Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

Khalil

Túlzás nélkül mondhatom, hogy 2018. legmegrázóbb olvasmánya. Amikor az ember azon kapja magát, hogy szimpatizál a terroristával és neki drukkol, na az egy eye opening pillanat: ők is emberek. 

A 2015. november 13-i párizsi terrortámadás egyik résztvevőjének szemszögéből látjuk az eseményeket: neki is fel kellett volna robbannia, méghozzá a tömött metróban, de nem működött a mellénye. Utána pária lett, mert akik tudták, mire készül, azt hitték, gyáván megfutamodott, akik akik meg nem, azok a füle hallatára átkozták a terroristákat. Pedig ő csak üdvözülni akart, és mélyen hitt benne, hogy amit tesz, az az egyetlen helyes döntés. Egészen addig hitt ebben, amíg el nem vesztett egy hozzá nagyon közel álló személyt a pár hónappal későbbi brüsszeli terrortámadásban... Hogy ezután hogy dönt, amikor egy marrakeshi terrorakcióra megint kiválasztják robbantónak, az derüljön ki a könyvből; remélem, hamarosan lesz magyar/angol fordítása, mert NAGYON el kéne olvasnia mindenkinek. 10/10.

A rendes lányok csendben sírnak

A pillanat, amikor "kinyitom" a könyvet és az első dolog, amit megtudok, hogy az exem nagybátyjának a felesége tervezte a borítót... Vigyorogtam rendesen. :)

Nagyon jól megírt, nagyon megrázó és nagyon letehetetlen regény a '90-es évek Dunaszerdahelyéről, ahol a maffia uralt mindent, megölt fiúkat és megerőszakolt lányokat, védelmi pénzt szedett a kereskedésektől, és mindenkit rettegésben tartott. 10/10

Hamvaimból

Nagyon kíváncsi voltam "Szentesire", hogy hogy ír szépirodalmat (cikkeit már olvastam). Sajnos ebből a könyvből nem derült ki, mert ez nem szépirodalom, hanem összeollózott cikkek, cset-beszélgetések, levelek és átvezető szövegek gyűjteménye. Nagy kár, mert a téma sokkal több igényességet érdemelt volna, és tartalmilag nagyon is érdekes volt. 6/10

Hurok

Egy házasság-különválás-újraösszejövés története előbb a feleség, majd a férj, végül pedig a két gyerek szemszögéből. Ami egyértelműen kiderül, hogy minden szereplő szenved a társadalom által rákényszerített szerepben, és ahogy csak tud, próbál kitörni belőle: a feleség hordja a nadrágot, a férj megcsalja (majd el is hagyja), a gyerekek pedig utálkoznak úgy általában is, de a szüleikkel kapcsolatban csak igazán. 

A cselekmény több szálon fut, van benne múltidézés és persze a jelen, amiről csak a legvégén derül ki, hogy korántsem olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnt, de hát ugye ehhez el kell jutni az utolsó öt oldalig. Érdekes a stílus, magával ragadó a történet és kegyetlen tükör a konformizmusból együtt maradó házaspároknak. 9/10

Massza

Hm. Ezt a kihívásra olvastam még februárban valamikor, és arra emlékszem, hogy eleinte nagyon nyomasztott, meg tetszett, hogy egy ilyen (sajnos mindig) aktuális témát dolgoz fel a szerző, de a végére sajnos odabiggyesztettek 10 oldal "kihez fordulj, ha zaklatnak/csúfolnak", "hogyan kerüljük el, hogy a gyerekünket zaklassák" stb. jellegű, nyilván jószándékú tanácsot, és ezzel a megelőző 100 oldal fikció egészen más színt kapott, már inkább egy didaktikus, ez-történhet-veled-is-ha-nem-vigyázol tanmese jellegét öltötte. Kár, mert egészen addig irodalmi értéke is volt... Az persze vitathatatlan érdeme Kalapos Évának, hogy hozzányúlt a témához, és a könyv regény-része abszolút rendben volt, sőt. 8/10.

