Törésteszt

Abszolút Tóth Krisztina. Talán egy kicsit naturálisabb, kevésbé költői, de nem baj, sőt. Voltak novellák, amelyeket szörnyű volt olvasni, és voltak, amiken még nevetni is lehetett (legalábbis mosolyogni). Örülök, hogy elolvastam. 10/10.

"Az eleven, zsigeri novellákban súlyosan traumatizált nők próbálják túlélni a hétköznapokat, tortát sütnek és baba-mama fórumra regisztrálnak, titokban ünneplik a házassági évfordulójukat és továbbviszik az anyjuktól örökölt mintát. Erősen nőközpontú világ ez, a lányok, anyák és asszonyok még azokat a történeteket is áthatják, amelyekből fizikai valójukból hiányoznak: mert meg sem születtek, mert külföldön kellett munkát vállalniuk, mert már csak halvány árnyakként vegetálnak. Mire a kötet végére érünk, épp úgy érezzük majd magunkat, mint a törésteszteknél használt felnőtt műanyagbábú, miután nekicsapták a betonfalnak." (Könyvesblog)

Cette fille est différente

[2015. könyves kihívása 36. egy könyv, ami egy gimnáziumban játszódik]

Mivel nem sikerült tavaly teljesítenem a kihívást (számszerűleg sikerült, mert 59 könyvet olvastam a moly szerint 2015-ben, bár ebből 10 félbehagyott, úgyhogy 49, never mind, de ezek sem voltak mind csak a kihívás részei), folytatom.

Szóval, ezt a helyi könyvtár gyerekszekciójából vettem ki, mert valahogy mostanában annyira le van halva az agyam, hogy ilyesmikre van igénye(m), ld. előző bejegyzések. Mondjuk szívesen olvasnék minőségibb irodalmat is, de magyarul, de az épp nem áll rendelkezésre. Anyway. Ez egy fiatal lányról szól, aki egészen a középiskola utolsó évéig magántanuló, de 11.-ben úgy dönt, mégis kipróbálja az iskolát. Sőt, a gimnáziumot. Ebben segít, hogy két nappal az évnyitó előtt megismeri a leendő pasiját és legjobb barátnőjét, illetve hogy az iskolaigazgató hihetetlenül toleránsan és jófejül viszonyul hozzá. Teljesen rendben van a könyv a célközönségnek, sőt, sokat lehet belőle tanulni a különböző filozófiai irányzatokról (a főszereplő lány és az anyja iszonyat műveltek, és folyton idézetekkel dobálóznak). Nekem így felnőttként nem volt egy kimondott látókörszélesítő olvasmány, de élveztem. 8/10. Most már jöhetne valami Tóth Krisztina. 

Sóhajok hídja

[2015. könyves kihívása 1. egy könyv, ami több mint ötszáz oldal]

Két szó: Kelly Kiadó. Ebből lehet sejteni, hogy bármilyen jó sztori, azért túlságosan igényes nem lesz. És tényleg. Nagyon jó sztori, nagyon sokáig izgalmas, de az eleje nekem túl vontatott és filozofálgató, a vége pedig túl összecsapott volt. Amennyire aprólékosan kifejtette "Lou" (aka. az elbeszélő) a gyerek- és kamaszkort, annyira nem sokat vagy csak célzásokat kap az olvasó a főszereplők huszas, harmincas éveiről. Ettől olyan aszimmetrikus lett a regény, és nem az volt az érzésem, hogy direkt így írta meg Russo, hanem hogy addigra megunta. 

De nagyon élveztem az olvasást, mert a sztori tök jó, kb. nincs téma, amit ne vetne föl (szimpatikusan), és amennyire "amerikai", annyira nem nyálas, ami kellemes meglepetés volt. 9/10.

Mindörökre behálózva

[2015. könyves kihívása 34. egy könyv, amiben szerelmi háromszög van]

Ahhoz képest, hogy a Házasságom története mennyire szörnyű volt, ez nagyon tetszett! (Lehet, hogy más fordította?) Van egy negyvennégy éves nő, Alice, aki úgy érzi, folyamatosan távolodik a férjétől, és ezért részt vesz egy online, házasságról szóló kutatásban, amelynek az a lényege, hogy a kutató bizonyos időközönként kérdéseket küld az alanynak (összesen 100-at), amelyekre válaszolni kell (de nem muszáj). Random kérdések a kedvenc filmtől az első gyerek születésén át a legutóbbi alkalomig, amikor úgy érezte, fontos volt a férjének... És aztán persze Alice elkezd a FB-n csetelni a kutatójával (mindketten szigorúan álnéven), és szép lassan flörtölésbe fordul a dolog. 

