Osztálytalálkozó

 

A borító kétségkívül nagyon hívogató, és a fülszöveg is, különösen a kiemelt rész: 

"A megindító történetektől az abszurd írásokon át a már-már gonosz tréfákig vezet az út Rényi Ádám felnőtt mesekönyvében.

A Roald Dahl, Örkény István és Efrájim Kishon világát megidéző néhány perces novellák a közelmúlt és a jelen Magyarországán játszódnak, hősei többségükben ismerős karakterek, mégis jókora meglepetéseket képesek okozni.

A valóság ugyanis a feje tetejére áll ezekben a történetekben, és a rafinált fordulatoknak köszönhetően a szerző egy pillanatra sem hagyja ellankadni olvasója figyelmét. Meséljen akár szakító influencerpárról, egy önérzetes hentesről, gyanúsan magabiztos jósról vagy egy láthatatlanná váló tanárnőről, humor és elgondolkodtató tanulság kéz a kézben járnak ezekben a kisnovellákban.

A magyar irodalom-érettségiken is gyakran elemzett Osztálytalálkozóval együtt harminc írást tartalmazó könyv 2021. áprilisában kerül a boltokba a 21. Század Kiadó gondozásában."

Na most aki ismer, az tudja, hogy én Kishonon szocializálódtam; családilag az összes humoreszkjét fejből tudjuk és idézzük a mai napig, de időről időre szívesen újra is olvasom (a legutóbb épp két hete, de ez véletlen). De Örkény és Roald Dahl sem állnak tőlem távol, sőt. 
Ezeknek a novelláknak viszont egyikhez sem volt semmi, de semmi, de semmi köze. Úgy egyáltalán semmihez nem volt semmi közük; vagy nagyon anticipálhatóak voltak és legkésőbb a harmadik-negyedik mondatnál tudni lehetett, mi lesz a "csavar", vagy tartott egy-két oldalig az izgalom, hogy na, vajon itt mi a csattanó, de amikor "elhangzott", akkor onnantól még mindig volt a novellából 10 mondat, amiket többnyire teljesen felesleges volt még hozzátenni. Egyetlen egy olyan történet nem volt, amin akár elmosolyodtam vagy bármennyire meglepődtem volna, pedig minden egyes címnél reménykedtem, hogy jobb lesz. Nem lett. Elolvasta ezt bárki megjelenés előtt vajon? És az a bárki tudja, hogy Kishon, Örkény és Roald Dahl milyen stílusban, nyelvi humorral, szellemes csavarokkal operál? Kizárt. Ez a könyv nyilvánvalóan azért jelenhetett meg, mert Rényi a kiadó társtulajdonosa.

A csökkenő költőiség

Fél évembe telt kiolvasni ezt a könyvet, nem az a letehetetlen műfaj. De nagyon szeretem Nádasdy stílusát, és csörgedez az ereimben némi bölcsészvér, úgyhogy annak ellenére is érdekes volt, hogy egyik tárgyalt újrafordítását se olvastam (a Makrancos Katát láttam színházban, de ennyi). Viszont ettől nagyon is kedvet kaptam az Isteni Színjátékhoz - az új fordításban.

