Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

újabb öt Picoult

Már nincs ihletem minden Picoult-könyvről egyesével írni... :D

Az angol cím sokkal jobban tetszik: Keeping Faith. Faith egy kislány, aki egyszer csak elkezd "Istennel" beszélgetni, embereket meggyógyítani, sőt feltámasztani csak a jelenlétével. Nyilván rárepül erre az egyház és a média is, és Picoult-hoz méltón (elhelyezési) perrel fejeződik be a cselekmény. Újdonság, hogy az olvasóra van bízva, hogy most akkor Faith valóban beszélgetett valakivel, és ha igen, ki volt az, vagy csak a figyelemre vágyott... 

Ez egy kicsit a My sister's keeper-re emlékeztetett. Egészséges nővér, beteg húg (Willow), és egy mindenre elszánt anya, akinek a legjobb barátnője az a nőgyógyász, aki Willow-t világra segítette, és aki be is pereli ezt a nőgyógyászt, amiért nem szólt neki időben Willow betegségéről - na nem mintha akkor elvetette volna, csak a pertől sok pénzt remél, hiszen a Willow életmódjához kötődő kiadások csillagászatiak. 

Jacob aspergeres, csak a házirendet tudja értelmezni, az érzelmeket nem. Egy nap meggyilkolják fiatal gyógypedagógusát, és minden jel arra mutat, hogy Jacob a bűnös, börtönbe is kerül, és végül el is ítélik több évre. Adódik a kérdés, hogy vajon jogosan-e...   

Amikor az ember azt hiszi, nincs (tabu)téma, amihez Picoult ne nyúlt volna még, akkor jönnek a pedofil papok. És amikor az ember azt hiszi, tudja, kit kell szívből utálni, akkor jön egy csavar, és kiderül, hogy már megint az orrunknál fogva vezettettünk...

Talán a Csodalány mellett a másik olyan Picoult, ami nem annyira jött be. A borítót nem értem (mondjuk e-könyvben olvastam), mivel a témája a - holokauszt. A csavar azonos a Perfect Match-ével: amikor már szívből gyűlöljük a szerintünk megfelelő személyt, kiderül, hogy mégse ő a megfelelő... 

A döntés

Akitől csak hallottam (olvastam) a könyvről, odavan érte. Az év olvasása, a legjobb könyv, amit valaha írtak, micsoda hősiesség, stb.-stb. Közvetlenül az elolvasása után én is odavoltam érte, sőt azóta is nagyon gyakran eszembe jut. Dr. Egerben és bennem az a közös, hogy mindketten azt mondjuk, a hozzáállás (és ezzel végső soron az életminőségünk) (részben) döntés kérdése, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, egyszerűen nem lehet rajta túl sokáig kattogni, mert azzal értékes idő megy el, ami alatt akár már a következő lépést tervezhetnénk. Az apró különbség közte és köztem az a mintegy hetven év, amennyivel előbb született, és a holokauszt, ami nem a legevidensebb kontextusa a döntésalapú életnek. Dr. Eger - szerinte! - elkövetett egy hibát az auschwitzi szelekciókor, de nem tudjuk, mi lett volna, ha, úgyhogy ezt nem lehet hibának tekinteni, ő mégis évtizedekig okolta magát az anyja elvesztéséért. 

Egy fél könyv kell hozzá, hogy az olvasó számára is kiderüljön, mi okozza dr. Egerben az óriási traumát (persze túl azon, hogy túlélte Auschwitzot). És 2018-ban már könnyű bólogatva olvasni a könyvet, hogy hát persze, hogy szembe kellett volna néznie ezzel már korábban / persze, hogy emiatt vannak pánikrohamai / persze, hogy ezek pánikrohamok, de ő ott és akkor, a késő 40-es, majd 50-es évek Amerikájában nem tudta, nem tudhatta, mi játszódik le benne. 

