Örökölt sors

 

Na ez viszont bőven kárpótolt az előző kettőért. Baromi érdekes és baromi felkavaró. Egészen biztosan visszatérek még hozzá.

Kékre szeretni

 

Tudtam, hogy ezt a könyvet nem lesz könnyű olvasni, de hogy ennyire nyomasztó legyen valami... Nagyon megviselt maga a cselekmény, nyilván főleg a terhesség/abortusz rész, de az egész borzasztóan sötét, reménytelen, kemény, fájdalmas. És a hosszas elemzések azért is nyomasztottak, mert rettegtem, hogy a következő sorban felfedezek valami/valaki ismerős(e)t. De szerencsére nem. Nagyon kemény könyv volt, nem tudom, lesz-e valaha még késztetésem Tisza Katát olvasni. 

On regrettera plus tard

Mondanom se kell, a könyvet a borítója miatt vettem meg elsősorban, de végül a tartalma is tetszett. Párhuzamosan fut két sztori, és persze a végén összeérnek a szálak: az egyik főszereplő a korábban játszódó történet főszereplőjének unokája. Ki is derül, hogy a korábbi főszereplő által elszenvedett traumáknak bizony komoly hatása van arra, hogy ő hogyan éli az életét. Kissé mesébe illő ugyan a jelenet, amikor ez egy darab, pszichológusnál tett látogatás alapján már ki is derül, miután a főszereplő 300 oldal óta szenved, de ezt elnézzük neki, mert eddigre mindenki drukkol már, hogy jöjjenek már össze Éric-kel. Happy end lesz, az olvasó pedig elgondolkodhat az intergenerációs traumákon. 9/10.

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

A terapeuta

Brrrr, hát ez skandináv krimi a javából, a sötétségből esély sincs szabadulni. És Sirinek, a főszereplő pszichoterapeutának pont a sötétség a legnagyobb ellensége, retteg tőle. Pláne, amikor rájön, hogy valaki a sötétségben rá leselkedik. Baromi nyomasztó, zseniálisan megírt könyv. 10/10

Alias Grace

"Grace Marks (c. July 1828 – after c. 1873) was an Irish-Canadian maid who was convicted in 1843 of murder in the death of her employer Thomas Kinnear, and was suspected of murdering his housekeeper, Nancy Montgomery. Her conviction was controversial, and sparked much debate about whether Marks was actually instrumental in the murder, or merely an unwitting accessory." (wikipédia)

= Grace Marks (cca. 1828. július - cca. 1873. után) - ír-kanadai cseléd, akit 1843-ban a munkaadójának, Thomas Kinnearnak a meggyilkolása, illetve házvezetőnőjének, Nancy Montgomery meggyilkolásának a gyanúja miatt ítéltek el. Az ítélet ellentmondásos: számos vitát szított arról, hogy Marks valóban közreműködött-e a gyilkosságok elkövetésében, vagy csak véletlenül lett részese az eseményeknek. 

Ezt a fait divers-t dolgozza föl Atwood, félig-meddig retrospektív formában: az 1860-as években egy doktor (most már pszichiáternek neveznénk) elutazik Grace-t meglátogatni a börtönben, hogy kicsikarja belőle a hiányzó láncszemeket, hogy ti. most akkor részt vett a gyilkosságokban vagy nem. Grace ugyanis nem emlékszik, pontosan mit csinált a történtek idején, nem volt eszméleténél szerinte, ezért többféleképpen meséli el az eseményeket, ami csak bizalmatlanságot szül, ezt szeretné dr. Jordan valahogyan meggátolni és Grace emlékeit föléleszteni. Ez nem sikerül, viszont mindent megtudunk Grace hányattatott sorsáról, írországi gyerekkoráról, az éhezésről, arról, hogy hogy keltek át az óceánon Kanadába, hol mindenhol szolgált, ki volt az a Mary Whitney, akinek a nevén bemutatkozott, mikor elfogták a gyilkosságok után, hogy került Kinnearékhoz, stb. Viszont egy  másik doktor által vezetett "szeánsz" során kiderül, miért nem emlékszik Grace a gyilkosságokra (nem mondom el), de ott az olvasóban a kétely, egyrészt már csak tudományos alapon is, másrészt mert aki hipnotizálja ("elaltatja"), gyerekkora óta ismerőse, és előtte akár össze is beszélhettek, hogy mit mondjon. 

Természetesen ezzel párhuzamosan Grace jelenéről, dr. Jordanről és a többi mellékszereplőről is megtudunk egyet s mást, meglehetős erotikával fűszerezve.

