A tizedik kör

Asszem, a címkékből kiderül, hogy ez se egy könnyű esti olvasmány. Meg kell mondanom, a négy* Picoult-könyv közül ez tetszett a legkevésbé, lehet, hogy mert nem figyeltem oda rá eléggé. 

A cím Dante Poklának felépítésére utal, ahol minden "körben" más bűnért bűnhődnek a halottak. A csavar, hogy a Pokolban kilenc kör szerepel csak - de akkor vajon mit kell elkövetni, hogy az ember a halála után a tizedikbe kerüljön? Ez a regény elég sok lehetőséget kínál: elhanyagolni a gyerekünket, megcsalni a férjünket, nemi erőszakot hazudni, megölni valakit vagy öngyilkosságba hajszolni, nem szembenézni korábban elkövetett bűneinkkel, és hagyni, hogy az erőszak megint a felszínre törjön... Lehet választani!

Leginkább olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha egy skandináv krimit tartanék a kezemben (és én nagyon szeretem a skandináv krimiket), de valahogy nem álltak össze benne a szálak, és őszintén szólva így másfél héttel később már nem is emlékszem, hogy most akkor az egész cselekményt elindító esemény végülis megtörtént-e vagy hazugság volt. Összességében azért 7/10.

*mindjárt lesz poszt még egyről

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Behind closed doors

Wááááá, hát ez nagyon nyomasztó és félelmetes és letehetetlen volt. És iszonyatosan ponyva, és csalódás, hogy a főszereplőnek csak úgy hirtelen sikerült, ami addig teljesen lehetetlennek látszott. De összességében óriási lájk. Kicsit olyan, mint a Rosemary gyermeke meg a Natasa Kampusch-történet összegyúrva. 10/10, és biztos fogok még ettől a szerzőtől olvasni, és meg is vagyok lepve, mert eddig nem tudtam, hogy szeretem a thrillereket. :P

How to be single

Hát még saját magam előtt is szégyellem, hogy ezt megvettem (!), igaz, csak e-könyvként, de akkor is, sőt, még el is olvastam. Sőt. Még tetszett is. Na ez a durva. Igazából az benne a fantasztikus, hogy a létező _összes_ klisét felvonultatja (SPOILER): négy szingli nő New Yorkban, francia szerető, aki nyitott házasságban él, közkedvelt színész,  aki rákos lesz és meghal, depressziós barátnő, aki végül visszalép az inszeminációtól, válás, mert a férj beleszeret egy fiatal brazil salsa-táncosba, aki elhagyja két hét után, mert a pasinál vannak a gyerekek (!)... és még sorolhatnám. (SPOILER VÉGE) 

Sikerült 400+ oldalba mindent belesűríteni, és még egyébként érdekes dolgokat is, például a különböző országok (Franciaország, Brazília, Kína, India, Izland) pasizási és házassági szokásait. És ha jól értem, az írónő tényleg elment ezekbe az országokba és találkozott a könyvben említett nőkkel, akik meséltek neki a helyi szokásokról. Money well spent. 

Hát, nem tudom, hány pont legyen, mert igazából élveztem olvasni, jól van felépítve, voltak benne tényleg érdekes infók, szóval a sznobériám miatt nem fair utólag fanyalogni. 9/10.

Sisterland

[2015. könyves kihívása 2. egy klasszikus romantikus regény - amennyiben a "klasszikus" nem a keletkezési időre, hanem a szerkezetre utal]

Ponyvás borító, ponyvás belső, a könyv közepétől tudtam, mi lesz a vége, és húsz oldallal utána azt is, hogy kivel fog történni. De azért végig kíváncsi voltam, hogy igazam lesz-e. Jó szórakozás volt két napig. :) 8/10, amiért mégis az lett a vége, amire számítottam. 

Szonyecska

[2015. könyves kihívása 9. Egy könyv, amit nő írt]

Hát, nem tudom, tetszeni tetszett, gyönyörűen van megírva, de annyira nem tudom átérezni, hogy csak végigszaladtam rajta és huss. True story és fiction egyben, mert bár nagyon általános az életút, és sokan magukénak érezhetik, azért mégsem igaz történet. Ugyanakkor az érzések nagyon különlegesek, kevés olyat látni, hogy a megcsalt feleség lányaként szeresse a harmadik nőt...  

