On regrettera plus tard

Mondanom se kell, a könyvet a borítója miatt vettem meg elsősorban, de végül a tartalma is tetszett. Párhuzamosan fut két sztori, és persze a végén összeérnek a szálak: az egyik főszereplő a korábban játszódó történet főszereplőjének unokája. Ki is derül, hogy a korábbi főszereplő által elszenvedett traumáknak bizony komoly hatása van arra, hogy ő hogyan éli az életét. Kissé mesébe illő ugyan a jelenet, amikor ez egy darab, pszichológusnál tett látogatás alapján már ki is derül, miután a főszereplő 300 oldal óta szenved, de ezt elnézzük neki, mert eddigre mindenki drukkol már, hogy jöjjenek már össze Éric-kel. Happy end lesz, az olvasó pedig elgondolkodhat az intergenerációs traumákon. 9/10.

Lilac Girls

A borító eléggé félrevezető, mert azt hittem, a három főszereplő (Caroline, Kasia és Herta) fognak egyszercsak így összetalálkozni és majd együtt mennek tovább az élet ösvényén, ahh. 

Hihetetlen, de eddig sose hallottam a ravensbrücki kísérleti nyulakról, nem is értem. Szinte makkegészséges, életerős fiatal nőkön azt próbálták bebizonyítani, hogy ha felvágják a lábukat, majd a nyílt sebbe mindenféle koszos, fertőző anyagot tesznek, akkor csak ettől nem fognak meghalni (Hitler megvádolt valami vezető orvost azzal, hogy katonák azért haltak meg, mert elfertőződtek a sebeik, és ennek az ellenkezőjét így kívánták bebizonyítani)... Nem is haltak meg, de embertelen fájdalmaik lettek és életre szóló traumát szenvedtek el, nem mintha  ravensbrücki tábor önmagában erre nem lett volna elég. Szerencsére Caroline kijótékonykodja Kasiát és társait Herta karmai közül, és minden jó lesz, ha a vége jó, de összességében elég rettenetes és nyomasztó a történet, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a borító alapján tűnik. 10/10.

Kilenc koffer

Már megint beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, nekem a Soáról nem lehet újat mondani. Tartalmilag nem is lehetett, de ez megint egy új nézőpont, a nagyváradi gettóban szenvedő újságíróé. (És mire nekem leesett, hogy akkor Nagyvárad Magyarország volt!...) 

Valahogy nekem túlságosan is értelmiségi volt, ha lehet ilyet mondani, ezért először le is tettem a könyvet pár oldal után, mert ahelyett, hogy arról írt volna, mi történik éppen ott és akkor, a gettóban, nekiállt filozofálni. Több oldalt át is lapoztam később is emiatt, az irodalmi/politikai/filozófiai stb. kitérők kevésbé érdekeltek, mint maga a cselekmény. Amikor épp nem divergált, akkor is divergált, a korábbi ukrajnai fogságáról. A jelen idejű szál kapta a legkisebb szerepet, legalábbis én így éreztem. A stílus tárgyilagos, már-már elidegenítő, emiatt és a szaggatottság miatt is nehéz az embernek beleélnie magát, vagy egy kicsit is izgulni, hogy mi lesz a történet vége. Pedig nyitott a vége, illetve csak a szerkesztői utószóból derül ki (mint ahogy egyéb összefüggések is). 

Érdemes volt elolvasni az új nézőpont illetve a "tartozom ennyivel" érzés miatt, de összességében nem szerettem.

