Mennyit adtál érte?

 

Durica Katarina harmadik tabudöntögető könyve, az előző kettőt is nagyon szerettem, úgyhogy ezt is amint tudtam, megvettem. Nem okozott csalódást, sőt.
"Fun fact", hogy ez már a saját kiadójánál jelent meg, és ennek a könyvnek a végén meg is magyarázza, miért a Piros Hó nevet kapta. 

Vigyázat, sok spoiler jön.

Nő a sötétben

 

Wow. Én inkább azt mondanám, sötét a nőben, mert olyan szintű sötétségről, anyai depresszióról, fel nem dolgozott sérelmek garmadájáról számol be, hogy azt nehéz megemészteni. Egy könnyed pillanat sincs benne, nyomasztó, kegyetlen, már-már tisza katai mélység (magasság). Engem legalábbis borzasztóan megrázott, és csak remélni tudom, hogy Leda végül megtalálta a sötétből kivezető utat... (Ja, és a fordítás csodálatos!)

A pánik évei

Nagyon vegyes a véleményem erről a könyvről. Egyrészt a témafelvetés kifejezetten hiánypótló, ezért is vet(et)tem meg szinte gondolkodás nélkül, és tényleg arról szól, amiről a fülszöveg ígéri. Számomra az alcím se félrevezető, ahogy ezt többen a szemére hányják, mert bár E/1-ben van, mégse a szerzőre magára vonatkozik, inkább egy, a pánik éveit élő nő "lelki szájából" hangzik el (és hát szerencsére sokan felteszik maguknak a kérdést ténylegesen is, mielőtt belevágnának a gyerekvállalásba). Valóban központi kérdése ez a női létnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk karrieristák, feministák, egyéb -isták, mert ahogy Frizzell is írja, ez a mi kiváltságunk és lehetőségünk, akár tetszik, akár nem: biológiai adottság, hogy LEHET gyerekünk (most nagyvonalúan eltekintek a hozzám hasonlóan meddőségi problémákkal küzdőktől, főleg mert már ezt is lehet orvosolni).
Nagyon is érvényes szempontokat vet föl a gyerekvállalás mellett és ellen is, és el tudom képzelni, hogy ha valakinek a körülményei meglennének a gyerekvállaláshoz, de hezitál, akkor a könyv elolvasása után könnyebb lesz döntenie. Számomra is voltak olyan gondolatai, amiket még sose fogalmaztam így meg magamnak, de hangosan bólogattam az olvastukkor (van ilyen szó?). Nem akarok spoilerezni, úgyhogy nem írok konkrétumot.
A mérleg másik oldalán viszont az van, hogy szerintem (!) hitelesebb lett volna, ha mindezt egy tudatosan gyerektelen nő fogalmazza és írja meg. A sok hivatkozásból látszik, hogy Frizzell tényleg alaposan utánajárt a témának, sok interjúalanyt is megszólaltat, de mégis, az az érzésem, hogy neki "könnyű", egyrészt mert eleve úgy élte át a pánik éveit, hogy tudta, hogy akar gyereket (csak a társa nem, de aztán ő is beadja a derekát), nem pedig még akkor kezdett ezen tanakodni, amikor már amúgy a biológiai órája javában ketyegett, másrészt mert követte a mainstream tendenciát, nem lett "számkivetett". Nem szimpi az sem, ahogyan eljutottak a gyerekvállalásig, de vannak ennél rosszabb forgatókönyvek is. És sajnos meg kell említenem, hogy sokkal jobb fordításra számítottam a név (Morcsányi J.) alapján, de nagy csalódás volt; kevés olyan hely volt a könyvben, ahol 2-3 mondatnál hosszabb részt anélkül tudtam volna elolvasni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet egy-egy fordítási "megoldás" láttán.

Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

Adrian Mole: The Prostrate Years

 

Ezer éve olvastam utoljára Adrian Mole-t, még kamaszként. Most véletlenül megtaláltam a sorozat utolsó kötetét (átugorva legalább három korábbit), és teljesen nosztalgikus volt olvasni, bár a korábbiakat magyarul olvastam, de ezek szerint jó fordításban, mert teljesen ugyanolyan volt a lakonikus, önironikus, kicsit szarkasztikus stílus, mint amire emlékeztem. A sztori meglepően nyomasztó volt, és emiatt nagyon életszagú is; a vége eléggé el lett kapkodva, vagy hát én vártam volna még némi kifejtést... 