A pánik évei

Nagyon vegyes a véleményem erről a könyvről. Egyrészt a témafelvetés kifejezetten hiánypótló, ezért is vet(et)tem meg szinte gondolkodás nélkül, és tényleg arról szól, amiről a fülszöveg ígéri. Számomra az alcím se félrevezető, ahogy ezt többen a szemére hányják, mert bár E/1-ben van, mégse a szerzőre magára vonatkozik, inkább egy, a pánik éveit élő nő "lelki szájából" hangzik el (és hát szerencsére sokan felteszik maguknak a kérdést ténylegesen is, mielőtt belevágnának a gyerekvállalásba). Valóban központi kérdése ez a női létnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk karrieristák, feministák, egyéb -isták, mert ahogy Frizzell is írja, ez a mi kiváltságunk és lehetőségünk, akár tetszik, akár nem: biológiai adottság, hogy LEHET gyerekünk (most nagyvonalúan eltekintek a hozzám hasonlóan meddőségi problémákkal küzdőktől, főleg mert már ezt is lehet orvosolni).
Nagyon is érvényes szempontokat vet föl a gyerekvállalás mellett és ellen is, és el tudom képzelni, hogy ha valakinek a körülményei meglennének a gyerekvállaláshoz, de hezitál, akkor a könyv elolvasása után könnyebb lesz döntenie. Számomra is voltak olyan gondolatai, amiket még sose fogalmaztam így meg magamnak, de hangosan bólogattam az olvastukkor (van ilyen szó?). Nem akarok spoilerezni, úgyhogy nem írok konkrétumot.
A mérleg másik oldalán viszont az van, hogy szerintem (!) hitelesebb lett volna, ha mindezt egy tudatosan gyerektelen nő fogalmazza és írja meg. A sok hivatkozásból látszik, hogy Frizzell tényleg alaposan utánajárt a témának, sok interjúalanyt is megszólaltat, de mégis, az az érzésem, hogy neki "könnyű", egyrészt mert eleve úgy élte át a pánik éveit, hogy tudta, hogy akar gyereket (csak a társa nem, de aztán ő is beadja a derekát), nem pedig még akkor kezdett ezen tanakodni, amikor már amúgy a biológiai órája javában ketyegett, másrészt mert követte a mainstream tendenciát, nem lett "számkivetett". Nem szimpi az sem, ahogyan eljutottak a gyerekvállalásig, de vannak ennél rosszabb forgatókönyvek is. És sajnos meg kell említenem, hogy sokkal jobb fordításra számítottam a név (Morcsányi J.) alapján, de nagy csalódás volt; kevés olyan hely volt a könyvben, ahol 2-3 mondatnál hosszabb részt anélkül tudtam volna elolvasni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet egy-egy fordítási "megoldás" láttán.

Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

The Heart Goes Last

 

Egy újabb szuper Atwood, egyre jobban szeretem ezt a nőt (mármint az írásait, na). Ez egy kicsit Az emlékek őrére emlékeztetett, nem spoilerezem el, hogy pontosan miért, meg persze a Szolgálólányra, meg persze a Szép új világra... Ilyenek ezek a disztópiák :) 

L'Anomalie

 SPOILER!

Bevallom, először nem értettem az alapfelvetést: ugyanaz a gép kétszer szállt le. Őőő, oké? Mindig minden gép többször repüli ugyanazt az útvonalat, még jó, hogy mindannyiszor le is száll, nem? Na de aztán kiderül, hogy ugyanaz a járat (magyarul még ez is félrevezető, mert a járat is ismétlődik), (majdnem) ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a személyzettel szállt le kétszer, három hónap (106 nap) eltéréssel. Sőt, a könyv végén kiderül, hogy harmdszor is megjelent a radaron, újabb x idő elteltével, de akkor már leszállni se hagyták; úgy, ahogy volt, megsemmisítették még a levegőben, mert "hát azért ez már mégse járja". 

Elképzelem, hogy becsönget a rendőrség és bemutatja nekem a három hónappal ezelőtti Verát, aki most landolt, és szerinte még szeptember van, és nem tud semmiről, ami azóta történt. A könyvben ugyanis ez történik, (majdnem) minden utast szembesítenek a három hónappal későbbi/korábbi önmagával és hagyják, hogy ők eldöntsék, innentől hogyan tovább: kér-e az egyikük új személyazonosságot? Melyikük? Sok esetben persze a sors dönt erről, mert például van utas, aki a közbülső három hónapban öngyilkos lett, így a másodszor landoló önmaga marad egyedül. 