9/10.

Édes életünk

Hm, nem is tudom... A két kisregény közül az elsőn nagyon nehezen jutottam túl, nekem sok volt benne a filo-pszichológiai eszmefuttatás, és nem is nagyon éreztem, hogy bárhova vezetne. Ebben a lelki szál erősebb volt, de nem tudtam azonosulni vele. A második sokkal jobban tetszett, élőbb volt, humoros, csapongó, szilaj. Kompenzálta az elsőt, 8/10.

P.S. I love you

Hát nem tudom, mennyire volt jó ötlet pont ezt olvasni az esküvő előtt, után és a nászúton... Nyilván az ember rögtön arra gondol, hogy ez vele is megtörténhet, és milyen borzalmas lehet, és egyáltalán. Ráadásul pont akkor voltunk az óceánparton, amikor Hollyék Spanyolországban nyaraltak, szóval teljesen szinkronban voltunk. Nagyon belejöttem amúgy az angolul olvasásba :) Visszatérve a könyvre, eléggé kiszámítható volt, de azért voltak meglepő fordulatok, és összességében eléggé élveztem, úgyhogy 9/10 (-1, mert túl nyálas).

Sárgaláz

"Két kisregény" helyett inkább azt kellett volna írni az elejére, két lidércnyomás. Az első még hagyján, bár attól is végig összeszorul a szíve az olvasónak, meg a torka, és várja a feloldozást, de hiába. De a második, amit egyébként a 76-os trolin olvastam, az meg is ríkat. Nyomaszt, végig, és itt sincs feloldozás, sehol sincs. Csak bámulok ki a busz ablakán, nem is látok semmit, de reménykedem, hogy na most, most majd meg lehet könnyebbülni, és nem. 

És a világ Gézáira és Gizijeire gondolok, akik ma is ugyanilyen helyzetben vannak, és akikről nem is tudunk, meg akikről tudunk, csak nem teszünk értük semmit, mert nem tudunk, vagy mert így kényelmes. A lidércnyomás tovább tart a könyvnél... 10/10.

Lélegzethinta

Azt írták a fülszövegben, meg több más helyen is, hogy ez a könyv olyan, mint a Sorstalanság. Nem. Ez a könyv SOKKAL JOBB, százszor szebb, ezerszer személyesebb és milliószor egyedibb, mint a Sorstalanság. És milliárdszor jobban megérdemli a Nobel-díjat. Hihetetlen nyelvi lelemények vannak benne, olyan az egész, mint egy vers, mint egy zsoltár... Amellett, hogy szívszorító, mégis gyönyörű. Persze könnyű egyedibbnek lenni a Sorstalanságnál, mert a holokauszt-irodalom jóval gazdagabb és "egyformább", mint a Gulág-irodalom. Pedig erről is van mit írni. Ez a könyv egyértelmű 10-es, szinte nem is lehet pontozni, annyira szép. 

Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba., mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. (248-249.o.)

Kis kincsek azok, amelyeken az áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: itt voltam. (...) Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. (316. o.)

Az Üvegbura

Egyszer már olvastam Az üvegburát, de nem emlékeztem kb. semmire belőle, csak hogy nem igazán tetszett. Most meg alig tudtam letenni, sőt, nem is. 

Elolvastam a molyon a kommentárokat, és megakadt a szemem egyen, amely szerint ha az ember még nem tapasztalta meg a depressziót, ezt az üvegburát, akkor hiába várja olvasás közben az aha-élményt. Persze ez alapvetően pozitív, mert ki akarna depressziós lenni, de sajnálom, hogy nem tudtam jobban beleélni magam. Végig azt éreztem, hogy én sose tudnám ennyire szarul érezni magam, és hogy nem értem Esthert, miért nem bír végre örülni az életnek. 

Ettől még 10/10, mert jó néha olyasmit is olvasni, aminek örülök, hogy nem én vagyok a főhőse.