Love your life

 

Betévedtem egy könyvesboltba másfél év után először, és ott volt ez a Kinsella öt euróért leértékelve. El se akartam hinni, hogy még nem olvastam, de 2020-ban jelent meg, úgyhogy tényleg nem láttam még. Na de most de. 

... ez a poszt majdnem egy hónapja piszkozatban felejtődött, most találtam meg. Szóval cuki Kinsella, kicsit más tematikájú, mint az eddigiek, amiket olvastam (kit akarok átverni? MINDEGYIKET olvastam, és most vettem meg a legfrissebbet), nem volt rossz, de nagyon anticipálható volt. Ahogy az összes többi is.

L'Anomalie

 SPOILER!

Bevallom, először nem értettem az alapfelvetést: ugyanaz a gép kétszer szállt le. Őőő, oké? Mindig minden gép többször repüli ugyanazt az útvonalat, még jó, hogy mindannyiszor le is száll, nem? Na de aztán kiderül, hogy ugyanaz a járat (magyarul még ez is félrevezető, mert a járat is ismétlődik), (majdnem) ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a személyzettel szállt le kétszer, három hónap (106 nap) eltéréssel. Sőt, a könyv végén kiderül, hogy harmdszor is megjelent a radaron, újabb x idő elteltével, de akkor már leszállni se hagyták; úgy, ahogy volt, megsemmisítették még a levegőben, mert "hát azért ez már mégse járja". 

Elképzelem, hogy becsönget a rendőrség és bemutatja nekem a három hónappal ezelőtti Verát, aki most landolt, és szerinte még szeptember van, és nem tud semmiről, ami azóta történt. A könyvben ugyanis ez történik, (majdnem) minden utast szembesítenek a három hónappal későbbi/korábbi önmagával és hagyják, hogy ők eldöntsék, innentől hogyan tovább: kér-e az egyikük új személyazonosságot? Melyikük? Sok esetben persze a sors dönt erről, mert például van utas, aki a közbülső három hónapban öngyilkos lett, így a másodszor landoló önmaga marad egyedül. 

Nyilván, a legnagyobb kérdés, hogy hogy történhet ilyen. Több teória is születik, a legvalószínűbb, hogy minden ember(élet) valójában egy program, és itt valami hiba csúszott a rendszerbe, elrontották, akik programoztak, és véletlenül duplikáltak kétszázvalahány utast plusz a repülő teljes személyzetét. (Lásd még a "sci-fi" címkét.) 

A szálak bogozása során érdekes filozófiai, vallási és politikai kérdéseket is érintenek a szereplők, szóval amellett, hogy a cselekmény rendkívül izgalmas, kifejezetten van mélysége is a regénynek - nem véletlen a Goncourt-díj. 

Persepolis

Életem első képregénye, véletlenül vettem meg - tetszett a fülszöveg, és valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy képregény :D #mombrain De egyáltalán nem bántam meg, sőt! Mivel Mardzsán, a főszereplő és egyben szerző narrálja az eseményeket végig, sőt magyarázó lábjegyzetek is vannak (bár ezek egy része gyanús, hogy a fordítótól származik) egyáltalán nincs képregény-feelingje, csak annyiban, hogy vannak képek (!) és kevesebb a szöveg. Nagyon érdekes volt és elég megrázó is. 

Chère Mamie au pays du confinement

 

Kár, hogy tavaly (és tavalyelőtt) méltatlanul elhanyagoltam ezt a blogot, mert Virginie Grimaldinak kb. az összes könyvét elolvastam már... 

Ez a legfrissebb, és bár kicsit erőltetettnek éreztem pár levelet, mégis nagyon kedves az összhang, és hát nagyon relatable. Ebben most kivételesen semmi fikciós elem nincs, ezeket a leveleket tényleg elküldte a nagyszüleinek a tavaszi franciaországi karantén 55 napja alatt, és bármennyire is viccesek, azért kiérezni a kétségbeesést. Persze más úgy, hogy testközelből megéltünk mi is egy elég hasonló helyzetet, így akaratlanul is visszakerültem fejben oda, ahogyan én éreztem magam tavaly tavasszal. 

La tresse

 

Nagyon szépen egybefonódik a három nő története, tényleg mint egy hajfonat: Smitáé (és a lányáé, Lalitáé), aki az érinthetetlenek borzalmas sorsa elől próbálja magát és lányát menekíteni, és áldozatként a saját és lánya haját mutatja be Visnu egyik szent templomában; Giuliáé, aki egy szicíliai parókakészítő műhelyt próbál meg megmenteni a csődtől (és mellesleg közben szerelmes lesz); és Sarah-é, a kanadai zsidó ügyvédnőé, aki mellrákos lesz és amikor a kemoterápia mellékhatásai jelentkeznek, parókát vásárol. 
A problémám, hogy a kanadai, fehér, gazdag nőnek lesz jó a végén, és nem tudjuk meg, hogy a "tápláléklánc" másik két szereplőjének végül hogyan folytatódik az élete. Szuper, hogy Sarah visszakapja önmagát, de én Smitáéknak drukkoltam (volna). 

