaga marad egyedül. 

Nyilván, a legnagyobb kérdés, hogy hogy történhet ilyen. Több teória is születik, a legvalószínűbb, hogy minden ember(élet) valójában egy program, és itt valami hiba csúszott a rendszerbe, elrontották, akik programoztak, és véletlenül duplikáltak kétszázvalahány utast plusz a repülő teljes személyzetét. (Lásd még a "sci-fi" címkét.) 

A szálak bogozása során érdekes filozófiai, vallási és politikai kérdéseket is érintenek a szereplők, szóval amellett, hogy a cselekmény rendkívül izgalmas, kifejezetten van mélysége is a regénynek - nem véletlen a Goncourt-díj. 

A karácsonyi malac

 

Nagyon kedves karácsonyi mese, és szuper a fordítás (természetesen Tóth Tamás Boldizsár). Annyira azért nem találtam zseniálisnak vagy újszerűnek a témát (mi lesz az elveszett tárgyakkal), kapásból eszembe jutott az egyik Mary Poppins-"epizód", amikor valahogy kiderül, hogy a Holdra kerül, ami elveszett, már nem emlékszem a sztorira, de szóval ez azért már fel lett dolgozva, és biztos vagyok benne, hogy P. L. Travers sem az első volt, akinek eszébe jutott. Kicsit a Narniára is emlékeztet, meg persze a Május 35-re, ahogy a hétköznapi világból egyszer csak átkerülnek a fantázia világába és ott különféle vidékeket járnak be. Az elveszett tárgyakon kívül megjelenik még toposzként a szeretet ereje, meg a jó és a rossz harca, szóval hát na. Kicsit elcsépelt. De ettől függetlenül tetszett, kedves, aranyos, egynek jó, csak a hype-ot nem értem. 

Baráti beszélgetések

 

Nem teljesen világos, hogy a - gondolatjelek nélküli - baráti beszélgetések kik között is zajlanak - nehéz a főszereplők egymáshoz való viszonyát barátiként definiálni. Persze ez (is) az egyik fő kérdés, hogy mi/ki az a barát? Nem mondhatnám, hogy a narrátor Frances bárkivel is igazán barátként viselkedne, de talán túlzás is ezt tőle elvárni, mikor egyértelmű, hogy saját magával sincs kibékülve...

Mindenesetre szerintem egyáltalán SEMMI vicces nincs a sztoriban, inkább nagyon is nyomasztó. De ettől még jó és nehezen letehető, ami szerintem a legtöbb, ami egy könyvről elmondható.

Örökölt sors

 

Na ez viszont bőven kárpótolt az előző kettőért. Baromi érdekes és baromi felkavaró. Egészen biztosan visszatérek még hozzá.

Dharma

 

Ez volt a másik, és erre még a borító se lehet mentségem. Az instán találtam Szűcs Péterre (már gyanakodnom kellett volna :D), az utazós képei fogtak meg, és gondoltam, mi baj lehet? Ez egy nagyon erőlködős könyv sajnos szerintem, süt minden oldaláról, hogy a szerző saját magát írja, a maga életét, a maga problémáit, a maga (elmaradt? vágyott?) coming outját. A kínosabb, kifejtendőbb, és emiatt pont hogy érdekesebb részek fölött elegánsan elsiklik. Mindig csak kiderülnek dolgok, a szereplők meg mennek tovább. Néha ki se derülnek. Kidolgozatlan az egész, viszont nagyon sokszor modoros, és néha még izzadtságszagúan erotikus is próbál lenni. Szekunder szégyenérzetem van tőle. 

Adventi krimik

 

Sajnos két elég rossz élménnyel kezdődött idén a "hogyan szoktassam vissza magam az olvasásra" kampányom, az egyik ez volt, gondolom nyilvánvaló, hogy a borítója miatt vettem meg, és azzal nem is volt baj. Viszont a novellák nagyon erőltetettek voltak, végig az járt a fejemben, hogy "aha, értem, miért nem lett ezekből regény". A Poirot-sok és Miss Marple-sök persze jobbak voltak, mint a többi, de azoknál is úgy éreztem, hogy túl rövid sztorikba akar Christie túl sokat belepréselni. Nem igazán jött be. De a borító gyönyörű! :D

Mi vagyunk a medvék; Egymás ellen (Björnstad 1-2.)

Egyszerűen szerelmes vagyok Fredrik Backmanbe, imádom a stílusát. Annyira száraz és finom egyszerre, hátborzongató, ahogy a balladai homállyal operál. "A kislánynak mostantól nagyon sokáig csak a sport fog kék foltokat okozni." Mindenki tudja, hogy miről van szó, nem kell kimondani, mégi összeszorul az ember torka. Van itt nemi erőszak (minekmentoda), iszonyatosan kemény sport, "béközép" szurkolótábor, szétesőben lévő házasság, gyereknevelés vs. karrier dilemma, homofóbia és rejtőzködés, rák, baleset, és egy kisváros, amelybe mindez belefér, de a boldogság és a szép pillanatok is. Jaj, de megszerettem Björnstadot, szívesen megnéznék ott egy hokimeccset. 

Az ehető nő

 

Érdekes dilemmákat vet föl ez a könyv, amik ma már nem tűnnek szerencsére dilemmáknak - vajon a férjhezmenés és a gyerekszülés az Egyetlen Cél az életben, ha nőnek születtünk? És ezzel egyetérteni illik, vagy esetleg meg lehet kérdőjelezni? Mi van, ha az ember csak gyereket akar, de férjet nem? Vagy ha egyszerűen csak lenni szeretne? 

Városi rókák

 

Durica Katarina előző könyvét is nagyon szerettem, és ez se okozott csalódást, sőt. Nyomasztó, kiábrándító, undorító - ez a három szó jut eszembe a cselekményről. Bár a regény végén speciel van feloldozás, a való életben ezekből a helyzetekből sajnos csak a legritkább esetben sikerül szabadulni. 

Csak egy pestis

 

Nyilván mindenki hallott már erről a forgatókönyvről, nagyon fel lett most kapva érthető okokból, és én is "bedőltem", de nem bánom, jó kis olvasmány volt, egy este alatt el lehetett olvasni, a nagyon hasonló hangzású neveket kicsit nehéz volt követni, de ugye nem olvasásra volt szánva a szöveg eredetileg. A végén vártam volna a csavart, hogy túl korai volt a nyitás, és igazából továbbterjedt a pestis, de nem derült ki, igazam lett-e. (Szerintem igen.)