Végül Grace-t 29 év és 10 hónap után fölmentik, és kiszabadul a börtönből, és New Yorkba költözik. Olyan sok ideje nem marad sajnos a szabadságot élvezni, mivel összesen legfeljebb 50 évet élt, és 15 volt a gyilkosságok idején.  

Csonka Ágnes fordító remek munkát végzett, ízes, élvezetes a magyar fordítás, öröm a szövegért magáért is olvasni. Számos humorforrás is van benne, és most meglepve látom, hogy több mint 700 oldal. Nem tűnik föl (persze e-olvastam, úgy kicsit más is, de akkor se tűnt hosszúnak)! 10/10.

Szomjúság

Norvég krimi. Kell ennél többet mondani? Megvan benne minden, ami csak kellhet: meglehetősen bizarr és hátborzongató módszerrel ölő sorozatgyilkos, nyugállományból visszahívott főfőfőnyomozó, elgondolkodtató pszichológiai aspektus, a média és a rendőrség összejátszása és kölcsönös manipulációja, és még némi szerelmi szál is. Ja, és a végén egy csavar. 10/10.

Törésteszt

Abszolút Tóth Krisztina. Talán egy kicsit naturálisabb, kevésbé költői, de nem baj, sőt. Voltak novellák, amelyeket szörnyű volt olvasni, és voltak, amiken még nevetni is lehetett (legalábbis mosolyogni). Örülök, hogy elolvastam. 10/10.

"Az eleven, zsigeri novellákban súlyosan traumatizált nők próbálják túlélni a hétköznapokat, tortát sütnek és baba-mama fórumra regisztrálnak, titokban ünneplik a házassági évfordulójukat és továbbviszik az anyjuktól örökölt mintát. Erősen nőközpontú világ ez, a lányok, anyák és asszonyok még azokat a történeteket is áthatják, amelyekből fizikai valójukból hiányoznak: mert meg sem születtek, mert külföldön kellett munkát vállalniuk, mert már csak halvány árnyakként vegetálnak. Mire a kötet végére érünk, épp úgy érezzük majd magunkat, mint a törésteszteknél használt felnőtt műanyagbábú, miután nekicsapták a betonfalnak." (Könyvesblog)

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Chanson douce

Ezt a könyvet Tamko ajánlotta, és milyen jól tette. Még hetekkel később is agyalok rajta (nem a könyvajánlón - bocs:)). 

Ahogy mindenhol a neten és a linkelt posztban is lehet olvasni, ez a regény kísérlet arra, hogy megfejtse, mi vihet rá egy nevelőnőt arra, hogy megölje a rábízott gyerekeket. Eleve abszurd kísérlet, mert ugyan miért akarna bárki megindokolni ilyesmit. Pedig a kérdésfelvetés zseniális, hiszen nem is olyan rég volt egy eset Moszkvában, ahol az üzbég nevelőnő levágta a rábízott négyéves kislány fejét (!), és ha valahogy meg lehetne érteni, mi játszódik le egy ilyen ember fejében, mielőtt és miközben készül a gyilkosságra, lehet, hogy meg is lehetne előzni. 

Sajnos a moszkvai esetből és a regényből is az derül ki, hogy ilyesmit csak elmeháborodott csinál, tehát nem lehet megelőzni sehogy. Viszont ha a szülők egy kicsit is odafigyelnek - legalábbis a regényben - a jelekre, akkor ki lehet rakni a nőt még azelőtt, hogy hozzájuk ragadna mint egy pióca. Vagy hogy a tudtuk nélkül a lakásukban lakna, amíg ők a nyaralnak. 

A regényben leginkább az anya van beállítva bűnösnek: eleve az ő hibája, hogy visszament dolgozni a női princípium helyett, aztán meg belekényelmesedett a Louise által kínált all inclusive bébiszittelésbe, és minden intő jelet ignorált, illetve hát legyünk őszinték, a gyerekeiből csak a cukiság kellett neki. Így persze nehéz. És számos célzás történik arra, hogy eredetileg ő dolgozni akart, és nem is akart gyereket, de aztán hagyta magát meggyőzni a férje által, és egy darabig annyira jól érezte magát anyaként, hogy gyorsan szült egy kistestvért is, de a "második gyes" alatt már nagyon boldogtalan és magányos volt, ezért is ment vissza dolgozni. Viszont a házasság alaphangját ez adja meg, az örök ellentét a "miért akarsz annyira dolgozni, itt vannak Neked a gyerekek, ez nem elég?!" illetve a "nem, én elsősorban dolgozni szeretnék, Te akartad annyira a gyerekeket" között. Szóval nem csak az anya a hibás, a férje legalább annyira az, amiért önző módon nem veszi figyelembe a felesége igényeit. Leginkább mindketten önzők és éretlenek, és egy ilyen házasságba (eleve minek az ilyeneknek házasság, ha ennyire nem tudnak empatikusak lenni) kár egy gyerek, nemhogy kettő. 