Nyilván, a legnagyobb kérdés, hogy hogy történhet ilyen. Több teória is születik, a legvalószínűbb, hogy minden ember(élet) valójában egy program, és itt valami hiba csúszott a rendszerbe, elrontották, akik programoztak, és véletlenül duplikáltak kétszázvalahány utast plusz a repülő teljes személyzetét. (Lásd még a "sci-fi" címkét.) 

A szálak bogozása során érdekes filozófiai, vallási és politikai kérdéseket is érintenek a szereplők, szóval amellett, hogy a cselekmény rendkívül izgalmas, kifejezetten van mélysége is a regénynek - nem véletlen a Goncourt-díj. 

Baráti beszélgetések

 

Nem teljesen világos, hogy a - gondolatjelek nélküli - baráti beszélgetések kik között is zajlanak - nehéz a főszereplők egymáshoz való viszonyát barátiként definiálni. Persze ez (is) az egyik fő kérdés, hogy mi/ki az a barát? Nem mondhatnám, hogy a narrátor Frances bárkivel is igazán barátként viselkedne, de talán túlzás is ezt tőle elvárni, mikor egyértelmű, hogy saját magával sincs kibékülve...

Mindenesetre szerintem egyáltalán SEMMI vicces nincs a sztoriban, inkább nagyon is nyomasztó. De ettől még jó és nehezen letehető, ami szerintem a legtöbb, ami egy könyvről elmondható.

Kékre szeretni

 

Tudtam, hogy ezt a könyvet nem lesz könnyű olvasni, de hogy ennyire nyomasztó legyen valami... Nagyon megviselt maga a cselekmény, nyilván főleg a terhesség/abortusz rész, de az egész borzasztóan sötét, reménytelen, kemény, fájdalmas. És a hosszas elemzések azért is nyomasztottak, mert rettegtem, hogy a következő sorban felfedezek valami/valaki ismerős(e)t. De szerencsére nem. Nagyon kemény könyv volt, nem tudom, lesz-e valaha még késztetésem Tisza Katát olvasni. 

Rumbarumbamm

 

Fú, hát nem tudom, elég felemás a véleményem. Egyrészt baromira tetszett, sok helyen visítva röhögtem a megfogalmazásokon, de másrészt meg hát szóval ez egy blog, kinyomtatva, és olvasok hasonló stílusú blogokat, és azokról se gondolom, hogy kevésbé volnának kiadás-worth-ek, mint ez, vagy hogy ez kiadás-worth-ebb, mint azok. Valószínűleg el vagyok kényeztetve kurvajó stílusban író bloggerekkel, ez van. 

Egy házasság helyzete

 

Tulajdonképpen tetszett. Néhol eléggé döccent a szöveg és ilyenkor kedvem ett volna megnézni az eredetit, hogy vajon angolul is ilyen fura vagy csak a fordítás erőltetett. Már sose fogom megtudni.

A tartalom viszont érdekes és gondolatébresztő, és nem gondoltam volna, hogy ennyi koncentrációt kíván egy csak párbeszédekből álló könyv elolvasása.

Chère Mamie au pays du confinement

 

Kár, hogy tavaly (és tavalyelőtt) méltatlanul elhanyagoltam ezt a blogot, mert Virginie Grimaldinak kb. az összes könyvét elolvastam már... 

Ez a legfrissebb, és bár kicsit erőltetettnek éreztem pár levelet, mégis nagyon kedves az összhang, és hát nagyon relatable. Ebben most kivételesen semmi fikciós elem nincs, ezeket a leveleket tényleg elküldte a nagyszüleinek a tavaszi franciaországi karantén 55 napja alatt, és bármennyire is viccesek, azért kiérezni a kétségbeesést. Persze más úgy, hogy testközelből megéltünk mi is egy elég hasonló helyzetet, így akaratlanul is visszakerültem fejben oda, ahogyan én éreztem magam tavaly tavasszal. 

