Dharma

 

Ez volt a másik, és erre még a borító se lehet mentségem. Az instán találtam Szűcs Péterre (már gyanakodnom kellett volna :D), az utazós képei fogtak meg, és gondoltam, mi baj lehet? Ez egy nagyon erőlködős könyv sajnos szerintem, süt minden oldaláról, hogy a szerző saját magát írja, a maga életét, a maga problémáit, a maga (elmaradt? vágyott?) coming outját. A kínosabb, kifejtendőbb, és emiatt pont hogy érdekesebb részek fölött elegánsan elsiklik. Mindig csak kiderülnek dolgok, a szereplők meg mennek tovább. Néha ki se derülnek. Kidolgozatlan az egész, viszont nagyon sokszor modoros, és néha még izzadtságszagúan erotikus is próbál lenni. Szekunder szégyenérzetem van tőle. 

Csak egy pestis

 

Nyilván mindenki hallott már erről a forgatókönyvről, nagyon fel lett most kapva érthető okokból, és én is "bedőltem", de nem bánom, jó kis olvasmány volt, egy este alatt el lehetett olvasni, a nagyon hasonló hangzású neveket kicsit nehéz volt követni, de ugye nem olvasásra volt szánva a szöveg eredetileg. A végén vártam volna a csavart, hogy túl korai volt a nyitás, és igazából továbbterjedt a pestis, de nem derült ki, igazam lett-e. (Szerintem igen.)

La tresse

 

Nagyon szépen egybefonódik a három nő története, tényleg mint egy hajfonat: Smitáé (és a lányáé, Lalitáé), aki az érinthetetlenek borzalmas sorsa elől próbálja magát és lányát menekíteni, és áldozatként a saját és lánya haját mutatja be Visnu egyik szent templomában; Giuliáé, aki egy szicíliai parókakészítő műhelyt próbál meg megmenteni a csődtől (és mellesleg közben szerelmes lesz); és Sarah-é, a kanadai zsidó ügyvédnőé, aki mellrákos lesz és amikor a kemoterápia mellékhatásai jelentkeznek, parókát vásárol. 
A problémám, hogy a kanadai, fehér, gazdag nőnek lesz jó a végén, és nem tudjuk meg, hogy a "tápláléklánc" másik két szereplőjének végül hogyan folytatódik az élete. Szuper, hogy Sarah visszakapja önmagát, de én Smitáéknak drukkoltam (volna). 

Vera

Megmondjam, mi a legnagyobb bajom ezzel a könyvvel? Hogy Szegeden játszódó, Vera főszereplőjű regény számomra egy van: a Szalmaláng. Ráadásul a szocializmus is közös (OK, a Janikovszky-könyv az 50-es években játszódik, de akkor is). Nyilván Grecsónak joga van egy szintén (fiktív) Veráról írni szintén Szegeden, de nekem zavaró ez az azonosság.

Ami a sztorit illeti, lehet, hogy nem véletlen, hogy ugyanaz a nevem, mint a főszereplőé, mert leginkább az maradt meg, hogy óriási a homály, most akkor kivel mi történt, ki mit mondott, miért, most akkor mit tud Vera és mit nem? És leginkább: honnan tud Józef magyarul? :D 

Szóval összességében felemás, de azért inkább tetszett, mint nem. 7/10.

újabb öt Picoult

Már nincs ihletem minden Picoult-könyvről egyesével írni... :D

Az angol cím sokkal jobban tetszik: Keeping Faith. Faith egy kislány, aki egyszer csak elkezd "Istennel" beszélgetni, embereket meggyógyítani, sőt feltámasztani csak a jelenlétével. Nyilván rárepül erre az egyház és a média is, és Picoult-hoz méltón (elhelyezési) perrel fejeződik be a cselekmény. Újdonság, hogy az olvasóra van bízva, hogy most akkor Faith valóban beszélgetett valakivel, és ha igen, ki volt az, vagy csak a figyelemre vágyott... 

Ez egy kicsit a My sister's keeper-re emlékeztetett. Egészséges nővér, beteg húg (Willow), és egy mindenre elszánt anya, akinek a legjobb barátnője az a nőgyógyász, aki Willow-t világra segítette, és aki be is pereli ezt a nőgyógyászt, amiért nem szólt neki időben Willow betegségéről - na nem mintha akkor elvetette volna, csak a pertől sok pénzt remél, hiszen a Willow életmódjához kötődő kiadások csillagászatiak. 

Jacob aspergeres, csak a házirendet tudja értelmezni, az érzelmeket nem. Egy nap meggyilkolják fiatal gyógypedagógusát, és minden jel arra mutat, hogy Jacob a bűnös, börtönbe is kerül, és végül el is ítélik több évre. Adódik a kérdés, hogy vajon jogosan-e...   

