Dharma

 

Ez volt a másik, és erre még a borító se lehet mentségem. Az instán találtam Szűcs Péterre (már gyanakodnom kellett volna :D), az utazós képei fogtak meg, és gondoltam, mi baj lehet? Ez egy nagyon erőlködős könyv sajnos szerintem, süt minden oldaláról, hogy a szerző saját magát írja, a maga életét, a maga problémáit, a maga (elmaradt? vágyott?) coming outját. A kínosabb, kifejtendőbb, és emiatt pont hogy érdekesebb részek fölött elegánsan elsiklik. Mindig csak kiderülnek dolgok, a szereplők meg mennek tovább. Néha ki se derülnek. Kidolgozatlan az egész, viszont nagyon sokszor modoros, és néha még izzadtságszagúan erotikus is próbál lenni. Szekunder szégyenérzetem van tőle. 

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

A babaház úrnője

Köszönöm ezúton is Zsuzsinak (ha olvas, ha nem), hogy kölcsönadta ezt a könyvet, annyira jó volt! Ijesztő, szép, izgalmas, és nagyon élvezetes a nyelvezete is. 10/10.  

Furcsaság a fejemben

Ennek a regénynek már a címe is kedves. És utána nehéz nem azonnal megszeretni Mevlutot, aki a huszadik századi Isztambulban, sok csetlés-botlás közepette, de nagy nehezen megtalálja, majd az olvasó (és saját) nagy bánatára el is veszíti a boldogságot. 

Olyan szép a fordítás, hogy visszagondolni is jólesik a könyvre. Sokat lehet belőle tanulni Isztambul - meg úgy általában Törökország - történetéről, a török/muszlim mentalitásról, és arról, milyen lehet autistának lenni. Én legalábbis úgy képzelem, hogy Mevlut azért ragaszkodik ennyire A Városhoz, az utcákhoz, az épületekhez, mert csak ezek a fix pontok számára az életben, minden más ingoványos talaj, bizonytalan, az emberi kapcsolataiban élete (illetve a cselekmény) végéig inkább csak sodródik az árral, és szakmailag sem gyakran hoz önálló döntést. 

Letehető, majd újra kézbevehető könyv, nem nagyon fordulatos a cselekmény, de az olvasónak is jólesik csak sodródni az árral. :) Abszolút 10/10.

És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)

Akvárium

[2015. könyves kihívása 43. egy könyv, ami a szülővárosomban játszódik]

Akvárium... egy darabka tenger... ebben a regényben mindenki akváriumban (vagy buborékban?) él, és mindenkinek megvan a maga kis akváriuma, ami boldoggá teszi. És tényleg mindenki árva. A "táborok", a háború és a Rajk-per utáni felocsúdásban senki nem tartja méltánytalannak a helyzetét, csak örül, hogy él. 

Nekem ez volt a legszebb ebben a regényben. Ahogy a táborok vissza-visszatértek, de soha nem szájbarágósan, és soha nem bővebben kifejtve, csak pont mint amennyire az 50-es években, a regény idején is a mindennapok része volt, és ahogy senki nem akart róla többet beszélni. Talán a legrémisztőbb jelenet az volt, amikor Edu és Vera elmentek a babajavító műhelybe, és Edu meglátta a pulton a kosarat, tele babatestrészekkel - pont azért rémisztő, mert én már előbb kifordultam lélekben a boltból, mint Edu, mert engem már akkor a táborokra emlékeztetett, amikor Edu még meg sem látta. És a lesoványodott gyerekek a krónikus osztályon, akiken Edu meg sem döbben, mert "életének egy korábbi szakaszában" már rengeteg csontra soványodott embert látott. 

Vagy Gabi bácsi, akinek az egész családját lemészárolták, de megtartja mind a hat széket az ovális étkezőasztal körül, aztán mielőtt öngyilkos lesz, egyesével leül mindegyikre, hogy elbúcsúzzon tőlük. 

Iszonyatosan pontos társadalomábrázolás ez az 50-70-es évek Magyarországáról. Még emigráns ifjú titán is szerepel, egy-egy Amerikába kikacsintás erejéig. 

Az az érzésem, hogy még mindig ebben az akváriumban élünk. Persze mindenkinek megvan a saját kis akváriuma, de Magyarország maga is nagy, algás, zöldes víz, egy ronccsal az alján. Az egész egy homályos üveggel körbevéve, amit csak óriási erőfeszítéssel lehetne áttörni. 

10/10, egyértelmű. Kifejezhetetlenül rettentően szeretem Tóth Krisztina prózáját. 

Sarah kulcsa

Ez a bejegyzés annak a története, hogy hogy lehet 367 oldalt elolvasni három óra alatt (óránként 100+, percenként majdnem 2 oldal). Például úgy, hogy az ember kezébe nyomnak egy ilyen, erőst bestseller-szagú, de közben zsidó-kislány-rohan-a-búzamezőn könyvet, amit muszáj elkezdeni és befejezni. Előrebocsátom, hogy 10/10, az erős bestseller-szag és a mégoly valószínűtlen elemek ellenére is.