Persze Louise nyilván nem ezért öli meg őket. Az én magyarázatom, hogy amikor a szülők ki akarják adni az útját, addigra már annyira kötődik a családhoz és annyira képtelen másoknak átengedni a gyerekeket, és annyira érzi, megszimatolja, mint egy állat, hogy hamarosan kiteszik a szűrét, hogy inkább megöli őket, mint hogy le kelljen mondania róluk. Ennek ellentmond, hogy egyébként is kegyetlenkedik velük - pl. olyan sokáig elbújva marad, hogy a gyerekek komolyan megijednek, ő meg élvezi a rejtekhelyén -, szóval kérdés, hogy szeretni mennyire szereti őket. És persze nyilvánvalóan egy kicsit bele van esve az apába, ami tovább csavarja a helyzetet.

Sok gondolkodnivalót adott a könyv, és lehet, hogy elolvasom még egyszer, mert most csak végigszaladtam rajta, annyira kíváncsi voltam a végére. Meg a közepére. :) Mindenképp 10/10!

Aprószentek

Na ez egy nagyon érdekfeszítő könyv volt. Nagyon örülök, hogy megvettem! (Majd egyszer írok arról, hogyan változtak meg az olvasási szokásaim, mióta e-könyveket olvasok.) Nem írom le a sztorit, mindenhol elolvasható; csak azt sajnálom, hogy Rubin Szilárdnak nem sikerült befejeznie, mert én az elejétől fogva azt hittem, ő tudja, ki az igazi gyilkos, pedig sajnos ő is csak spekulál. De ebből is látszik, hogy annak ellenére, hogy ez egy oknyomozó riport inkább, mint regény, nagyon jól van megírva, komoly irodalmi értéke van (legalábbis az én szememben mindenképp). 10/10, az idei év egyik legjobb könyve.

Le Choeur des femmes

Nőikar! Hát egy ilyen című könyvet ki hagyna ott a metzi könyvesboltban, pláne 4,5 euróért?! Na, hát nem én. És milyen jól tettem, édes istenem! Az utóbbi évek egyik legjobb könyvélménye volt. 671 oldal tömény szülészet-nőgyógyászat-interszexualitás-abortusz-vetélés és még sorolhatnám, kemény szakszavak (a felét értettem, még 20%-át a könyv végére nagyjából kikövetkeztettem), pszichológiai hadviselés, borzalmas női sorsok, erőszak, a francia nőgyógyászat helyzete a 2000-res évek végén, a páciens lenézése, teljes semmibevétele (az orvos a szakember, tehát aki mást mond, azt ignorálják), mindez egy nőgyógyász rezidens szemével. Zseniális, lebilincselő, borzasztó érdekes, informatív, jól megírt, mondjuk irodalmilag azért nem egy truváj, de nem ponyva azért. 10/10.

A csavar fordul egyet

[2015. könyves kihívása 3. egy könyv, amiből film is készült]

Egészen az utolsó mondatig nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy nem. Az egész tök homály, igazából nagyon nehéz lenne összefoglalni, miről is szól a könyv. A konkrétumokat abszolút nélkülözi, minden olyan szürkés, elmosódó... 

Azt se tudtam eldönteni, hogy a stílus eredetiben is ilyen idegesítő(en modoros) vagy ez az új (2012-es) fordítás "hibája". 

Mindenesetre az utolsó mondat az egész regényről megváltoztatta (vagy inkább eldöntötte) a véleményemet. 8/10.

The Fifth Child - Ben, in the World

[2015. könyves kihívása 47. egy dráma - szabadon értelmezve a 'dráma' szót]

SPOILER!!!