Orgia

'44-45 telén Budán (konkrétan a XII. kerületben) elszabadul a pokol és vele a magyar nyilasok, akiknek nincs jobb dolga, mint az elfogott zsidókat egymással megdugatni, leszopatni, ésatöbbi, mielőtt gondosan mindegyiket a Dunába lövik. Na most a szörnyű az, hogy ezt meg lehet fogalmazni ilyen poénosan, csakhogy ez igaz történet, amint a címke is mutatja, visszaemlékezések és kordokumentumok alapján íródott, hosszas kutatás előzte meg. Képzeljük el azt a - szerintem az összes leírt közül az egyik legszörnyűbb - helyzetet, amint az egyik fogoly (egyébként nem zsidó, a nácik kegyeltje, aki sofőrként működik közre, és/de próbál ember maradni, az anyja és a kislánya érdekében) addig kell, hogy nyalja a két volt barátnőjét (mindkettő zsidó) a körben röhögő nácik előtt, amíg mindketten el nem élveznek, miközben a két nőnek egymással is folyamatosan érintkeznie kell. Vagy amikor egy random behozott zsidó fogoly nemi szervét a menyasszonya szeme láttára verik péppé, miközben kérdezgetik a lányt, hogy jó volt-e, amikor benne volt.

Na szóval ez, 150 oldalon. Rettentő tárgyilagos stílusban, ami egyszerre könnyíti és nehezíti meg az olvasást és a tudomásul vételt. Jó, ez utóbbit nem lehet megkönnyíteni. Számomra ez a holokausztnak egy ismeretlen szelete volt, de sajnos ettől nem omlott bennem össze semmilyen álomvilág a magyar nyilasok segítőkészségével és jóindulatával kapcsolatban. Nem pontozom, nem hiszem, hogy lehetne; egyébként irodalmilag abszolút nem egy truváj, de nem is ez a lényege.

A könyvtolvaj

Már évekkel ezelőtt ajánlotta J. ezt a könyvet, de valamiért az első oldal után letettem, nem tetszett a stílusa. Még most se vagyok biztos benne, hogy ez a bratyizós-leereszkedős narráció bejön-e, de a sztoriért érdemes volt elolvasni (és a második oldaltól már nem is kellett különösebben rábeszélnem magam). 8/10.

Love from Paris

[2015. könyves kiíhvása 38. egy könyv, ami megríkatott]

Persze elég fáradtnak kell lenni hozzá, hogy megríkasson, mert igazából iszonyat nyálas, plusz nagyon anticipálhatóan zajlik a cselekmény, kb. az első oldaltól lehetett tudni, hogy a főszálon mi fog történni a könyv végén, és tényleg. 

De mindenesetre cuki volt, és volt benne pár vicces rész, jó volt olvasni, de alapvetően azért nem egy irodalmi truváj. 8/10

A ferde ház

(kihíváson kívül)

A molyon nagyon jó értékelések vannak erről a könyvről, és ha a fülszövegnek lehet hinni, Agatha Christie maga is nagyon szerette (írni)... én egyáltalán nem voltam oda érte. 6/10, mert jó egydélutános olvasmány volt.

Budapesti napló (1944. november-1945. január)

[2015. könyves kihívása 45. egy könyv, ami karácsonykor játszódik]

Ez megint egy új nézőpont. Van ez a fiatal lány, aki pár hónapja ismeri a "vőlegényét" (mai fogalmaink szerint barátját), és neki írja a leveleit, amik így egymás után inkább naplóba állnak össze. Sajnos a hülye, ostoba kiadó a fülszövegben lelövi a "poént", miszerint Borbála és a vőlegénye már nem látják egymást viszont, de az szerencsére nem derül ki, hogy melyikük hal meg. (Én se árulom el.)

Azért új a nézőpont, mert Borbála és társnői nagyon sokáig ('44. december végéig, amikor a budapesti zsidóság már több hete a gettóban sínylődik) a többiekhez képest nagyon jó körülmények között élnek, mert az egyik pályaudvarhoz vezénylik őket munkaszolgálatra. Mindenki segít nekik, a német katonák is barátságosan, sőt tisztelettel bánnak velük, a magyarok is segítik őket, nagyon sokági szabad kijárásuk van a városba, vihetnek, később küldhetnek élelmiszert, ruhát, stb. a védett házakban lakó rokonaiknak. Sőt, amikor utóbbiakat beköltöztetik a gettóba, egy darabig még így tudják velük tartani a kapcsolatot. 