A holokauszt-része a könyvnek nem tartalmaz sok új információt hálistennek, a második fele, az utóélet, sokkal érdekesebb. Hihetetlenül kemény és erős ez a kis pici nő, egyrészt hogy túlélte magát a traumát, másrészt hogy képes volt feldolgozni és mások hasznára fordítani. Azt képzelem, hogy amikor beszédeket tart a témában, olyan lehet neki, mintha valaki más életéről beszélne, olyan régen és messze történt mindaz, amit elmesél. 

És itt el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszik. A könyv elolvasása után meghallgattam dr. Egerrel több interjút, meg egy TEDx-talkot is, és mindenhol szóról-szóra ugyanazt mondja el, célközönségtől / kontextustól / időponttól függetlenül, ugyanazt a sztorit ugyanazokkal a szavakkal, még a nyelvbotlásai is ugyanott vannak. Gyakorlatilag egy darab, jól bevált, talán valaki más által megírt beszéddel turnézik év(tized)ek óta, és aztán megírta a könyvet, amiben szintén ugyanaz van, csak részletesebben. Nekem ez sajnos nagyon illúzióromboló, mert teljesen hiteltelenné tette azt a saját magán keresztül másokon is segíteni vágyást, ami a könyvéből kiderült. Megnéztem a honlapját is, gyakorlatilag a könyv marketingje köré van felépítve. Kár. 

Az auschwitzi tetováló

Alig emlékszem, miről szól a könyv, de most felelevenítettem a legerősebb ellenérzésemet: ez a történet eredetileg egy film (forgatókönyve) volt, mígnem évekkel (évtizedekkel?) később Heather Morris unszolásra könyvet írt belőle, de nem kellett volna, vagy nem neki, vagy nem így, mert jelen formájában Az auschwitzi tetováló csak mondatok egymás után. Nem irodalom, nincs hangulata, jellege, stílusa. Ezért is emlékszem arra, hogy nagyon nehéz volt bármennyire is belehelyezkednem a történetbe, mert egyszerűen még történet is alig volt. Kicsit mint amikor valaki azt hiszi, attól, hogy 

egymás alá

ír szavakat

akkor az

már vers is.

Épp ezért nem tudom felidézni, megrázott-e a sztori, inkább az rémlik, hogy szkeptikus voltam a valóságtartalmával kapcsolatban, hiszen hogy lehet az, hogy valaki, aki ennyire fontos szerepet töltött be a haláltáborban, ennyire sok ideig hallgasson erről? De persze ekkor még nem olvastam A döntést, amiben szintén szerepel pár évtizednyi hallgatás... 

6/10.

Egy piaci nap

Nagyon nyomasztó regény arról, hogy a holokauszt sem volt elég. Magyarország, 1946, zsákfalu, pogrom, gyűlöletgyilkosság, antiszemitizmus. Sajnos 10/10.

Kilenc koffer

Már megint beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, nekem a Soáról nem lehet újat mondani. Tartalmilag nem is lehetett, de ez megint egy új nézőpont, a nagyváradi gettóban szenvedő újságíróé. (És mire nekem leesett, hogy akkor Nagyvárad Magyarország volt!...) 

Valahogy nekem túlságosan is értelmiségi volt, ha lehet ilyet mondani, ezért először le is tettem a könyvet pár oldal után, mert ahelyett, hogy arról írt volna, mi történik éppen ott és akkor, a gettóban, nekiállt filozofálni. Több oldalt át is lapoztam később is emiatt, az irodalmi/politikai/filozófiai stb. kitérők kevésbé érdekeltek, mint maga a cselekmény. Amikor épp nem divergált, akkor is divergált, a korábbi ukrajnai fogságáról. A jelen idejű szál kapta a legkisebb szerepet, legalábbis én így éreztem. A stílus tárgyilagos, már-már elidegenítő, emiatt és a szaggatottság miatt is nehéz az embernek beleélnie magát, vagy egy kicsit is izgulni, hogy mi lesz a történet vége. Pedig nyitott a vége, illetve csak a szerkesztői utószóból derül ki (mint ahogy egyéb összefüggések is). 

