Vera

Megmondjam, mi a legnagyobb bajom ezzel a könyvvel? Hogy Szegeden játszódó, Vera főszereplőjű regény számomra egy van: a Szalmaláng. Ráadásul a szocializmus is közös (OK, a Janikovszky-könyv az 50-es években játszódik, de akkor is). Nyilván Grecsónak joga van egy szintén (fiktív) Veráról írni szintén Szegeden, de nekem zavaró ez az azonosság.

Ami a sztorit illeti, lehet, hogy nem véletlen, hogy ugyanaz a nevem, mint a főszereplőé, mert leginkább az maradt meg, hogy óriási a homály, most akkor kivel mi történt, ki mit mondott, miért, most akkor mit tud Vera és mit nem? És leginkább: honnan tud Józef magyarul? :D 

Szóval összességében felemás, de azért inkább tetszett, mint nem. 7/10.

Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.

A fehér király

Valamiért az volt a prekoncepcióm, hogy nekem Dragomán biztos nem tetszene. Tévedtem. Illetve pont fordítva van, mint gondoltam: úgy képzeltem, hogy olyan stílusban ír, hogy attól nem tudok a cselekményre figyelni, mert folyton elidegenítődöm (sic) (így jártam Bartissal egyelőre), ehhez képest pont hogy a stílusa elég semmilyen, úgyhogy lehet az embernek zuhannia a cselekménnyel együtt. 

Már rég olvastam gyerek-nézőpontú, E/1-ben írt könyvet, ráadásul én nagyon szeretem az ilyen egy lélegzettel elmondott, több oldalon tartó mondatokat, amiben a párbeszédek is már benne vannak, nem a mindentudó elbeszélő, hanem a gyerek szájából jönnek ki gondolatjelek nélkül. 

A tartalomról nem írok inkább, nem akarok spoilerezni, csak annyit, hogy a csatornaásó munkásoktól mocskos egy húzás volt beadni Dzsátának, hogy mindjárt jön az apja is. Akkor egy darabig nem is tudtam tovább olvasni, mert engem a nyilvános megalázás mindig jobban megráz, mint akár ha az egyik szereplőt az olvasó szeme láttára próbálják megerőszakolni.

10/10 és már meg is vettem a Máglyát, ugyan felemás kritikákat írnak róla, de beleolvastam és nekem tetszik.

Akvárium

[2015. könyves kihívása 43. egy könyv, ami a szülővárosomban játszódik]

Akvárium... egy darabka tenger... ebben a regényben mindenki akváriumban (vagy buborékban?) él, és mindenkinek megvan a maga kis akváriuma, ami boldoggá teszi. És tényleg mindenki árva. A "táborok", a háború és a Rajk-per utáni felocsúdásban senki nem tartja méltánytalannak a helyzetét, csak örül, hogy él. 

Nekem ez volt a legszebb ebben a regényben. Ahogy a táborok vissza-visszatértek, de soha nem szájbarágósan, és soha nem bővebben kifejtve, csak pont mint amennyire az 50-es években, a regény idején is a mindennapok része volt, és ahogy senki nem akart róla többet beszélni. Talán a legrémisztőbb jelenet az volt, amikor Edu és Vera elmentek a babajavító műhelybe, és Edu meglátta a pulton a kosarat, tele babatestrészekkel - pont azért rémisztő, mert én már előbb kifordultam lélekben a boltból, mint Edu, mert engem már akkor a táborokra emlékeztetett, amikor Edu még meg sem látta. És a lesoványodott gyerekek a krónikus osztályon, akiken Edu meg sem döbben, mert "életének egy korábbi szakaszában" már rengeteg csontra soványodott embert látott. 

Vagy Gabi bácsi, akinek az egész családját lemészárolták, de megtartja mind a hat széket az ovális étkezőasztal körül, aztán mielőtt öngyilkos lesz, egyesével leül mindegyikre, hogy elbúcsúzzon tőlük. 

Iszonyatosan pontos társadalomábrázolás ez az 50-70-es évek Magyarországáról. Még emigráns ifjú titán is szerepel, egy-egy Amerikába kikacsintás erejéig. 

Az az érzésem, hogy még mindig ebben az akváriumban élünk. Persze mindenkinek megvan a saját kis akváriuma, de Magyarország maga is nagy, algás, zöldes víz, egy ronccsal az alján. Az egész egy homályos üveggel körbevéve, amit csak óriási erőfeszítéssel lehetne áttörni. 

10/10, egyértelmű. Kifejezhetetlenül rettentően szeretem Tóth Krisztina prózáját. 