Kár, hogy én már az 50. oldalon rájöttem, hogy ki a kutató. :P Emiatt 9/10, de amúgy nagyon élvezetes volt, jó stílusú (egyáltalán nem fordításízű, úgyhogy Sóvágó Katalinnak is pirospont), átélhető, szóval jó kis egynapos női ponyva.  

Szonyecska

[2015. könyves kihívása 9. Egy könyv, amit nő írt]

Hát, nem tudom, tetszeni tetszett, gyönyörűen van megírva, de annyira nem tudom átérezni, hogy csak végigszaladtam rajta és huss. True story és fiction egyben, mert bár nagyon általános az életút, és sokan magukénak érezhetik, azért mégsem igaz történet. Ugyanakkor az érzések nagyon különlegesek, kevés olyat látni, hogy a megcsalt feleség lányaként szeresse a harmadik nőt...  

9/10.

Kegyetlen ifjúság | Keserű mandula

Na, ez már inkább! Mindkét regényben Zsuzsi/a a főszereplő (nem ugyanaz a Zsuzsa), és mindkettő nagyon nyomasztó. Az első árvaházban játszódik, ahova Zsuzsi annak ellenére kerül, hogy az anyja él, de azt meséli mindenkinek, hogy meghalt, és végül tényleg meg is hal. Ebben a regényben Palotai nagyon kidomborítja a pubertást ("kezdődő mellecskék", brrr), Zsuzsinak pont akkor jön meg az első menstruációja, amikor hazaszökik a még épp élő anyjához (aki amúgy elvetél és abba hal bele). 

A másik Zsuzsának meg elviszik a férjét egy, a Rajk-perhez kapcsolódó koncepciós per után, és 4 évig nem tud róla semmit...

10/10.

De most egy ideig nem olvasok Palotai Borist, azt hiszem :P

Mikve, a titkok háza

Szóval, amikor már láttam, hogy a lengyel könyv nem fog sokáig tartani, cuccostul - mert ez már a reptérre menet volt - bementem a Libribe, hogy veszek valami majdnem-limonádét valamilyen nyelven, oszt' jó lesz. De egyik majdnem-limonádé sem nyerte el a tetszésemet, pedig volt egy pár, úgyhogy gondoltam, maradok a jól bevált zsidóknál, és akkor megláttam ezt a könyvet, és bár drága volt, megvettem. 

Teljesen másra számítottam, regényszerűbbre. Ez egy ismeretterjesztő könyv, tulajdonképpen a mikvében készült riportok gyűjteménye egy gój tollából, aki mint egzotikus lényekre tekint a zsidó nőkre, és különböző kérdéseket tesz fel nekik vallással, szexualitással, en bloc a női léttel kapcsolatban. Érdekesnek érdekes, de valahogy nem köt le egyáltalán. Amikor van egy-egy sztori, az nagyon jó, de rengeteg a nettó vallási okfejtés, amik lehetnének jól megírva, de olyan szárazak... Nem is olvastam ki egyébként, még van vagy 30 oldal. 6/10.

Ja wam pokażę!

Napok óta azon törtem a fejem, hogy ugyan mit olvastam az angol könyvek előtt, és az rémlett, hogy vittem magammal a Barretstownba, de az is, hogy már a repülőn kiolvastam (és mivel ezt láttam előre, vettem egy kevéssé szórakoztató, de annál érdekesebb könyvet, amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó), és akkor ma, a rendrakásnak köszönhetően előkerült!

Ó, hát ezt a könyvet nagyon szerettem - leginkább hálás voltam, hogy annyira egyszerű szókinccsel, sok párbeszédel és hétköznapi, anticipálható élethelyzetekkel operál, hogy fel sem tűnt, hogy lengyelül van. Szórakoztató, mondhatnám, limonádé, és magyarul szinte biztosan derogálna ilyesmit olvasni, viszont így lengyelül megvan az az illúzió, hogy mégis valami komolyabbat olvastam. Szóval 10/10. 

Sarah kulcsa

Ez a bejegyzés annak a története, hogy hogy lehet 367 oldalt elolvasni három óra alatt (óránként 100+, percenként majdnem 2 oldal). Például úgy, hogy az ember kezébe nyomnak egy ilyen, erőst bestseller-szagú, de közben zsidó-kislány-rohan-a-búzamezőn könyvet, amit muszáj elkezdeni és befejezni. Előrebocsátom, hogy 10/10, az erős bestseller-szag és a mégoly valószínűtlen elemek ellenére is.

SPOILER!

.
.
.