I owe you one

2019. első Kinsellája! :D A szokásos: szeleburdi női főszereplő, mindenféle kalandok, ezúttal egy családi vállalkozás kontextusában, majd egy nagyobb konfliktus, amiből végül persze mindenki sértetlenül kerül ki. Aranyos volt. 8/10.

A tizedik kör

Asszem, a címkékből kiderül, hogy ez se egy könnyű esti olvasmány. Meg kell mondanom, a négy* Picoult-könyv közül ez tetszett a legkevésbé, lehet, hogy mert nem figyeltem oda rá eléggé. 

A cím Dante Poklának felépítésére utal, ahol minden "körben" más bűnért bűnhődnek a halottak. A csavar, hogy a Pokolban kilenc kör szerepel csak - de akkor vajon mit kell elkövetni, hogy az ember a halála után a tizedikbe kerüljön? Ez a regény elég sok lehetőséget kínál: elhanyagolni a gyerekünket, megcsalni a férjünket, nemi erőszakot hazudni, megölni valakit vagy öngyilkosságba hajszolni, nem szembenézni korábban elkövetett bűneinkkel, és hagyni, hogy az erőszak megint a felszínre törjön... Lehet választani!

Leginkább olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha egy skandináv krimit tartanék a kezemben (és én nagyon szeretem a skandináv krimiket), de valahogy nem álltak össze benne a szálak, és őszintén szólva így másfél héttel később már nem is emlékszem, hogy most akkor az egész cselekményt elindító esemény végülis megtörtént-e vagy hazugság volt. Összességében azért 7/10.

*mindjárt lesz poszt még egyről

Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

Mielőtt a kávé kihűl

Az idei év eddig legkedvesebb olvasmánya. Tokió egy eldugott kis utcájában van egy kávézó, amelynek az egyik széke varázserővel bír: aki odaül, visszamehet az időben és találkozhat bárkivel, aki már járt a kávézóban, annyi időre, amíg a kávéját megissza, és erre csak annyi ideje van, amíg a kávé ki nem hűl. Azonban bármit tesz vagy mond a múltban, a jelent nem változtathatja meg. 

Szívmelengető és torokszorító történetek születnek ebből: az anya, aki végre találkozik örökbeadott lányával; az alzheimeres férj, aki bevallja feleségének, hogy beteg; a szerelmes, aki végre el tudja mondani a kedvesének, hogyan érez iránta. 

Gyönyörű mesefolyam, amely igazából csak abból indul ki, hogy sokszor gondolunk arra, "mi lett, volna, ha". :) 10/10.

My sister's keeper

Ez az első könyv, amit Picoult-tól olvastam, és eléggé földhöz vágott, főleg a vége. 

Anna Fitzgerald ügyvédhez fordul, hogy beperelhesse a szüleit, amiért a beleegyezése nélkül oda akarják adni az egyik veséjét leukémiás nővérének, Kate-nek. Mindezt miután Kate kapott már tőle őssejtet, csontvelőt és vért anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, Anna mit gondol erről ("ő csak egy gyerek"). Ja, Anna direkt azért született meg, hogy Kate-nek csontvelőt "adományozhasson", az orvostudomány segítségével a szülei olyanra "csinálták", hogy tökéletes donor legyen. Kate nem akarja a vesét, elege van a tizenötéves harcból, de a szülei erőltetik. A bíró Anna javára ítél: nem kell semmilyen szervet adnia, ha nem akar. Mégis úgy alakul, hogy Kate megkapja Anna veséjét... 10/10.

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

Az új név története (Nápolyi regények 2.)

Majdnem másfél évig tartott, mire eljutottam a folytatásig (az első részt 2017. áprilisban olvastam), annyira nagyon azért nem érdekelt, csak A. barátnőm beszélt róla, hogy neki mennyire tetszett, és direkt azért mentek Ischiára nyaralni idén, hogy fölkereshesse a második kötet legfontosabb színhelyeit, úgyhogy gondoltam, nem lehet véletlen, hogy ilyen mély nyomot hagyott benne. 