Szonyecska

[2015. könyves kihívása 9. Egy könyv, amit nő írt]

Hát, nem tudom, tetszeni tetszett, gyönyörűen van megírva, de annyira nem tudom átérezni, hogy csak végigszaladtam rajta és huss. True story és fiction egyben, mert bár nagyon általános az életút, és sokan magukénak érezhetik, azért mégsem igaz történet. Ugyanakkor az érzések nagyon különlegesek, kevés olyat látni, hogy a megcsalt feleség lányaként szeresse a harmadik nőt...  

9/10.

Eszti babája

Ez a könyv nagyon kellemes volt, meg olvastatta magát, és borzasztó megrázóan is kezdődött, de baromira nem arról szólt, amiről a fülszöveg szerint - mondjuk az se volt túl konkrét, de ez, meg a cím meg az első, címadó (!) novella alapján én a holokausztra következtettem, amit elvétve valóban tartalmazott... És ez minden, amire emlékszem, pedig egy hete olvastam. Úgyhogy 7/10.

Kegyetlen ifjúság | Keserű mandula

Na, ez már inkább! Mindkét regényben Zsuzsi/a a főszereplő (nem ugyanaz a Zsuzsa), és mindkettő nagyon nyomasztó. Az első árvaházban játszódik, ahova Zsuzsi annak ellenére kerül, hogy az anyja él, de azt meséli mindenkinek, hogy meghalt, és végül tényleg meg is hal. Ebben a regényben Palotai nagyon kidomborítja a pubertást ("kezdődő mellecskék", brrr), Zsuzsinak pont akkor jön meg az első menstruációja, amikor hazaszökik a még épp élő anyjához (aki amúgy elvetél és abba hal bele). 

A másik Zsuzsának meg elviszik a férjét egy, a Rajk-perhez kapcsolódó koncepciós per után, és 4 évig nem tud róla semmit...

10/10.

De most egy ideig nem olvasok Palotai Borist, azt hiszem :P

Pokróc az ablakon

Fú, nem tudom, iszonyú tömény volt ez a 15 vagy hány novella, főleg egy szuszra, de nem lehet őket nem egy szuszra olvasni, annyira rövidek, és visznek. Színtiszta negyvenes-ötvenes évek, családok, gyerekek, szerelmespárok, a stílus mindenhol tök egyforma, még a kifejezések is ismétlődnek, és az egész olyan... naiv. Annyira tipikusan csíkoskönyves megfogalmazás, hogy az már szinte rossz. Van Palotai Borisnak egy regénye, amit nagyon szeretek, a Viharos mennyország, az egész könyvnek teljesen jó ebben a stílusban. De ezek a novellák... De magukkal ragadtak, mert vártam, hogy mikor lesz már egy, ami kilóg. Nem volt. 7/10. Ja, és még egy mínusz, hogy szerintem ezt férfiak nem tudnák elolvasni, annyira női-író ez a Palotai Boris. 

Hova álljanak a belgák?

Meggyőződésem, hogy ha nem olvastam volna A tengert, ebből a könyvből egy szót nem értettem volna. Vagy lehet, hogy értettem volna, hogy miről szól úgy nagyjából, de rengeteg minden csak lógna a levegőben. Így viszont felismertem A tenger szereplőit, eseményeit, azonnal képben voltam a raktárral, a külföldre származott gyerekekkel, férjekkel, apákkal, lányokkal, vissza-visszatérő szereplőkkel. 

Ez is szép, és nekem talán ez lett a kedvenc "történelmi" "regényem" Fehér Klárától. Folyton ugrál az idősíkok között, de nem vadul, hanem szépen, barátságosan, hogy aki nincs rá felkészülve, az is megértse. Mégis, kevésbé nyálas, mint A tenger, és kevésbé szájbarágós-pöttyöskönyves-hatásvadász. Sokkal komolyabban kell és lehet venni. Annyira tetszett, hogy elolvasás után azonnal kölcsön is adtam valakinek... :) Szóval 10/10.

Tavaszi Tárlat

Hát ez egy teljesen nemspirós-Spiró. Egészen a 257. oldalig ezerrel zajlanak az események, megy a szokásos fanyar 56-os téma, a hősünk (sic!) már majdnem vádlott egy koncepciós perben, letehetetlen az egész, öt perc alatt végigrohan rajtunk a cselekmény, meg mi is a könyvön, aztán egyszer csak, bumm! Minden rendbejön egy telefonhívással, elcsitulnak az indulatok, megszűnik a feszültség és ezzel a cselekmény maga. Véget ér a regény. Slussz, passz, ennyi volt. Kb. mint egy elcseszett szinuszgörbe. Persze a könyv a maga nemében zseniális, egyértelmű 10/10, imádom Spirót, és kellően ritkán olvasok tőle ahhoz, hogy a helyén tudjam értékelni.