A történet két szálon fut, és az első 50 oldalon csak az egyik szál tűnik érdekesnek: a kislányé (dőlt betűvel), akiről E/3-ban tudjuk meg, hogy a családjával együtt a Vél' d'Hiv'-be viszik 1942. július 16-án. A családjával, azaz a szüleivel. Az öccsét bezárja egy ügyesen elrejtett szekrénybe egy üveg vízzel, a macijával, egy képeskönyvvel, és megígéri neki, hogy visszajön érte, és magával viszi a kulcsot. Tehát hármójukat elhurcolják a "téli kerékpárstadionba", sok más kisgyerekes családdal együtt, és nem tudják, mi lesz velük.

A másik szálon Juliát ismerjük meg E/1-ben (és álló betűkkel), és az első 50 oldalon tényleg nem igazán derül ki, hogy neki mi köze az egész sztorihoz, én azt tippeltem, hogy ő lesz a már felnőtt kislány lánya/unokája. (Egészen sokáig ezt gondoltam, vagy a 300. oldalig...) Na, de nem, hanem ő egy amerikai újságírónő, aki Párizsban él a francia férjével, és egy ott működő amerikai lapnak dolgozik, és egyszer csak azt mondja neki a főszerkesztője, hogy na, jön a Vél' d'Hiv'-razzia 70. évfordulója, írjon erről. És akkor Julia elkezd utánaolvasni, kérdezősködni, interjúzni... És kiderül, hogy a lakás, amelybe épp készülnek beköltözni a férjével és a kislányával, és amely valaha a férje nagyanyjáé volt, még régebben pont azé a családé volt, ahonnan a kislányt...

... a szüleivel és a rengeteg többi gyerekes családdal együtt a beaune-la-rolande-i gyűjtőtáborba vitték a Vél' d'Hiv'-ből. Kb. egy hónapot tölthettek ott, közben elszakították a gyerekeket a szüleiktől, akiket Auschwitzba vittek. De a kislánynak, akinek a nevét még mindig nem tudjuk, és egy barátnőjének, Rachelnek, sikerül megszökni, mert a szögesdrót alatt pont van annyi hely, hogy egy gyerek átcsusszanjon (ez kísértetiesen emlékeztet A csíkos pizsamás fiúra, csak az ellenkező irányban), és ahol egy gyerek átfér, ott kettő is, ráadásul pont az a csendőr őrzi a kerítést, akit a kislány még otthonról ismert, és aki (vö. mégoly valószínűtlen elem) lecsap rájuk, de aztán kiengedi őket, sőt, még pénzt is ad nekik. A két kislány meg árkon-bokron menekül, végülis egy idős házaspár segít nekik, de sajnos Rachel vérhasa miatt orvost kell hívni, aki meg feljelenti őket, ezért jönnek a csendőrök és Rachelt elviszik, és bár nem tudjuk, hova, azért sejthető. Sarah pedig, akinek közben megtudjuk a nevét, folyamatosan mondogatja, hogy muszáj visszamennie Párizsba, mert ott van az öccse, aki várja. Végül a házaspár enged, és nemhogy elengedik, de elkísérik Párizsba, ahol gond nélkül eljutnak addig a házig (mégoly valószínűtlen elem n°2), ahol Sarah-ék laktak, felmennek, Sarah becsenget...

... és Julia apósa nyit ajtót, 12 évesen. Nem egészen érti, mit akar a kislány, de a kislány nem is mond semmit, csak odarohan a rejtett szekrényhez a kulccsal, amit egész eddig (kb. 3 hónapig) magánál tartott, és kinyitja a szekrényt, ahol már csak az öccse holttestét találja. 

Borzalmas, borzalmas. Ezután Sarah története nincs nagyon részletezve: azzal az idős házaspárral, akik befogadták, visszamegy Orléans-ba, aztán huszonévesen kiköltözik az USÁ-ba, férjhez megy, lesz egy fiuk, William, végül negyvenévesen öngyilkos lesz, de ezt csak a könyv szinte-legvégén tudjuk meg.

Julia pedig mint az őrült veti magát Sarah felkutatásába, és meg is tudja mindazt, ami a fenti bekezdésben áll. Közben teherbe esik, de a férje, aki már 50 éves (J. meg 45!), nem akarja a gyereket és ultimátumot ad neki: vagy ő, vagy a gyerek. Egészen 2002. júl. 16-ig (!) úgy fest, Julia őt választja és elveteti a gyereket, de aztán, amikor már csak félóra van az operációig, meggondolja magát. Úgyhogy végül megszületik... Sarah :) A férjjel szétmennek (amúgy is szeretője van), és a két leányzóval Julia New Yorkba költözik, ahol (mégoly valószínűtlen elem n°3) véletlenül összetalálkozik Williammel, akivel szorosan egymásba olvad a tekintetük (blöá)... Itt a vége, fuss el véle!