Szépen ír ez a lány, nagyon objektíven szemléli az eseményeket és rendületlenül hisz a túlélésben. 

Helga naplója

(kihíváson kívül)

Véletlenül tegnap csupa holokauszt-témájú könyvet vettem ki a könyvtárból, és véletlenül pont ezt pont elkezdtem, és ma délután ki is olvastam. Igazából nagyon jó volt, mármint a gyermeki értetlenséggel kevert humor és egyben komolyság, és csoda, hogy 1945-ig mindennap tudott naplót írni. Tetszett, és jó a végén az interjú is, nagyon jól van megszerkesztve az egész könyv. Ja, és nekem Terezín illetve a cseh zsidó gyerekek sorsa egész eddig számomra ismeretlen volt, eltekintve a mindenki által ismert részletektől.

Fények könyve

[2015. könyves kihívása 16. egy könyv, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam]

Hm. Ezzel a könyvvel kapcsolatban az a legátütőbb élményem, hogy "miiiiii? egy Potok, amit még nem olvastam????!!!"

Más volt, mint az eddigiek, persze volt benne zsidóság meg tanulás, meg sok jiddis/héber kifejezés, meg az a szokásos potoki hangvétel, de a koreai háború meg az atombomba témája teljesen megváltoztatta a regény atmoszféráját. Így is jó volt, persze, csak szokatlanul... rideg és realista. Persze hogy másképp lehetne Hirosimáról írni. 10/10.

Szökés Auschwitzba

Eleve kételkedtem a sztorinak a valódiságában, amikor elolvastam a fülszöveget, de annyira megragadott, amennyit elolvastam az első belelapozáskor, hogy kértem karácsonyra és megkaptam. Ki is olvastam egy nap alatt, de a kételyeim nem múltak el, sőt… Számomra hihetetlen, hogy bárki, aki Auschwitz (III.) közelébe kerül, szeretné személyesen megtapasztalni, hogy bánnak ott a „csíkosokkal”. Csak úgy, hogy tudja. Ráadásul az előzmények alapján addigra „Gingy” eléggé le volt harcolva lelkileg és fizikailag is, szóval érthetetlen, hogy miért akar a szörnyűbbnél még szörnyűbbet látni és szagolni. 

A ruhacserés akció, amiről a fülszövegben úgy írnak, mintha heteket, de legalábbis hosszú napokat ölelt volna fel, igazából kétszer egy nap (és egy-egy éjszaka). Kiábrándító, mert én azt vártam, hogy kiderül, Avey azzal mentette meg valakinek az életét, hogy helyet cserélt vele (végleg). Erre kiderül, hogy kíváncsiságból kétszer bement a táborba, hogy lássa és továbbadja, ami ott zajlik, és örült, amikor visszamehetett a hadifogoly-részlegbe (ami persze érthető). 

Az olvasást magát élveztem, de nagyon rossz érzés volt, hogy folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy vajon ebből mennyi igaz. 

Viszont óriási pozitívum, hogy hosszasan kitér arra, mennyire lehetetlen a tábori élményekről beszélni a „normális” világban, és hogy mennyire nem lehet összeegyeztetni egyáltalán a kettőt. Volt egy nagyon jó mondat, most nem emlékszem, valahogy úgy hangzott, hogy „már meg se próbáltam erről beszélni, tudtam, hogy csak üveges tekintetekkel és hitetlenkedéssel találkoznék”. 8/10.

Sarah kulcsa

Ez a bejegyzés annak a története, hogy hogy lehet 367 oldalt elolvasni három óra alatt (óránként 100+, percenként majdnem 2 oldal). Például úgy, hogy az ember kezébe nyomnak egy ilyen, erőst bestseller-szagú, de közben zsidó-kislány-rohan-a-búzamezőn könyvet, amit muszáj elkezdeni és befejezni. Előrebocsátom, hogy 10/10, az erős bestseller-szag és a mégoly valószínűtlen elemek ellenére is.

SPOILER!

.
.
.