Kilenc koffer

Már megint beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, nekem a Soáról nem lehet újat mondani. Tartalmilag nem is lehetett, de ez megint egy új nézőpont, a nagyváradi gettóban szenvedő újságíróé. (És mire nekem leesett, hogy akkor Nagyvárad Magyarország volt!...) 

Valahogy nekem túlságosan is értelmiségi volt, ha lehet ilyet mondani, ezért először le is tettem a könyvet pár oldal után, mert ahelyett, hogy arról írt volna, mi történik éppen ott és akkor, a gettóban, nekiállt filozofálni. Több oldalt át is lapoztam később is emiatt, az irodalmi/politikai/filozófiai stb. kitérők kevésbé érdekeltek, mint maga a cselekmény. Amikor épp nem divergált, akkor is divergált, a korábbi ukrajnai fogságáról. A jelen idejű szál kapta a legkisebb szerepet, legalábbis én így éreztem. A stílus tárgyilagos, már-már elidegenítő, emiatt és a szaggatottság miatt is nehéz az embernek beleélnie magát, vagy egy kicsit is izgulni, hogy mi lesz a történet vége. Pedig nyitott a vége, illetve csak a szerkesztői utószóból derül ki (mint ahogy egyéb összefüggések is). 

Érdemes volt elolvasni az új nézőpont illetve a "tartozom ennyivel" érzés miatt, de összességében nem szerettem.

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.

Álmodj szépeket

(Ez az utolsó, aztán megyek aludni - a szerk.)

Jaj, ez nagyon cuki, kedves, szomorkás, vicces és közvetlen volt. Sose olvastam Gramellinitől semmit, de annyira bejön a stílusa - köszönet Matolcsi Balázs fordítónak! -, hogy szerintem nemsokára utánanézek a többi könyvének, ha van. Kicsit Gasperinire emlékeztet, de kevésbé érzelgős. Sajnáltam, amikor vége lett. A sztoriról nem írok, mert mindegy is. 10/10.

Holtverseny

Megrázó. Nyomasztó. Gyomorforgató. Felkavaró. Elgondolkodtató. Realista. Naturalista. Ijesztő. Brrr! 10/10.

Nem baj, majd megértem

[2015. könyves kihívása (igen, ez még él) 31. egy könyv, amiről rossz véleményeket hallottam]

A molyon csomóan írták, hogy mennyire csalódás nekik ez a könyv. Nem tudom, nekem is voltak fenntartásaim közben, de azért összességében nagyon tetszett. Az egyetlen igazi csalódás, hogy a folytatásról, a magyarországi életről egy szó sem esik, pedig engem nagyon érdekelt volna, hogy sikerül Johannának beilleszkednie. 

Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.

A fehér király

Valamiért az volt a prekoncepcióm, hogy nekem Dragomán biztos nem tetszene. Tévedtem. Illetve pont fordítva van, mint gondoltam: úgy képzeltem, hogy olyan stílusban ír, hogy attól nem tudok a cselekményre figyelni, mert folyton elidegenítődöm (sic) (így jártam Bartissal egyelőre), ehhez képest pont hogy a stílusa elég semmilyen, úgyhogy lehet az embernek zuhannia a cselekménnyel együtt. 

Már rég olvastam gyerek-nézőpontú, E/1-ben írt könyvet, ráadásul én nagyon szeretem az ilyen egy lélegzettel elmondott, több oldalon tartó mondatokat, amiben a párbeszédek is már benne vannak, nem a mindentudó elbeszélő, hanem a gyerek szájából jönnek ki gondolatjelek nélkül. 

A tartalomról nem írok inkább, nem akarok spoilerezni, csak annyit, hogy a csatornaásó munkásoktól mocskos egy húzás volt beadni Dzsátának, hogy mindjárt jön az apja is. Akkor egy darabig nem is tudtam tovább olvasni, mert engem a nyilvános megalázás mindig jobban megráz, mint akár ha az egyik szereplőt az olvasó szeme láttára próbálják megerőszakolni.

