Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Téli gyerekek

[2015. könyves kihívása 19. egy igaz történeten alapuló könyv]

Jaj, hát ezt nagyon szerettem! Tulajdonképpen napló ez, és mint a fülszövegből kiderül, valóban az, hiszen Morch a saját tapasztalatait írja meg. Terhesosztály, szülőszoba, van itt minden koraszüléstől elrontott házasságon át egészséges ötkilós csecsemőig. Annyira jó!