Az ember, akit Ovénak hívtak

Az egyik idei kedvenc, Milonka "ajánlójától" kaptam hozzá kedvet, és hát tényleg sírós-nevetős, viszont nekem egyáltalán nem tűnt nyálasnak. Elég kiszámítható viszont, de mindennel együtt nagyon kedves, vicces, szomorú és tanulságos (ebben a sorrendben), és kizárt dolog, hogy Ove ne nőjön minden olvasó szívéhez. 10/10.

Sóhajok hídja

[2015. könyves kihívása 1. egy könyv, ami több mint ötszáz oldal]

Két szó: Kelly Kiadó. Ebből lehet sejteni, hogy bármilyen jó sztori, azért túlságosan igényes nem lesz. És tényleg. Nagyon jó sztori, nagyon sokáig izgalmas, de az eleje nekem túl vontatott és filozofálgató, a vége pedig túl összecsapott volt. Amennyire aprólékosan kifejtette "Lou" (aka. az elbeszélő) a gyerek- és kamaszkort, annyira nem sokat vagy csak célzásokat kap az olvasó a főszereplők huszas, harmincas éveiről. Ettől olyan aszimmetrikus lett a regény, és nem az volt az érzésem, hogy direkt így írta meg Russo, hanem hogy addigra megunta. 

De nagyon élveztem az olvasást, mert a sztori tök jó, kb. nincs téma, amit ne vetne föl (szimpatikusan), és amennyire "amerikai", annyira nem nyálas, ami kellemes meglepetés volt. 9/10.

Vous plaisantez, Monsieur Tanner

(kihíváson kívül - egyre szaporodnak az ilyen könyvek...)

Ezt a könyvet Tamkótól kaptam, ezúton is köszi! :) 

SPOILER!

...

Szóval arról szól, hogy van egy pasas, ez a bizonyos Monsieur Tanner, aki örököl egy házat, és ahelyett, hogy mindenki tanácsára hallgatva minél gyorsabban megszabadulna tőle, úgy dönt, hogy felújítja. A ház fénykorában óriási volt és gyönyörű, de most teljesen romos. És a szerencsétlen Tanner persze a legálisan dolgozó munkások között nem talál olyat, aki emberi összegért elvállalná a felújítást, így belekeveredik a feketepiaci "majd én ajánlok magának valakit"-"lett egy kis extra költségem közben, több lett a vége, mint az árajánlat, ugye nem baj"-"nincsenek szerszámaim, gondoltam, majd magától kérek" ördögi körébe, amiből nem is szabadul, csak a felújítás befejeztével. 

Vicces, de ugyanakkor nagyon józan és realista könyv, amit én mint öt éve lakásfelújító maximálisan át tudok érezni. Nyelvileg is van benne truváj, mivelhogy a munkások egyik fele francia ugyan, de nem a hochfranzösisch-t beszéli, a másik meg bevándorló, és gyönyörű orosz akcentussal "beszél" "franciául", amit Dubois remekül tud írásban átadni.

Sokat nevettem és sokat bólogattam közben. 10/10.

Téli gyerekek

[2015. könyves kihívása 19. egy igaz történeten alapuló könyv]

Jaj, hát ezt nagyon szerettem! Tulajdonképpen napló ez, és mint a fülszövegből kiderül, valóban az, hiszen Morch a saját tapasztalatait írja meg. Terhesosztály, szülőszoba, van itt minden koraszüléstől elrontott házasságon át egészséges ötkilós csecsemőig. Annyira jó! 

Az uzsonnatolvaj

Hát ez egy óriási pozitív csalódás volt! A könyv már évek óta hevert parlagon, jobban mondva polcon, és emlékszem, hogy többször el is kezdtem, de valahogy nem jutottunk dűlőre, Montalbà és én. Pedig... ez egy zseniális fickó! A nyomozási sztori maga is érdekes, de az (ön)iróniának és a szeretetnek ez a keveredése valami fantasztikus. Ez a legjobban a nyelvezeten jön át, és itt szeretnék köszönetet mondani Lukácsi Margitnak, aki fordította. Tényleg, erre a nyelvezetre nincsenek szavak, inkább idéznék.

- Főnök, maga az magába'?
- Catarè, én vagyok az magamba'. Telefonált valaki?
- Igen, főnök. Ketten Augello úrnak, egyvalaki...
- Catarè, szarok mások telefonjára!
- De hát pont minutomba' kérdezte tőlem!
- Catarè, telefonált valaki nekem magamnak? (101. o.)