10/10 és már meg is vettem a Máglyát, ugyan felemás kritikákat írnak róla, de beleolvastam és nekem tetszik.

How to be single

Hát még saját magam előtt is szégyellem, hogy ezt megvettem (!), igaz, csak e-könyvként, de akkor is, sőt, még el is olvastam. Sőt. Még tetszett is. Na ez a durva. Igazából az benne a fantasztikus, hogy a létező _összes_ klisét felvonultatja (SPOILER): négy szingli nő New Yorkban, francia szerető, aki nyitott házasságban él, közkedvelt színész,  aki rákos lesz és meghal, depressziós barátnő, aki végül visszalép az inszeminációtól, válás, mert a férj beleszeret egy fiatal brazil salsa-táncosba, aki elhagyja két hét után, mert a pasinál vannak a gyerekek (!)... és még sorolhatnám. (SPOILER VÉGE) 

Sikerült 400+ oldalba mindent belesűríteni, és még egyébként érdekes dolgokat is, például a különböző országok (Franciaország, Brazília, Kína, India, Izland) pasizási és házassági szokásait. És ha jól értem, az írónő tényleg elment ezekbe az országokba és találkozott a könyvben említett nőkkel, akik meséltek neki a helyi szokásokról. Money well spent. 

Hát, nem tudom, hány pont legyen, mert igazából élveztem olvasni, jól van felépítve, voltak benne tényleg érdekes infók, szóval a sznobériám miatt nem fair utólag fanyalogni. 9/10.

Bridget Jones naplója 1-2.

Hát ez halálos volt! Emlékszem, hogy egyszer mintha már olvastam volna az első kötetet, és mintha nagyon nem kötött volna le; akkor még biztos kifinomultabb volt az ízlésem, mert a gimnáziumi kötelezők miatt a magas irodalomhoz voltam szokva... :P Jó, most se a sztori volt az, ami igazából olyan nagyon izgi volt, bár a második kötetben a thaiföldi drogbotrány azért elég meglepő fordulat volt, na de a nyelvezet! Hát azon beszartam! Annyira kilóg a kapanyél "Bridzsi" szájából, hogy az hihetetlen, és annyira viccesen fogalmaz, és ez természetesen Sóvágó Katalin fordító érdeme legelsősorban. És még egy etimológiára is rájöttem a második kötetnek köszönhetően: "faséban vagyunk", mondja Bridget, ma már fasírtat mondanánk, ha már (de a könyv és fordítása 2000-ben jelent meg), de ebből rájöttem, hogy ez a francia facher, faché (haragudni, haragos) szavakból jön. :)

A kedvenc szereplőim Bridget szülei - ennyi baromságot összehordani! - na és persze Richard Finch, Bridget főszerkesztője, aki szintén legalább ennyi baromságot hord össze, de milyen stílusban! :D 

Egyértelműen 10/10, és remélem, a harmadik rész is legalább ilyen ízes lesz. 

(Ha a boltkóros-sorozat Bridget Jones-parafrázis/utánérzés akar lenni, akkor iszonyatosan gyenge próbálkozás, főleg ha az erőltetett internetes és egyéb "modern" szlenget nézzük.)

Szökés Auschwitzba

Eleve kételkedtem a sztorinak a valódiságában, amikor elolvastam a fülszöveget, de annyira megragadott, amennyit elolvastam az első belelapozáskor, hogy kértem karácsonyra és megkaptam. Ki is olvastam egy nap alatt, de a kételyeim nem múltak el, sőt… Számomra hihetetlen, hogy bárki, aki Auschwitz (III.) közelébe kerül, szeretné személyesen megtapasztalni, hogy bánnak ott a „csíkosokkal”. Csak úgy, hogy tudja. Ráadásul az előzmények alapján addigra „Gingy” eléggé le volt harcolva lelkileg és fizikailag is, szóval érthetetlen, hogy miért akar a szörnyűbbnél még szörnyűbbet látni és szagolni. 