Kisrigók - Három gyerek hazatalál

"mi ez, szerencse, jósors, kegyelem? tesz néhány furakanyart a három gyerek, majdnem elvesznek önmaguknak lenni, majdnem lefoszlik róluk a gyerekkor, aztán mégis megérkeznek, beérkeznek szülőkgyerekének lenni is, testvérneklenni is. én nem tudom, mi ez, figyelem csak és csodálom, milyen regényes az élet. háttérben leszünk akkor is, amikor legelőször találkoznak, olyasmi ez, amihez oda se férünk, az ő meséjük bűvös hármas száma, kinek-kinek a maga varászeszköze, különleges képessége, amikor egybeér újra ez a különvált út, és együtt mennek tovább, már igazán nem kell félniük semmitől, erősek lesznek, és legyőzhetetlenek (sírni, ott leszek én).

hazaér mostmár nemsokára a harmadik kisrigó."

(forrás)

Taxisvilág, Hungary

Az Airport, Hungary-hez hasonló stílusú és felépítésű sztorik taxisofőröktől, taxisofőrökről. Némi bepillantást nyújt ebbe a világba, pár olyan momentummal, amit nem gondoltam volna, például, hogy a központból milyen módszerrel irányítják a sofőröket, mi alapján választ az ember címet, ahova kimegy, hogyan versengenek egymással a sofőrök, kinek hol van a felségterülete, stb. Sok dolog valószínűleg már érvényét vesztette, mióta egyensárga taxik vannak és a reptéren csak a Főtaxi szolgál ki fixen, de így is érdekes volt. 8/10 a kevésbé hihető, nagyon bulvárosan megfogalmazott részek miatt. 

I owe you one

2019. első Kinsellája! :D A szokásos: szeleburdi női főszereplő, mindenféle kalandok, ezúttal egy családi vállalkozás kontextusában, majd egy nagyobb konfliktus, amiből végül persze mindenki sértetlenül kerül ki. Aranyos volt. 8/10.

A tizedik kör

Asszem, a címkékből kiderül, hogy ez se egy könnyű esti olvasmány. Meg kell mondanom, a négy* Picoult-könyv közül ez tetszett a legkevésbé, lehet, hogy mert nem figyeltem oda rá eléggé. 

A cím Dante Poklának felépítésére utal, ahol minden "körben" más bűnért bűnhődnek a halottak. A csavar, hogy a Pokolban kilenc kör szerepel csak - de akkor vajon mit kell elkövetni, hogy az ember a halála után a tizedikbe kerüljön? Ez a regény elég sok lehetőséget kínál: elhanyagolni a gyerekünket, megcsalni a férjünket, nemi erőszakot hazudni, megölni valakit vagy öngyilkosságba hajszolni, nem szembenézni korábban elkövetett bűneinkkel, és hagyni, hogy az erőszak megint a felszínre törjön... Lehet választani!

Leginkább olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha egy skandináv krimit tartanék a kezemben (és én nagyon szeretem a skandináv krimiket), de valahogy nem álltak össze benne a szálak, és őszintén szólva így másfél héttel később már nem is emlékszem, hogy most akkor az egész cselekményt elindító esemény végülis megtörtént-e vagy hazugság volt. Összességében azért 7/10.

*mindjárt lesz poszt még egyről

És boldogan éltek?

Nagyon ígéretes a cím és az ötlet (és a borító is, bár e-könyvnél sajnos nem érvényesül). Sajnos a tartalom kiábrándító, alig pár "folytatás" volt, amit érdemes volt megírni. Kár. 5/10.

Gone Girl

A legbiztosabban onnan lehet tudni, hogy egy könyv rossz / nem elég jó, hogy nem egészen egy hónappal az elolvasása után semmire, de semmire nem emlékszik belőle az ember. Ha valaki ma megkérdezte volna, olvastam-e ezt a könyvet, lehet, hogy azt mondom, nem, annyira jellegtelen és nehézkes volt. Sokaknál láttam, hogy a film jobb volt belőle, el is kezdtem nézni, de mivel már tudtam, mi fog történni, fél óra után inkább visszakapcsoltam a Jóbarátokra. (:D) 

A cselekmény maga egyébként érdekes, és mondanám, hogy kreatív, hogy a két nézőpontot, férjét és feleségét felváltva "halljuk", de ezt már annyian annyiszor bevetették, hogy nem mondom. Az ember magában egyértelműen Amynek, a feleségnek drukkol, hogy kiszabaduljon ebből a kapcsolatból, és épp ezért - szerintem - a fejét a falba veri, amikor a könyv végén inkább mégis együtt maradnak, ahelyett, hogy elválnának. 