A történet két szálon fut, és az első 50 oldalon csak az egyik szál tűnik érdekesnek: a kislányé (dőlt betűvel), akiről E/3-ban tudjuk meg, hogy a családjával együtt a Vél' d'Hiv'-be viszik 1942. július 16-án. A családjával, azaz a szüleivel. Az öccsét bezárja egy ügyesen elrejtett szekrénybe egy üveg vízzel, a macijával, egy képeskönyvvel, és megígéri neki, hogy visszajön érte, és magával viszi a kulcsot. Tehát hármójukat elhurcolják a "téli kerékpárstadionba", sok más kisgyerekes családdal együtt, és nem tudják, mi lesz velük.

A másik szálon Juliát ismerjük meg E/1-ben (és álló betűkkel), és az első 50 oldalon tényleg nem igazán derül ki, hogy neki mi köze az egész sztorihoz, én azt tippeltem, hogy ő lesz a már felnőtt kislány lánya/unokája. (Egészen sokáig ezt gondoltam, vagy a 300. oldalig...) Na, de nem, hanem ő egy amerikai újságírónő, aki Párizsban él a francia férjével, és egy ott működő amerikai lapnak dolgozik, és egyszer csak azt mondja neki a főszerkesztője, hogy na, jön a Vél' d'Hiv'-razzia 70. évfordulója, írjon erről. És akkor Julia elkezd utánaolvasni, kérdezősködni, interjúzni... És kiderül, hogy a lakás, amelybe épp készülnek beköltözni a férjével és a kislányával, és amely valaha a férje nagyanyjáé volt, még régebben pont azé a családé volt, ahonnan a kislányt...

... a szüleivel és a rengeteg többi gyerekes családdal együtt a beaune-la-rolande-i gyűjtőtáborba vitték a Vél' d'Hiv'-ből. Kb. egy hónapot tölthettek ott, közben elszakították a gyerekeket a szüleiktől, akiket Auschwitzba vittek. De a kislánynak, akinek a nevét még mindig nem tudjuk, és egy barátnőjének, Rachelnek, sikerül megszökni, mert a szögesdrót alatt pont van annyi hely, hogy egy gyerek átcsusszanjon (ez kísértetiesen emlékeztet A csíkos pizsamás fiúra, csak az ellenkező irányban), és ahol egy gyerek átfér, ott kettő is, ráadásul pont az a csendőr őrzi a kerítést, akit a kislány még otthonról ismert, és aki (vö. mégoly valószínűtlen elem) lecsap rájuk, de aztán kiengedi őket, sőt, még pénzt is ad nekik. A két kislány meg árkon-bokron menekül, végülis egy idős házaspár segít nekik, de sajnos Rachel vérhasa miatt orvost kell hívni, aki meg feljelenti őket, ezért jönnek a csendőrök és Rachelt elviszik, és bár nem tudjuk, hova, azért sejthető. Sarah pedig, akinek közben megtudjuk a nevét, folyamatosan mondogatja, hogy muszáj visszamennie Párizsba, mert ott van az öccse, aki várja. Végül a házaspár enged, és nemhogy elengedik, de elkísérik Párizsba, ahol gond nélkül eljutnak addig a házig (mégoly valószínűtlen elem n°2), ahol Sarah-ék laktak, felmennek, Sarah becsenget...

... és Julia apósa nyit ajtót, 12 évesen. Nem egészen érti, mit akar a kislány, de a kislány nem is mond semmit, csak odarohan a rejtett szekrényhez a kulccsal, amit egész eddig (kb. 3 hónapig) magánál tartott, és kinyitja a szekrényt, ahol már csak az öccse holttestét találja. 

Borzalmas, borzalmas. Ezután Sarah története nincs nagyon részletezve: azzal az idős házaspárral, akik befogadták, visszamegy Orléans-ba, aztán huszonévesen kiköltözik az USÁ-ba, férjhez megy, lesz egy fiuk, William, végül negyvenévesen öngyilkos lesz, de ezt csak a könyv szinte-legvégén tudjuk meg.