A ruhacserés akció, amiről a fülszövegben úgy írnak, mintha heteket, de legalábbis hosszú napokat ölelt volna fel, igazából kétszer egy nap (és egy-egy éjszaka). Kiábrándító, mert én azt vártam, hogy kiderül, Avey azzal mentette meg valakinek az életét, hogy helyet cserélt vele (végleg). Erre kiderül, hogy kíváncsiságból kétszer bement a táborba, hogy lássa és továbbadja, ami ott zajlik, és örült, amikor visszamehetett a hadifogoly-részlegbe (ami persze érthető). 

Az olvasást magát élveztem, de nagyon rossz érzés volt, hogy folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy vajon ebből mennyi igaz. 

Viszont óriási pozitívum, hogy hosszasan kitér arra, mennyire lehetetlen a tábori élményekről beszélni a „normális” világban, és hogy mennyire nem lehet összeegyeztetni egyáltalán a kettőt. Volt egy nagyon jó mondat, most nem emlékszem, valahogy úgy hangzott, hogy „már meg se próbáltam erről beszélni, tudtam, hogy csak üveges tekintetekkel és hitetlenkedéssel találkoznék”. 8/10.

Eszti babája

Ez a könyv nagyon kellemes volt, meg olvastatta magát, és borzasztó megrázóan is kezdődött, de baromira nem arról szólt, amiről a fülszöveg szerint - mondjuk az se volt túl konkrét, de ez, meg a cím meg az első, címadó (!) novella alapján én a holokausztra következtettem, amit elvétve valóban tartalmazott... És ez minden, amire emlékszem, pedig egy hete olvastam. Úgyhogy 7/10.

A Fiú evangéliuma

Hát, alapvetően nagyon érdekesek az evangélium-parafrázisok (Fogság, Daniel Stein, tolmács, L'Évangile selon Pilate és biztos van még pár, csak nem jut eszembe), mert mindegyik valami új aspektust visz a Jézus-sztoriba. (Erről jut eszembe, az egyik tanárunk csütörtökön azt kérdezte halálosan komolyan, "de milyen vicces lenne, ha Jézus másodszor is eljönne, nem?", mire én nem tudtam megállni, és azt mondtam, "különösen azoknak, akik szerint először is eljött"... wtf wtf wtf) Hát ez a Norman Mailer viszont baromira az égvilágon SEMMIT nem tett hozzá az evangéliumhoz, pedig ahhoz volt bátorsága, hogy E/1-ben mesélje el Jézus 33 évét. De ennyi. Csalódás! 3/10.

Wakacje Mikołajka

Azaz A Kis Nicolas nyaral, amit magyarul/franciául vagy ötvenszer olvastam és kívülről tudok (mint a többi kis Nicolas-történetet is), és ezt a lengyel példányt két hete kiselejteztük a Lengyel Intézetben, gondoltam, lecsapok rá, mosolyogni jó lesz. És valóban, sőt, még új szavakat is tanultam belőle. A kis Nicolas minden nyelven zseniális! 10/10.

Pamiętnik

Vagyis Dawid Rubinowicz naplója. Na, ebből már sokat nem értettem, és kulcsszavakat, de persze azért a sok egy részét ki tudtam következtetni. Fantasztikus a nyelvezete, van benne egy csomó német szó lengyelre átírva, meg tájnyelvi szavak, meg olyan szavak, amik 1942-ben még léteztek, ma már nem. És a nyelvtana is remekül tükrözi a 70 évvel ezelőtti nyelvi állapotot. 

Nyilván a kisfiút, aki 14 éves volt ekkor, kb. 3 hónappal az utolsó szó leírása után meggyilkolták.