De ami miatt szívem szerint egy pontot se adnék a könyvnek, az a stílus, illetve annak teljes hiánya. Persze ez (is) nagyon szubjektív, de őszintén nem értem, mit esznek rajta az emberek. 3/10.

Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

A pillanat, amiről azt hittem, sose fog eljönni: egy vámpíros könyvről írok posztot! 

Az úgy volt, hogy amikor még kicsi voltam és okos és kedves és szép valamikor decemberben felfedeztem magamnak egy új könyves kihívást 2019-re, aminek az a lényege, hogy a kihívó moly kisorsol nekem 12 címkét az évre (egyet becserélhetek, de az újhoz már muszáj tartanom magam), és el kell olvasnom 12, a címkéknek megfelelő könyvet. Nagyon kacérkodtam vele, hogy a "vámpír" címkét cseréljem ki, de aztán a komfortzónámból való kilépés jegyében megbékéltem vele, és inkább a "steampunk" címke helyett kértem egy másikat. :D 

És akkor tanácsot kértem Rékától, akire vámpírügyben mindig lehet számítani: arra kértem, hogy ajánljon egy olyan vámpíros könyvet, ami még nekem, megrögzött realitáskedvelőnek is tetszhet. Ajánlott: a Borbíró Borbála-sorozat első kötetét. 

Idézet a moly.hu-n is olvasható fülszövegből: "Borbíró ​Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene – ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?"

Ez jól össze is foglalja, mitől tetsz(het)ett még nekem is a könyv. Ha a vámpír szót szinte bármire kicseréljük, a kontextus tökéletes tükröt tart a mai (vagy pár évvel ezelőtti) magyarországi állapotoknak, ami az egyetemeket és a kutatási lehetőségeket illeti. Ez az a momentum, amibe kapaszkodva lassanként végigrágtam magam a könyvön, mert sajnos a cselekményhez semmilyen (más) ponton nem tudtam kapcsolódni. Megpróbáltam, becsülettel végigolvastam, de még mindig nem tudom ezt a világot értelmezni sajnos. A könyvnek azért jár a 10-ből 8 pont, mert igényesen van megírva és a szakadt bölcsész-világot igen hitelesen festi le. :D 

On regrettera plus tard

Mondanom se kell, a könyvet a borítója miatt vettem meg elsősorban, de végül a tartalma is tetszett. Párhuzamosan fut két sztori, és persze a végén összeérnek a szálak: az egyik főszereplő a korábban játszódó történet főszereplőjének unokája. Ki is derül, hogy a korábbi főszereplő által elszenvedett traumáknak bizony komoly hatása van arra, hogy ő hogyan éli az életét. Kissé mesébe illő ugyan a jelenet, amikor ez egy darab, pszichológusnál tett látogatás alapján már ki is derül, miután a főszereplő 300 oldal óta szenved, de ezt elnézzük neki, mert eddigre mindenki drukkol már, hogy jöjjenek már össze Éric-kel. Happy end lesz, az olvasó pedig elgondolkodhat az intergenerációs traumákon. 9/10.

Télikrumpligombóc

Sajátos nyelvezetű és stílusú, kedves kis( )regény egy kisvárosi rendőrről, aki mindenféle vélt és valós bűntényeket próbál felderíteni, és közben a saját életét kicsit rendbe tenni. Kicsit az Ovéra emlékeztet, bár a főszereplő annyira azért nem szeretetreméltó. 8/10.