Julia pedig mint az őrült veti magát Sarah felkutatásába, és meg is tudja mindazt, ami a fenti bekezdésben áll. Közben teherbe esik, de a férje, aki már 50 éves (J. meg 45!), nem akarja a gyereket és ultimátumot ad neki: vagy ő, vagy a gyerek. Egészen 2002. júl. 16-ig (!) úgy fest, Julia őt választja és elveteti a gyereket, de aztán, amikor már csak félóra van az operációig, meggondolja magát. Úgyhogy végül megszületik... Sarah :) A férjjel szétmennek (amúgy is szeretője van), és a két leányzóval Julia New Yorkba költözik, ahol (mégoly valószínűtlen elem n°3) véletlenül összetalálkozik Williammel, akivel szorosan egymásba olvad a tekintetük (blöá)... Itt a vége, fuss el véle!

Hova álljanak a belgák?

Meggyőződésem, hogy ha nem olvastam volna A tengert, ebből a könyvből egy szót nem értettem volna. Vagy lehet, hogy értettem volna, hogy miről szól úgy nagyjából, de rengeteg minden csak lógna a levegőben. Így viszont felismertem A tenger szereplőit, eseményeit, azonnal képben voltam a raktárral, a külföldre származott gyerekekkel, férjekkel, apákkal, lányokkal, vissza-visszatérő szereplőkkel. 

Ez is szép, és nekem talán ez lett a kedvenc "történelmi" "regényem" Fehér Klárától. Folyton ugrál az idősíkok között, de nem vadul, hanem szépen, barátságosan, hogy aki nincs rá felkészülve, az is megértse. Mégis, kevésbé nyálas, mint A tenger, és kevésbé szájbarágós-pöttyöskönyves-hatásvadász. Sokkal komolyabban kell és lehet venni. Annyira tetszett, hogy elolvasás után azonnal kölcsön is adtam valakinek... :) Szóval 10/10.

Rötúr

Jaj, elszorult a szívem nagyon, hogy Bächer Iván meghalt. Ettől még nem olvastam más szemmel ezt a könyvét sem, sőt, kicsit örülök is, mert most a halála kapcsán határoztam el, hogy azt a kevés könyvét, amit eddig nem olvastam, most elolvasom. Ez lett az első, véletlenül. Szép, nagyon szép. Úgy szeretem Bächernek ezt a kicsit ironikus, fiktív párbeszédekkel, olvasóra-kikacsintásokkal, remek receptekkel fűszerezett mesélős stílusát. És szomorú, mert tele van háborúval, csalódással, megcsalással, betegséggel, halállal - de hiába, ha egyszer ilyen volt a Gold-család huszadik százada, akkor ilyennek is kell megírni. Tízből tizenegy. 

Köszönet az Életért

Ez a beszámoló kicsit olyan, mint a Sorstalanság: magától értetődőnek veszi a borzalmakat, kihívásnak, amin felül kell kerekedni. Szinte hihetetlen természetességgel szól hullahegyekről, embertelen munkáról, rettenetesen szenvedő rabokról. Néha még viccel is. De talán ez a normális, hiszen az ember ott és akkor is ember volt. 

Ezek a visszaemlékezések annyira egyformák: kiközösítés, gettó, marhavagonok, Arbeit macht frei, szelekció, fertőtlenítés, munka, szenvedés, felszabadulás. Hátborzongatóan egyformák. Mégis mindegyik más, ezért mazochista módon igyekszem a lehető legtöbbet elolvasni. 

A hosszú menet

Hogy igaz-e vagy sem, azt sokan vitatják. Van, aki szerint kamu az egész, ráadásul túl jól hangzik, hogy mindig, mindenhol volt egy tibeti család, akiktől lehetett valami ennivalót kapni. Van, aki szerint igaz, de nem azzal az emberrel történt, aki megírta. Ja, bocsánat, nem is ő írta meg, hanem egy amerikai arc interjúk alapján. Plusz szovjet levéltári források szerint ez a pasas nem is szökhetett meg, mert nem ott volt...