Catarella belépett, és büszkén előhúzta a névjegykártyánál alig nagyobb számológépet.
- Mit számolsz te ezen, Catarè?
- A napokat - hangzott a rejtélyes válasz.
- Nemsoká visszaadom, majd gyere érte.
- Főnök, csak hogy tudja, néha meg kell peccingetni.
- Hogy értve?
Catarella félreértette, azt hitte, főnöke a szót nem érti. A küszöbről kiszólt a többieknek:
- Hogy van az rendesen taljánul, hogy peccingetni?
- Taszajtani - tolmácsolt valaki." (162. o.)

A sivatag lányai

Már olvastam egy Dirie-könyvet (La fleur du désert, A sivatag virága), szerencsére franciául, így szerencsére nem jött annyira testközelbe a probléma, amiről az összes könyve, így ez is szól: a női nemiszerv-csonkítás hagyománya arab országokban és az onnan Európába származott bevándorlók körében. Borzasztó, hogy ilyen létezik ma, a 21. században - igaz, a könyv 2006-os, tehát nem tudom, mostanra javult-e a helyzet, de valószínűleg nem (sokat). Brr! A könyv egyébként tanulságos, jó, hogy elolvastam, mondjuk irodalmilag nem egy nagy durranás, inkább egy kötet riportokból, interjúkból, csak akkor azt úgy is kellett volna kiadni. De mindegy, így is jó volt, 10/10.

A bécsi tolmács

A tartalom szuper, hihetetlen, néha gyomorforgató, de mindenképp tanulságos tolmácskalandok a bécsi Sicherheitsbüro berkeiben. A szerkesztetlenség borzasztó, sehol egy enter két bekezdés között, néha konkrétan olvasás közben elvesztettem a sort, hogy épp hol tartok... Emiatt csak 10/7.

Tegnap

Ugyan nem ebben a kiadásban olvastam, de nem baj. Szeretem Agota Kristofot, ahogy összefonódik az írásaiban a valóság és a fikció. A Trilógia is erről szólt, hogy ami először száz százalékig igaznak tűnt, arról később kiderült, hogy mégsem az. Vagy legalábbis, hogy nem tudjuk már biztosan, az-e. Ez is egy pont ilyen könyv, csak rövidebb (114 oldal). 

Ha a sztorit nézzük, arról szól, hogy van egy fickó, Tobias Horvath, aki a falubeli kurvának a zabigyereke. Hatévesen, amikor iskolába kerül, kiderül, hogy az apja Sandor, a tanító, egyben (Caro)Line édesapja. Caroline Tobias első és egyetlen szerelme. Amikor Tobias számára kiderül, hogy a szerelme apja az ő apja is, megpróbálja Sandort leszúrni épp, amikor az anyjával "üzletel", majd elindul világgá. Megérkezik egy idegen országba, egy olyan városba, ahol senki nem ismeri, és új életet kezd Sandor Lester néven (a Lester abból jön, hogy az anyját Esthernek hívják). Ott él hosszú évekig, megismerkedik más hazájabéliekkel, dolgozik egy gyárban és belebolondul abba, hogy Line-t várja. A könyv ott kezdődik, hogy egy pszichiáternek meséli a rémálmait halott madarakról, zsarnokoskodó tigrisekről és legfőképp a saját haláláról, amit nagyon sokszor megálmodik. És várja Line-t. És várja. És várja. 

És amikor az ember már holtbiztos benne, hogy Line csak kitaláció, akkor Tobias/Sandor elkezdi elmesélni a fenti történetet, hogy hogyan is került ő ebbe az idegen városba. Közben megismerkedünk más bevándorlókkal is, akik mind küzdenek a megélhetésért és hogy túléljék az időközben hazautazott vagy eleve otthon maradt szeretteik hiányát. Sokan öngyilkosok lesznek. És egyszer csak megjelenik Line, de sajnos férje van és gyereke... és tovább nem mesélem.

A fikció és a valóság szétválaszthatatlanságán kívül még nagyon szeretem Agota Kristofban, hogy ahogy a Trilógiában, itt sem nevezi meg a bevándorlók származását, a városoknak, országoknak sincs neve, mindenki oda képzeli, ahova akarja. Persze mi tudjuk, hogy Magyarországról vagy Csehszlovákiáról van szó, de az idegen várost minden olvasó oda képzeli, ahova szeretné. 

Külön pikantériája a könyvnek, hogy Tobiast/Sandort néha hívják tolmácsolni a bíróságra, amikor a bevándorlók nem beszélik az idegen ország nyelvét. :)

Ha még eddig nem derült volna ki, nagyon tetszett: 10/10, és ajánlom mindenkinek!

ezeket olvastam az elmúlt hónapban - just for the record