Amikor az ember azt hiszi, nincs (tabu)téma, amihez Picoult ne nyúlt volna még, akkor jönnek a pedofil papok. És amikor az ember azt hiszi, tudja, kit kell szívből utálni, akkor jön egy csavar, és kiderül, hogy már megint az orrunknál fogva vezettettünk...

Talán a Csodalány mellett a másik olyan Picoult, ami nem annyira jött be. A borítót nem értem (mondjuk e-könyvben olvastam), mivel a témája a - holokauszt. A csavar azonos a Perfect Match-ével: amikor már szívből gyűlöljük a szerintünk megfelelő személyt, kiderül, hogy mégse ő a megfelelő... 

Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

Taxisvilág, Hungary

Az Airport, Hungary-hez hasonló stílusú és felépítésű sztorik taxisofőröktől, taxisofőrökről. Némi bepillantást nyújt ebbe a világba, pár olyan momentummal, amit nem gondoltam volna, például, hogy a központból milyen módszerrel irányítják a sofőröket, mi alapján választ az ember címet, ahova kimegy, hogyan versengenek egymással a sofőrök, kinek hol van a felségterülete, stb. Sok dolog valószínűleg már érvényét vesztette, mióta egyensárga taxik vannak és a reptéren csak a Főtaxi szolgál ki fixen, de így is érdekes volt. 8/10 a kevésbé hihető, nagyon bulvárosan megfogalmazott részek miatt. 

Mielőtt a kávé kihűl

Az idei év eddig legkedvesebb olvasmánya. Tokió egy eldugott kis utcájában van egy kávézó, amelynek az egyik széke varázserővel bír: aki odaül, visszamehet az időben és találkozhat bárkivel, aki már járt a kávézóban, annyi időre, amíg a kávéját megissza, és erre csak annyi ideje van, amíg a kávé ki nem hűl. Azonban bármit tesz vagy mond a múltban, a jelent nem változtathatja meg. 

Szívmelengető és torokszorító történetek születnek ebből: az anya, aki végre találkozik örökbeadott lányával; az alzheimeres férj, aki bevallja feleségének, hogy beteg; a szerelmes, aki végre el tudja mondani a kedvesének, hogyan érez iránta. 

Gyönyörű mesefolyam, amely igazából csak abból indul ki, hogy sokszor gondolunk arra, "mi lett, volna, ha". :) 10/10.

Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

Voices from Chernobyl

Most látom csak, hogy erről még nem írtam, pedig az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. A stockholmi Nobel-múzeumban vettem egyébként. Önmagában az események leírása is érdekes, bár igazából nincs is benne leírás, inkább csak összerakja az ember a sok-sok személyes elbeszélésből, mi mi után történt, de ennél sokkal tanulságosabb és nyomasztóbb, amikor egyértelművé válik, hogy az embereknek, akik épp akkor ott dolgoztak, akiket odaküldtek a robbanás után takarítani, vagy akik csak a közelben laktak, senki nem mondta el, milyen iszonyú hatása lesz a levegőbe kiszabadult anyagoknak, hogy rákosak lesznek, meddők lesznek, beteg gyerekeik fognak születni, meg fognak halni. Akik tudták, mekkora veszélyben vannak, hallgattak, akik tájékoztatni akartak másokat is, azokat elhallgattatták. Nem világos, hogy a politikai vezetés (= Szovjetunió) mennyire volt tisztában a hosszútávú következményekkel, de az világos, hogy mindenkinek hazudtak, aki csak fel merte tenni ezt a kérdést. 

Aki megszökik és aki marad (Nápolyi regények 3.)

Ez a rész tetszett eddig talán a legjobban. És nagyon kíváncsi vagyok az utolsó részre, de magyarul sajnos csak jövő novemberben fog megjelenni... A nyelvezete még mindig zseniális, le a kalappal Matolcsi Balázs fordító előtt. A sztori kicsit lassabban csordogál ebben a kötetben, de van itt minden, sztrájk, házasság, gyerekszülés, halál, maffia, gyilkosságok, összeveszés és kibékülés, és végül a nagy egymásra találás Ninóval, erre vár az ember az első kötet óta, hogy ezek ketten végre rájöjjenek, ki kell nekik. És aztán a szökés, aminek a kimenetelére ugye jövő novemberben derül majd csak ki... 10/10.

My sister's keeper

Ez az első könyv, amit Picoult-tól olvastam, és eléggé földhöz vágott, főleg a vége. 