Na mindegy. Nekem azért nagyon tetszett és nagyon letehetetlen volt, úgyhogy kezeljük fikcióként és akkor 10/10. 

Sós kávé

Igaz történeteket nem lehet pontozni.

Mindegy is, melyikünknek van igaza. Engem mégis foglalkoztat. Mintha újra és újra lejátszanám magamnak a filmet, hátha egyszer nem az lesz a vége. Hátha egyszer minden jóra fordul. Kényszeresen olvasom a visszaemlékezéseket. Nem csak Kertész Imrét, Primo Levit, a többi “nagyokat”. A rosszul megírtakat is. Ugyanezzel a várakozással. Vagy a perverz vággyal, hogy átéljem újra és újra, amit akkor én magam nem éltem át. Amiért valahol a lelkem mélyén szégyellem magam. Nem ér később születni. Egyszerűen csalás. Mert mindig jön a kérdés: mit csináltam volna én, ott, akkor. (135. o.)

Daniel Stein, tolmács

Ajánlásra olvastam a könyvet, egy tanárunk beszélt róla még első félévben - mondjuk valószínűleg magamtól is elolvastam volna egyszer. Bementem a könyvtárba, megkerestem az adatbázisban - csak annyira emlékeztem, hogy a címében szerepelt a "tolmács" szó, aztán megtaláltam a polcon, kinyitottam, beleolvastam, és attól, amit ebben az első pillanatban láttam, magamhoz kellett szorítani a könyvet, és gyorsangyorsan elkezdeni olvasni.

Így aztán négy nap alatt kiolvastam, pedig 500 oldal. A véleményem folyamatosan változott olvasás közben. Nem úgy, mint egy szinuszgörbe, de mondjuk mint egy szelíden hullámzó tenger. 

Ez nem egy regény. Levelekből, naplórészletekből, hangfelvételekből, képaláírásokból, hirdetésekből összeollózott... hát, életrajz, vagy inkább korrajz. Sok-sok ember életrajza a '40-es évektől majdnem napjainkig. Elsősorban Daniel Steiné, de nem minden róla szól. Például emiatt éreztem néha, hogy lefele hullámzik a véleményem - egy idő után a mellékszálak sűrűsödnek, nehéz követni, hol járunk az időben és a térben, és éppen kitől származik az adott dokumentumrészlet. Ráadásul vannak "epizódszereplők", akik csak egyszer, maximum kétszer fordulnak elő, és néha többszáz oldalt lapoztam vissza, hogy utolérjem az illetőt egy korábbi részben és megértsem, ki is ő, aztán kiderült, hogy akkor szerepelt először, és semmit nem kell megérteni. 

Daniel Stein tolmács, véletlenül, vagyis szerinte Isten kegyelméből, a Gestapó és az emszki belorusz-lengyel-zsidó közösség között a második világháborúban. Így menekül meg a halál(tábor)tól, hiszen egyébként ő maga is zsidó. És így válik a vallások közötti tolmáccsá, mert katolikus pap lesz belőle a háború után - Izraelben. Ez persze ellenérzést vált ki nemcsak a saját zsidó rokonai és ismerősei körében, hanem a katolikusokból is. De ő rendíthetetlenül jó mindenkihez. Paprabbi :-) Tényleg az, mert bizonyos dolgokat egy katolikushoz képest nagyon világiasan, nagyon rugalmasan, hogy úgy mondjam: zsidósan szemlél. Például van egy rész, amikor egy negyvenes férfi elmegy hozzá, és elpanaszolja, hogy feleségével csak névházasságot kötött azért, hogy kijöhessenek Izraelbe, és bár lelkileg nagyon egy húron pendülnek, mégis egyre keserűbb a házasságuk. Mire Daniel: Hány évesek vagytok? Negyvenegy? Hát feküdj össze a feleségeddel, meglátod, minden rendbe jön. (Nem szó szerint idézek, már továbbadtam a könyvet.) Vagy egy másik részben egy nő elpanaszolja neki, hogy a fia homoszexuális. Erre Daniel: Hát én nem értem, a nők annyira gyönyörűek, annyira vonzóak, miért tetszenek neki a fiúk? De gondolj arra, hogy másoknak nincs gyereke, ehhez képest ez egyáltalán nem tragédia. Legalább a fiad boldog, hagyd, hogy az legyen.