Salamon király szorong

[2015. könyves kihívása 42. egy könyv, ami az enyém, de még nem olvastam - persze ez így könnyű, karácsonyra kaptam, még nem is számít nem olvasottnak :P]

Salamon király szorong. Fél a haláltól, a feledés homályától, a test és az elme végleges (és végzetes) hanyatlásától. Ezért létrehoz egy lelkisegély-szolgálatot, hogy hasznosnak érezze magát. Ide csöppen be Jeannot, a taxisofőr, aki autodidakta szorongó és két lábon járó lexikon, onnan szerzi minden ismeretét. És ide csöppen be az olvasó, akit Ajar (és Bognár Róbert, az áldott Bognár Róbert!) nyelvezete azonnal magával ragad, és nem ereszt. Az utolsó bekezdésig sírós-nevetős regény, hihetetlen szépen ír az öregségről, a szerelemről és a jótékony egoizmusról. Kár, hogy vége! 10/10.

Akvárium

[2015. könyves kihívása 43. egy könyv, ami a szülővárosomban játszódik]

Akvárium... egy darabka tenger... ebben a regényben mindenki akváriumban (vagy buborékban?) él, és mindenkinek megvan a maga kis akváriuma, ami boldoggá teszi. És tényleg mindenki árva. A "táborok", a háború és a Rajk-per utáni felocsúdásban senki nem tartja méltánytalannak a helyzetét, csak örül, hogy él. 

Nekem ez volt a legszebb ebben a regényben. Ahogy a táborok vissza-visszatértek, de soha nem szájbarágósan, és soha nem bővebben kifejtve, csak pont mint amennyire az 50-es években, a regény idején is a mindennapok része volt, és ahogy senki nem akart róla többet beszélni. Talán a legrémisztőbb jelenet az volt, amikor Edu és Vera elmentek a babajavító műhelybe, és Edu meglátta a pulton a kosarat, tele babatestrészekkel - pont azért rémisztő, mert én már előbb kifordultam lélekben a boltból, mint Edu, mert engem már akkor a táborokra emlékeztetett, amikor Edu még meg sem látta. És a lesoványodott gyerekek a krónikus osztályon, akiken Edu meg sem döbben, mert "életének egy korábbi szakaszában" már rengeteg csontra soványodott embert látott. 

Vagy Gabi bácsi, akinek az egész családját lemészárolták, de megtartja mind a hat széket az ovális étkezőasztal körül, aztán mielőtt öngyilkos lesz, egyesével leül mindegyikre, hogy elbúcsúzzon tőlük. 

Iszonyatosan pontos társadalomábrázolás ez az 50-70-es évek Magyarországáról. Még emigráns ifjú titán is szerepel, egy-egy Amerikába kikacsintás erejéig. 

Az az érzésem, hogy még mindig ebben az akváriumban élünk. Persze mindenkinek megvan a saját kis akváriuma, de Magyarország maga is nagy, algás, zöldes víz, egy ronccsal az alján. Az egész egy homályos üveggel körbevéve, amit csak óriási erőfeszítéssel lehetne áttörni. 

10/10, egyértelmű. Kifejezhetetlenül rettentően szeretem Tóth Krisztina prózáját. 

Pillanatragasztó

Még szerencse, hogy még év végén olvastam ki ezt a kötetet, mert különben elég nyomasztóan indulna 2015. Nehéz volt minden novella végén elhitetni magammal, hogy a következő majd biztos nem lesz ennyire szürke és nyomorúságos és borzalmas és rémes és szomorú. De az lett. Ennek ellenére vagy épp ezért, egyértelmű 10/10.

Édes életünk

Hm, nem is tudom... A két kisregény közül az elsőn nagyon nehezen jutottam túl, nekem sok volt benne a filo-pszichológiai eszmefuttatás, és nem is nagyon éreztem, hogy bárhova vezetne. Ebben a lelki szál erősebb volt, de nem tudtam azonosulni vele. A második sokkal jobban tetszett, élőbb volt, humoros, csapongó, szilaj. Kompenzálta az elsőt, 8/10.

Rosemary gyermeke

Ezt a könyvet nemcsak, hogy elolvastam, de megvettem. Megláttam, bevillant, hogy még a Szívek szállodájában is megemlítik (amikor Dean és Rory először találkoznak), úgyhogy gondoltam, klasszikus. Kell. El is olvastam még aznap (kb. egy hete).

Brrrrrr, iszonyú nyomasztó! És azóta is folyton eszembe jut. Zseniálisan megírt könyv, bár ponyva a javából, de annyira odaszögezi az embert és folyamatosan rettegésben tartja, hogy az irodalmi csoda. 10/10. Olvastam, hogy van folytatása is, de nagyon rosszakat írnak róla, úgyhogy még nem tudom, elolvasom-e. És szinte biztos, hogy a filmet nem merem megnézni...