Anna Fitzgerald ügyvédhez fordul, hogy beperelhesse a szüleit, amiért a beleegyezése nélkül oda akarják adni az egyik veséjét leukémiás nővérének, Kate-nek. Mindezt miután Kate kapott már tőle őssejtet, csontvelőt és vért anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, Anna mit gondol erről ("ő csak egy gyerek"). Ja, Anna direkt azért született meg, hogy Kate-nek csontvelőt "adományozhasson", az orvostudomány segítségével a szülei olyanra "csinálták", hogy tökéletes donor legyen. Kate nem akarja a vesét, elege van a tizenötéves harcból, de a szülei erőltetik. A bíró Anna javára ítél: nem kell semmilyen szervet adnia, ha nem akar. Mégis úgy alakul, hogy Kate megkapja Anna veséjét... 10/10.

Evelyn hét férje

Közepesen igénytelen lektür egy filmcsillagról, aki hétszer ment férjhez, de igazi szerelme valaki más volt. Törtetés Hollywoodban, érdekkapcsolatok, titkos viszonyok, csúcs és mélypont. 7/10.

A rendes lányok csendben sírnak

A pillanat, amikor "kinyitom" a könyvet és az első dolog, amit megtudok, hogy az exem nagybátyjának a felesége tervezte a borítót... Vigyorogtam rendesen. :)

Nagyon jól megírt, nagyon megrázó és nagyon letehetetlen regény a '90-es évek Dunaszerdahelyéről, ahol a maffia uralt mindent, megölt fiúkat és megerőszakolt lányokat, védelmi pénzt szedett a kereskedésektől, és mindenkit rettegésben tartott. 10/10

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

Az auschwitzi tetováló

Alig emlékszem, miről szól a könyv, de most felelevenítettem a legerősebb ellenérzésemet: ez a történet eredetileg egy film (forgatókönyve) volt, mígnem évekkel (évtizedekkel?) később Heather Morris unszolásra könyvet írt belőle, de nem kellett volna, vagy nem neki, vagy nem így, mert jelen formájában Az auschwitzi tetováló csak mondatok egymás után. Nem irodalom, nincs hangulata, jellege, stílusa. Ezért is emlékszem arra, hogy nagyon nehéz volt bármennyire is belehelyezkednem a történetbe, mert egyszerűen még történet is alig volt. Kicsit mint amikor valaki azt hiszi, attól, hogy 

egymás alá

ír szavakat

akkor az

már vers is.

Épp ezért nem tudom felidézni, megrázott-e a sztori, inkább az rémlik, hogy szkeptikus voltam a valóságtartalmával kapcsolatban, hiszen hogy lehet az, hogy valaki, aki ennyire fontos szerepet töltött be a haláltáborban, ennyire sok ideig hallgasson erről? De persze ekkor még nem olvastam A döntést, amiben szintén szerepel pár évtizednyi hallgatás... 

6/10.

Az új név története (Nápolyi regények 2.)

Majdnem másfél évig tartott, mire eljutottam a folytatásig (az első részt 2017. áprilisban olvastam), annyira nagyon azért nem érdekelt, csak A. barátnőm beszélt róla, hogy neki mennyire tetszett, és direkt azért mentek Ischiára nyaralni idén, hogy fölkereshesse a második kötet legfontosabb színhelyeit, úgyhogy gondoltam, nem lehet véletlen, hogy ilyen mély nyomot hagyott benne. 

Nagyjából ugyanaz a benyomásom erről, mint az első részről: érdekes, jó volt olvasni, de valahogy nem értem. Nem tudok azonosulni Lenúval, aki elképesztő kitartással próbál kikapaszkodni abból a rétegből, ahova született, és a tájékozatlanságát random olvasmányélményeivel igyekszik kompenzálni, ezzel teljesen abszurd párbeszédekre kényszerítve saját magát és aktuális (beszélgető)partnerét, fellengzős és senkit-nem-érdekel témákban. Saját gondolatai, úgy tűnik, nem nagyon vannak, csak a könyvekből/újságokból idéz, de magától nem következtet semmire. Az ember azt gondolná, hogy akkor ezt kompenzálja azzal, hogy legalább a szívügyekben jó: empatikus, megérzi, ha jön a vihar, és el tudja csitítani, de nem, a szeme előtt zajló bontakozó szerelmet nem ismeri föl, Lilának csak üres frázisokat tud mondani, egy darab önálló gondolata nincs ennek a csajnak, komolyan, őrjítő. Mind az ötszáz oldal alatt az volt a benyomásom, hogy csak sodródik az eseményekkel, legyen az a szex vagy az egyetemi felvételi. 