Nagyjából ugyanaz a benyomásom erről, mint az első részről: érdekes, jó volt olvasni, de valahogy nem értem. Nem tudok azonosulni Lenúval, aki elképesztő kitartással próbál kikapaszkodni abból a rétegből, ahova született, és a tájékozatlanságát random olvasmányélményeivel igyekszik kompenzálni, ezzel teljesen abszurd párbeszédekre kényszerítve saját magát és aktuális (beszélgető)partnerét, fellengzős és senkit-nem-érdekel témákban. Saját gondolatai, úgy tűnik, nem nagyon vannak, csak a könyvekből/újságokból idéz, de magától nem következtet semmire. Az ember azt gondolná, hogy akkor ezt kompenzálja azzal, hogy legalább a szívügyekben jó: empatikus, megérzi, ha jön a vihar, és el tudja csitítani, de nem, a szeme előtt zajló bontakozó szerelmet nem ismeri föl, Lilának csak üres frázisokat tud mondani, egy darab önálló gondolata nincs ennek a csajnak, komolyan, őrjítő. Mind az ötszáz oldal alatt az volt a benyomásom, hogy csak sodródik az eseményekkel, legyen az a szex vagy az egyetemi felvételi. 

Persze mindez abszolút pozitívum a könyv irodalmi értékét tekintve. :) A negatívum, hogy az utolsó mondat cliffhanger (nyilván: sorozat), de a harmadik kötet csak november végén jelenik meg magyarul, és akkor is csak papíron, ki tudja, mikor lesz meg e-könyvben... Persze olvashatnám angolul, de az nem ugyanaz. #megvárom

9/10

Omerta

Az idei év egyik legfantasztikusabb olvasmányélménye. Omerta, azaz hallgatás: hallgatás a Ceaucescu-éra előtti évekről, az 50-es évek Romániájáról, hallgatás rózsanemesítésről, küzdelemről, sárbaragadt egyetemi tanárról, hallgatás a szerelemről, megcsalásról, börtönről, betiltott istenhitről, a dróton rángatott szereplőkről, a Párt érdekeiről, a betegségekről, alkoholizmusról, zabigyerekekről, tudatlanságról, műveletlenségről, józan paraszti észről, beszolgáltatni kényszerült földekről és állatokról, amit csak el lehet képzelni; hallgatás gyönyörű erdélyi tájszólásban, négy szólamban. 10/10

limonádék az elmúlt hónapokból, amelyek nem érdemelnek bejegyzést

Nagyon vontatott és fura thriller, BA Parisről eddig sokkal jobb volt a benyomásom. 3/10

Ez egész érdekes volt, nő hazaér egy nap arra, hogy a férje eladta a házukat, minden papírt, aláírást stb. meghamisítva, és olajra lépett. Mint kiderült, azért, mert valakik zsarolták (a férjet mármint), és ez volt az egyetlen mód arra, hogy ne jelentsék fel. Nem egy világklasszis, de újdonság a téma. 7/10

Két testvér azonos tartalmú leveleket kap és hasonló jellegű balesetek érik őket, miután vagy tíz éve nem is álltak szóba egymással. A végén kiderül, hogy nem csak ketten vannak, és a harmadik testvér irigykedik arra, hogy nekik bezzeg minden sikerült, róla meg még csak nem is tudják, hogy létezik, pedig közös az apjuk. Okcső. 5/10

Mit lehet erre mondani? Már megint egy Kinsella. Ezúttal meglehetősen cuki, talpraesett és szimpatikus a főhős, de a storyline a megszokott módon alakul: kisebb galibák, majd egy óriási galiba, a végén pedig boldogság. 7/10

And then it happened

Mel élete tökéletes, fülig szerelmes a férjébe 10 év házasság után is, a kislányuk egy tündér, a munkahelyét imádja. Ahelyett azonban, hogy boldogan élne, amíg meg nem hal, azon aggodalmaskodik, hogy az élete túl jó (!), és tuti mindjárt történik valami nagyon rossz. És valóban, a férje balesetet szenved, amely után hónapokra kómába esik. A központi idegrendszere annyira megsérül, hogy az orvosok már lemondanak róla, de Mel kitart amellett, hogy visszakapja a régi Adamot. Ha a régi Adamot nem is, egy újat valóban (vissza)kap, a férfi ugyanis minden orvosi várakozás ellenére lassacskán tényleg magához tér, ám igen kellemetlen kiadásban, mint egy kisgyerek, aki nem tud még disztingválni, ami a szívén, az a száján, és meg kell neki tanítani a társas viselkedés alapjait újra. A meglepő fordulatot nem spoilerezem el. :) 7/10.