SPOILER!

.
.
.

A történet két szálon fut, és az első 50 oldalon csak az egyik szál tűnik érdekesnek: a kislányé (dőlt betűvel), akiről E/3-ban tudjuk meg, hogy a családjával együtt a Vél' d'Hiv'-be viszik 1942. július 16-án. A családjával, azaz a szüleivel. Az öccsét bezárja egy ügyesen elrejtett szekrénybe egy üveg vízzel, a macijával, egy képeskönyvvel, és megígéri neki, hogy visszajön érte, és magával viszi a kulcsot. Tehát hármójukat elhurcolják a "téli kerékpárstadionba", sok más kisgyerekes családdal együtt, és nem tudják, mi lesz velük.

A másik szálon Juliát ismerjük meg E/1-ben (és álló betűkkel), és az első 50 oldalon tényleg nem igazán derül ki, hogy neki mi köze az egész sztorihoz, én azt tippeltem, hogy ő lesz a már felnőtt kislány lánya/unokája. (Egészen sokáig ezt gondoltam, vagy a 300. oldalig...) Na, de nem, hanem ő egy amerikai újságírónő, aki Párizsban él a francia férjével, és egy ott működő amerikai lapnak dolgozik, és egyszer csak azt mondja neki a főszerkesztője, hogy na, jön a Vél' d'Hiv'-razzia 70. évfordulója, írjon erről. És akkor Julia elkezd utánaolvasni, kérdezősködni, interjúzni... És kiderül, hogy a lakás, amelybe épp készülnek beköltözni a férjével és a kislányával, és amely valaha a férje nagyanyjáé volt, még régebben pont azé a családé volt, ahonnan a kislányt...

... a szüleivel és a rengeteg többi gyerekes családdal együtt a beaune-la-rolande-i gyűjtőtáborba vitték a Vél' d'Hiv'-ből. Kb. egy hónapot tölthettek ott, közben elszakították a gyerekeket a szüleiktől, akiket Auschwitzba vittek. De a kislánynak, akinek a nevét még mindig nem tudjuk, és egy barátnőjének, Rachelnek, sikerül megszökni, mert a szögesdrót alatt pont van annyi hely, hogy egy gyerek átcsusszanjon (ez kísértetiesen emlékeztet A csíkos pizsamás fiúra, csak az ellenkező irányban), és ahol egy gyerek átfér, ott kettő is, ráadásul pont az a csendőr őrzi a kerítést, akit a kislány még otthonról ismert, és aki (vö. mégoly valószínűtlen elem) lecsap rájuk, de aztán kiengedi őket, sőt, még pénzt is ad nekik. A két kislány meg árkon-bokron menekül, végülis egy idős házaspár segít nekik, de sajnos Rachel vérhasa miatt orvost kell hívni, aki meg feljelenti őket, ezért jönnek a csendőrök és Rachelt elviszik, és bár nem tudjuk, hova, azért sejthető. Sarah pedig, akinek közben megtudjuk a nevét, folyamatosan mondogatja, hogy muszáj visszamennie Párizsba, mert ott van az öccse, aki várja. Végül a házaspár enged, és nemhogy elengedik, de elkísérik Párizsba, ahol gond nélkül eljutnak addig a házig (mégoly valószínűtlen elem n°2), ahol Sarah-ék laktak, felmennek, Sarah becsenget...

... és Julia apósa nyit ajtót, 12 évesen. Nem egészen érti, mit akar a kislány, de a kislány nem is mond semmit, csak odarohan a rejtett szekrényhez a kulccsal, amit egész eddig (kb. 3 hónapig) magánál tartott, és kinyitja a szekrényt, ahol már csak az öccse holttestét találja. 

Borzalmas, borzalmas. Ezután Sarah története nincs nagyon részletezve: azzal az idős házaspárral, akik befogadták, visszamegy Orléans-ba, aztán huszonévesen kiköltözik az USÁ-ba, férjhez megy, lesz egy fiuk, William, végül negyvenévesen öngyilkos lesz, de ezt csak a könyv szinte-legvégén tudjuk meg.

Julia pedig mint az őrült veti magát Sarah felkutatásába, és meg is tudja mindazt, ami a fenti bekezdésben áll. Közben teherbe esik, de a férje, aki már 50 éves (J. meg 45!), nem akarja a gyereket és ultimátumot ad neki: vagy ő, vagy a gyerek. Egészen 2002. júl. 16-ig (!) úgy fest, Julia őt választja és elveteti a gyereket, de aztán, amikor már csak félóra van az operációig, meggondolja magát. Úgyhogy végül megszületik... Sarah :) A férjjel szétmennek (amúgy is szeretője van), és a két leányzóval Julia New Yorkba költözik, ahol (mégoly valószínűtlen elem n°3) véletlenül összetalálkozik Williammel, akivel szorosan egymásba olvad a tekintetük (blöá)... Itt a vége, fuss el véle!

Hova álljanak a belgák?