Szóval Daniel amolyan XX. századi Jézus. A szeretetet hirdeti, mint legfőbb szabályt. Ráadásul nagyon... magától értetődő módon (ahogy a fenti példákból is látszik), emberközelien, és sokszor nagyon humorosan. :-)

Egyik kedvenc idézetem:

Abban az évben, csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, mondván, én fiatal zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyem az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyła volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban. (265. o.)

Ami miatt a könyvet nehéz volt olvasni, az a rengeteg valláselméleti kitérő. Jó, nem kitérő, de ahhoz képest, hogy a történet is haladhatott volna ugyanazokon a hosszú oldalakon keresztül... Néha átlapoztam, mert olyan bibliai részekről volt szó, amiket nem ismertem eléggé, hogy követni tudjam az elemzéseket, utalásokat. Elővehettem volna a Bibliát, hogy beleássam magam jobban, de egyrészt főleg a BKV-n olvastam, másrészt bevallom, annyira nem kötöttek le ezek a részek. A "történős" fejezetekben is volt elég elméleti dolog. 

A könyv öt részből áll, mindegyik között ott van Ulickaja egy-egy levele egy barátnőjének, akinek elküldte a már megírt részeket lektorálásra. Mindig azt írja, nincs megelégedve a formával, a tartalommal, az általa összeszerkesztett történet valós és kitalált részeivel. Ez egy kicsit érezhető is a könyvön - egyenlőtlen nem csak az öt rész egymáshoz képest, de a részeken belül a történet és az elméleti fejtegetések aránya is. 

"Az eredmény mégsem kudarc", ahogy a litera.hu-n írja Darvasi Ferenc. Sőt. Kifejezett siker, legalábbis szerintem. Óriási munka volt megírni, és még úgy is óriási érzés elolvasni, ha csak a történések ragadnak meg, nem annyira a kitérők. Nekem 10/10.

Davita hárfája

Akárhányadszor is, de imádom Potok stílusát, a mondatszerkesztését, a műveltséget, az okosságot, a hitet, ami a regényeiből árad... :)

Ilana Davita Chandal egy közönséges kislány. Na jó, nem közönséges. Félig amerikai katolikusok, félig lengyel zsidók gyermeke, és ahogy a különböző nehézségek felmerülnek az életében, úgy hánykolódik a két kultúra és vallás között. 

A történet "természetesen" a harmincas években játszódik, a spanyol polgárháború a másik főszereplő, ahol Davita édesapját a regény felénél megölik, de nem származási, hanem politikai okokból (amúgy is a felesége a zsidó). 

Erről a könyvről nem tudok érdemben írni, aki szereti Potokot, az imádni fogja, aki meg nem, annak úgy kell. 10-ből egyértelműen 10. :)))

Trilógia

Az első két részét (A nagy füzet, A bizonyíték) már évekkel ezelőtt olvastam franciául, de a második részre alig emlékeztem, és mindenképp el akartam olvasni egyben az egészet, mindegy, melyik nyelven. Most alig 24 óra alatt sikerült...

Már a borító önmagában nyomasztó, nem? Persze ez a legújabb kiadás, mert ugye Kristof 2011-ben halt meg, és akkor kiadták az egész életművét ugyanilyen stílusú borítóval. 