A bécsi tolmács

A tartalom szuper, hihetetlen, néha gyomorforgató, de mindenképp tanulságos tolmácskalandok a bécsi Sicherheitsbüro berkeiben. A szerkesztetlenség borzasztó, sehol egy enter két bekezdés között, néha konkrétan olvasás közben elvesztettem a sort, hogy épp hol tartok... Emiatt csak 10/7.

Rötúr

Jaj, elszorult a szívem nagyon, hogy Bächer Iván meghalt. Ettől még nem olvastam más szemmel ezt a könyvét sem, sőt, kicsit örülök is, mert most a halála kapcsán határoztam el, hogy azt a kevés könyvét, amit eddig nem olvastam, most elolvasom. Ez lett az első, véletlenül. Szép, nagyon szép. Úgy szeretem Bächernek ezt a kicsit ironikus, fiktív párbeszédekkel, olvasóra-kikacsintásokkal, remek receptekkel fűszerezett mesélős stílusát. És szomorú, mert tele van háborúval, csalódással, megcsalással, betegséggel, halállal - de hiába, ha egyszer ilyen volt a Gold-család huszadik százada, akkor ilyennek is kell megírni. Tízből tizenegy. 

Je n'ai pas pleuré

Egy fantasztikus könyv egy euróért. Egészen más, mint az eddigi holokauszt-könyvek, amiket olvastam. Elsősorban persze ugyanarról szól, de mivel félig-meddig interjú, teljesen más élmény. Ráadásul nagyon nagy hangsúlyt fektet a felszabadulás utáni visszailleszkedésre, a társadalom reakcióira. Ida Grinspan a felszabadulás után leginkább azzal foglalkozott, hogy elmesélje, amit át- és túlélt: diákoknak tartott előadásokat, illetve évente 2-3-szor elment Auschwitzba (nagy örömmel, hajjaj), hogy válaszoljon az odalátogatók kérdéseire. A könyvben említett pár kérdést, amit hozzá intéztek, van közte naiv és nagyon megalapozott is, de mindegyik legalábbis elgondolkodtató.

Arra gondoltam, hogy lefordítom, mert nem létezik magyarul, de nem tudom, van-e értelme.

Lányok, anyák

Ez a Sós kávénak a folytatása. Őszintén szólva az jobban tetszett. Ebben a kötetben kevesebb a "direkt" holokauszt-élmény, több a második-harmadik generációs traumafeldolgozás. Persze ez is érdekes, pláne nekem, de valahogy az arányok nem jók, fura az egész. Pont arról beszélgettünk tegnap otthon, hogy Sz. Cs.-nak mekkora meghasonlás lehetett, amikor kiderült, hogy zsidó, és hogy hogy lehet, hogy leélt 3x évet e nélkül a tudás nélkül, és hogy lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy az anyai felmenői sose mesélnek semmit az életükről. Ebben a könyvben is van pár ilyen történet, hogy pl. valaki 16 éves koráig nem tudta, hogy zsidó. Jó, itt a második generációról beszélünk, tehát van egy többé-kevésbé érthető védekezési, "megelőzési" elgondolás a titkolózás mögött, de másrészről érthetetlen, hogy hogy gondolhatják a halál- vagy jobb esetben munkatábort, csillagos házat, gettót stb. megjárt szülők, hogy a gyerek nem vesz észre semmit?

A könyv furasága nem csak ebben áll; ez tartalmi kérdés, és igaz történeteket nyilván nem kérdőjelezek meg. De nagyon zavaró volt olvasás közben, hogy az összes személynév és a különösen jelentőségteljes szavak mind-mind dőlt betűvel vannak szedve. Szerintem ha az olvasó nem jön rá magától, hogy azoknak a szavaknak különös jelentősége van, akkor 1) úgy kell neki, 2) nem érti a szöveget (ld. 1.). És van pár félregépelés, önismétlés is (nem a mesélők, hanem a szerkesztő részéről).

Hm, és bár a szerkesztőnek nem feladata, hogy az igaz történeteket átírja, azért néhányra ráfért volna egy kis utómunkálat, mert egyszerűen követhetetlen.

Egyébként azért vettem meg ezt a könyvet, mert az egyik nagyon kedves tanárnőm is írt bele. Sajnos pont az az egyik legkevésbé élvezhető történet. Kár. (Persze ettől még ugyanúgy szeretem.)