Meggyőződésem, hogy ha nem olvastam volna A tengert, ebből a könyvből egy szót nem értettem volna. Vagy lehet, hogy értettem volna, hogy miről szól úgy nagyjából, de rengeteg minden csak lógna a levegőben. Így viszont felismertem A tenger szereplőit, eseményeit, azonnal képben voltam a raktárral, a külföldre származott gyerekekkel, férjekkel, apákkal, lányokkal, vissza-visszatérő szereplőkkel. 

Ez is szép, és nekem talán ez lett a kedvenc "történelmi" "regényem" Fehér Klárától. Folyton ugrál az idősíkok között, de nem vadul, hanem szépen, barátságosan, hogy aki nincs rá felkészülve, az is megértse. Mégis, kevésbé nyálas, mint A tenger, és kevésbé szájbarágós-pöttyöskönyves-hatásvadász. Sokkal komolyabban kell és lehet venni. Annyira tetszett, hogy elolvasás után azonnal kölcsön is adtam valakinek... :) Szóval 10/10.

Égő gyertyák

Ebben a könyvben az a pláne, hogy Bella Chagall a férje, Marc kérésére írta, hogy az megismerhesse a felesége gyermekkorát. A többi - zsidó ünnepek, fantasztikus hangulat, gyönyörű nyelvezet. Gyerekszemmel ilyen volt egy békés, oroszországi zsidó kisváros élete. 10/10.

A bécsi tolmács

A tartalom szuper, hihetetlen, néha gyomorforgató, de mindenképp tanulságos tolmácskalandok a bécsi Sicherheitsbüro berkeiben. A szerkesztetlenség borzasztó, sehol egy enter két bekezdés között, néha konkrétan olvasás közben elvesztettem a sort, hogy épp hol tartok... Emiatt csak 10/7.

Les demoiselles de Concarneau

Azaz A concarneau-i hölgyek. Hát, ez a könyv elég nagy csalódás, de azért olvastam el, mert jan. 6-án vizsgázom belga irodalomból, és bármit lehetett olvasni, én meg levettem egy random Simenont a könyvtárban a polcról. De ha már elkezdtem, be is fejeztem, bár rekordlassan, két hónapig olvastam, mire végigrágtam rajta magam. 

Mivel ez nem Maigret-s, hanem mivagyunkagyilkosos nézőpontú könyv, gondoltam, bűn és bűnhődés lesz, pszichológia, lelki terror, nyomás, ilyesmik. Nem. Nagy leszarás (ami a - igaz, véletlenül - megölt gyereket illeti) és seggkinyalás (ami a gyilkost illeti). Szóval várom a vizsgát, hogy ezt a tanárnak is elmondhassam. 8/10, mert amellett, hogy csalódás, gondolatébresztő.

Rötúr

Jaj, elszorult a szívem nagyon, hogy Bächer Iván meghalt. Ettől még nem olvastam más szemmel ezt a könyvét sem, sőt, kicsit örülök is, mert most a halála kapcsán határoztam el, hogy azt a kevés könyvét, amit eddig nem olvastam, most elolvasom. Ez lett az első, véletlenül. Szép, nagyon szép. Úgy szeretem Bächernek ezt a kicsit ironikus, fiktív párbeszédekkel, olvasóra-kikacsintásokkal, remek receptekkel fűszerezett mesélős stílusát. És szomorú, mert tele van háborúval, csalódással, megcsalással, betegséggel, halállal - de hiába, ha egyszer ilyen volt a Gold-család huszadik százada, akkor ilyennek is kell megírni. Tízből tizenegy. 

Édentől keletre

Hát ez egy nagyon izgalmas olvasmány volt, azért alapvetően ponyva, bár voltak benne mélyebb részek is. Viszont letehetetlen. Sajnos mégis kénytelen voltam félbeszakítani, mert nem tudtam, hogy két kötet (...), úgyhogy bár az első részt múlt vasárnap kiolvastam, a másodikhoz csak tegnapelőtt jutottam hozzá, viszont úgy jött ki a lépés, hogy tegnap a repülőn azt is befejeztem. Nagyon élveztem, bár sokszor nagyon kiszámítható volt a következő fordulat (pl. a Hamiltonok halála úgy en bloc). A kedvenc szereplőm Lee, a kínai szolga, nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan változott a személyisége a könyv során. És persze a két Trask-fiú, Aron és Caleb, akik apjuk és nagybátyjuk hasonmásai voltak bizonyos tekintetben. 

Amit sajnáltam, hogy Adamnek nem lett Cathy után másik felesége; pedig nagyon megérdemelte volna. Én már összeohoztam Dessie Hamiltonnal, de ő meg két oldallal később meghalt, még mielőtt egyáltalán találkozhattak volna. A másik ilyen beteljesületlen szerelmi szál Aron és Abra, akik cukin és plátóian szerelmesek egymásba tizenegytől tizenhét éves korukig, aztán Aron inkább elmegy katonának (és meg is hal, amit nem vártam volna), Abra meg Calebnél vigasztalódik. 

És Cathy hidegvérű gyilkosságai... uhh. 

Szóval szövevényes, na. 10/10.