A könyv egy szóban: zseniális. A nagy füzet lényege még egyszerű: egy ikerpár, Claus és Lucas a világháború elején a nagyanyjukhoz kerülnek, ahol mindenféle borzalmakban van részük, és folyton "gyakorlatoznak", hogy minél ellenállóbbak legyenek az éhezéssel/fázással/fájdalommal szemben. Teljesen maguktól tanulnak meg írni és olvasni, és naponta vezetik a Nagy Füzetet, amibe szigorúan tilos szubjektív dolgokat feljegyezni:

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy boszorka." Tilos azt írni, hogy "a Kisváros szép", mivel lehet, hogy a Kisváros nekünk szép, de másnak csúnya. (30. o.)

Szemtanúik az édesanyjuk és a kisúguk halálának, számos szexuális aktusnak (ezeknek nem csak szemtanúi, hanem alanyai is), és minderről objektív, érzelemmentes, tőmondatos feljegyzéseket készítenek. Rémisztő ez a személytelenség. Ráadásul az összes ige jelen idő T/1-ben van, ami olyan időtlenné teszi a dolgokat, megismételhetővé, állandóvá...

A nagy füzet végén a két gyerek közül az egyik - hogy melyik, nem derül ki - az apjuk halálának árán átjut a demarkációs vonalon, a dupla szögesdróton, és innentől elválnak az utak.

Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába. (157. o.)

A második részben Claus és Lucas személye elkezd összekeveredni. A Kisvárosban vagyunk továbbra is, ahol nevelkedtek, de nem tudjuk ugye, hogy melyikük is az, amelyik ott maradt. Ugyan Lucas-ként emlegetik és Lucas-nak szólítják, megkérdőjelezi mindenki, és lassanként ő maga is, hogy vajon a másik létezik-e. Vagy netán a kettő egy és ugyanaz. Befogadja Yasmine-t és nyomorék kisfiát, Mathit, aki nagyon érzékeny és nagyon okos, és egy nap felakasztja magát, mert Lucas egy szőke kisfiúra szeretettel nézett.

A harmadik rész (A harmadik hazugság) tökéletes káosz, végképp nem tudni, ki Claus, ki Klaus és ki Lucas. E/1-ben van, és felváltva meséli a Kisvárosban maradt illetve a külföldre menekült, majd a Kisvárosba visszatérő ikerfél. 

Hogy még egy kis pénzt keressek, amikor csak tudtam, kimentem a pályaudvarra, hogy ott várjam az utasokat. Cipeltem a bőröndjeiket. Így végül tudtam papírt, ceruzát, radírt venni, meg egy nagy iskolai füzetet, amelybe feljegyezhettem első hazugságaimat. (369. o.)

Másnap, kevéssel dél előtt, nekivágunk a határnak. A férfi megy elöl, nincs szerencséje. A második drótakadály közelében egy akna felrobban alatta. Én a nyomaiba lépkedve nem kockáztatok semmit. (377. o.)

Szívbeteg vagyok. Azért jöttem vissza, mert itt akartam meghalni. Ami meg a fivéremet illeti, lehet, hogy ő soha nem is létezett. (392. o.)

Peter egymás után kinyitja őket: - Igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit tartalmaznak ezek a füzetek. Ez valami napló? - Claus azt feleli: - Nem, ezek hazugságok. - Hazugságok? - Igen. Kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének. (403. o.)

A fivér, aki külföldre menekült, visszatér tehát, megkeresni az otthonmaradt testvérét, aki közben belebolondul a várakozásba. Tulajdonképpen mindketten belebolondulnak abba, hogy negyven évig (!) külön vannak és semmit nem tudnak a másikról. Ha egyáltalán valaha is ketten voltak. Nem válik el a képzelet és a valóság. Talán a "kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének" mondat illik a legjobban az egész regényfolyamra - az első rész után tényeknek hitt tények fokozatosan egytől egyig megkérdőjeleződnek, összekeverednek, bizonytalanná válnak, elhomályosulnak. 

Mondtam már, hogy zseniális? Egyszerre letehetetlen, borzalmas és szórakoztató. Pszichológiai szempontból sem utolsó olvasmány. Mondanám, hogy 10-ből 11, de inkább 10. Nagyon ajánlom mindenkinek!