Persze mindez abszolút pozitívum a könyv irodalmi értékét tekintve. :) A negatívum, hogy az utolsó mondat cliffhanger (nyilván: sorozat), de a harmadik kötet csak november végén jelenik meg magyarul, és akkor is csak papíron, ki tudja, mikor lesz meg e-könyvben... Persze olvashatnám angolul, de az nem ugyanaz. #megvárom

9/10

Omerta

Az idei év egyik legfantasztikusabb olvasmányélménye. Omerta, azaz hallgatás: hallgatás a Ceaucescu-éra előtti évekről, az 50-es évek Romániájáról, hallgatás rózsanemesítésről, küzdelemről, sárbaragadt egyetemi tanárról, hallgatás a szerelemről, megcsalásról, börtönről, betiltott istenhitről, a dróton rángatott szereplőkről, a Párt érdekeiről, a betegségekről, alkoholizmusról, zabigyerekekről, tudatlanságról, műveletlenségről, józan paraszti észről, beszolgáltatni kényszerült földekről és állatokról, amit csak el lehet képzelni; hallgatás gyönyörű erdélyi tájszólásban, négy szólamban. 10/10

Ajvé

Olvastam ezt már három éve a moly szerint (milyen jó, hogy van ez a moly, mert egészen eddig nem voltam biztos benne, hogy tényleg olvastam-e már, vagy csak ennyira ismerős volt az atmoszférája :)), és lehet, hogy fogom is még - olyan kedves ez a könyv, olyan otthonos. :) 10/10.

Alias Grace

"Grace Marks (c. July 1828 – after c. 1873) was an Irish-Canadian maid who was convicted in 1843 of murder in the death of her employer Thomas Kinnear, and was suspected of murdering his housekeeper, Nancy Montgomery. Her conviction was controversial, and sparked much debate about whether Marks was actually instrumental in the murder, or merely an unwitting accessory." (wikipédia)

= Grace Marks (cca. 1828. július - cca. 1873. után) - ír-kanadai cseléd, akit 1843-ban a munkaadójának, Thomas Kinnearnak a meggyilkolása, illetve házvezetőnőjének, Nancy Montgomery meggyilkolásának a gyanúja miatt ítéltek el. Az ítélet ellentmondásos: számos vitát szított arról, hogy Marks valóban közreműködött-e a gyilkosságok elkövetésében, vagy csak véletlenül lett részese az eseményeknek. 

Ezt a fait divers-t dolgozza föl Atwood, félig-meddig retrospektív formában: az 1860-as években egy doktor (most már pszichiáternek neveznénk) elutazik Grace-t meglátogatni a börtönben, hogy kicsikarja belőle a hiányzó láncszemeket, hogy ti. most akkor részt vett a gyilkosságokban vagy nem. Grace ugyanis nem emlékszik, pontosan mit csinált a történtek idején, nem volt eszméleténél szerinte, ezért többféleképpen meséli el az eseményeket, ami csak bizalmatlanságot szül, ezt szeretné dr. Jordan valahogyan meggátolni és Grace emlékeit föléleszteni. Ez nem sikerül, viszont mindent megtudunk Grace hányattatott sorsáról, írországi gyerekkoráról, az éhezésről, arról, hogy hogy keltek át az óceánon Kanadába, hol mindenhol szolgált, ki volt az a Mary Whitney, akinek a nevén bemutatkozott, mikor elfogták a gyilkosságok után, hogy került Kinnearékhoz, stb. Viszont egy  másik doktor által vezetett "szeánsz" során kiderül, miért nem emlékszik Grace a gyilkosságokra (nem mondom el), de ott az olvasóban a kétely, egyrészt már csak tudományos alapon is, másrészt mert aki hipnotizálja ("elaltatja"), gyerekkora óta ismerőse, és előtte akár össze is beszélhettek, hogy mit mondjon. 

Természetesen ezzel párhuzamosan Grace jelenéről, dr. Jordanről és a többi mellékszereplőről is megtudunk egyet s mást, meglehetős erotikával fűszerezve.

Végül Grace-t 29 év és 10 hónap után fölmentik, és kiszabadul a börtönből, és New Yorkba költözik. Olyan sok ideje nem marad sajnos a szabadságot élvezni, mivel összesen legfeljebb 50 évet élt, és 15 volt a gyilkosságok idején.  

Csonka Ágnes fordító remek munkát végzett, ízes, élvezetes a magyar fordítás, öröm a szövegért magáért is olvasni. Számos humorforrás is van benne, és most meglepve látom, hogy több mint 700 oldal. Nem tűnik föl (persze e-olvastam, úgy kicsit más is, de akkor se tűnt hosszúnak)! 10/10.