Érdemes volt elolvasni az új nézőpont illetve a "tartozom ennyivel" érzés miatt, de összességében nem szerettem.

És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)

Orgia

'44-45 telén Budán (konkrétan a XII. kerületben) elszabadul a pokol és vele a magyar nyilasok, akiknek nincs jobb dolga, mint az elfogott zsidókat egymással megdugatni, leszopatni, ésatöbbi, mielőtt gondosan mindegyiket a Dunába lövik. Na most a szörnyű az, hogy ezt meg lehet fogalmazni ilyen poénosan, csakhogy ez igaz történet, amint a címke is mutatja, visszaemlékezések és kordokumentumok alapján íródott, hosszas kutatás előzte meg. Képzeljük el azt a - szerintem az összes leírt közül az egyik legszörnyűbb - helyzetet, amint az egyik fogoly (egyébként nem zsidó, a nácik kegyeltje, aki sofőrként működik közre, és/de próbál ember maradni, az anyja és a kislánya érdekében) addig kell, hogy nyalja a két volt barátnőjét (mindkettő zsidó) a körben röhögő nácik előtt, amíg mindketten el nem élveznek, miközben a két nőnek egymással is folyamatosan érintkeznie kell. Vagy amikor egy random behozott zsidó fogoly nemi szervét a menyasszonya szeme láttára verik péppé, miközben kérdezgetik a lányt, hogy jó volt-e, amikor benne volt.

Na szóval ez, 150 oldalon. Rettentő tárgyilagos stílusban, ami egyszerre könnyíti és nehezíti meg az olvasást és a tudomásul vételt. Jó, ez utóbbit nem lehet megkönnyíteni. Számomra ez a holokausztnak egy ismeretlen szelete volt, de sajnos ettől nem omlott bennem össze semmilyen álomvilág a magyar nyilasok segítőkészségével és jóindulatával kapcsolatban. Nem pontozom, nem hiszem, hogy lehetne; egyébként irodalmilag abszolút nem egy truváj, de nem is ez a lényege.

A könyvtolvaj

Már évekkel ezelőtt ajánlotta J. ezt a könyvet, de valamiért az első oldal után letettem, nem tetszett a stílusa. Még most se vagyok biztos benne, hogy ez a bratyizós-leereszkedős narráció bejön-e, de a sztoriért érdemes volt elolvasni (és a második oldaltól már nem is kellett különösebben rábeszélnem magam). 8/10.

Máglya

Aztamindenit. Ehelyt is elnézést kérek Dragomán Györgytől, amiért valaha is azt gondoltam, hogy ne szeretném, amit ír. 

A Máglya mondjuk a Lélegzethinta meg az Akvárium, meg A nagy füzet ötvözete nekem. Utóbbira azért emlékeztet, mert nem lehet tudni, mi a valóság és mi a delírium, és a szereplők maguk sem tudják, mi történt meg igazából és mi nem. Az elején valahogy nem tetszett annyira, kicsit túl hamar kezdtem el A fehér király után, de aztán kihagytam pár napot, és megint teljesen magába szippantott. A tartalmat nem akarom elspoilerezni, mindenesetre van benne iskolába nem-integrálódás, tájfutás, szerelmi szál, holokauszt, szellemek, rókák... egy kis rejtett (vagy nem is rejtett) erotika, politizálás, szóval minden, ami kell. De a legnagyobb pláne a valóság és a képzelet folyamatos keveredése, illetve a valóság állandó befolyásolni akarása. Arra akarok gondolni, hogy még van három fejezet a könyvből, és nem ott van vége, ahol tudom, hogy vége lett, és már látom is, hogy továbblapozok a kindle-n a következő oldalra, és már látom a betűket egészen tisztán, látom, ahogy a szavakból mondatok gömbölyödnek és elmondják, mi történt Bertukáékkal és Nagymamával és Emmával és Péterrel, és már hallom, ahogy mondják, hogy nem tudom meg, sosem tudom meg, mi történt azután.

Budapesti napló (1944. november-1945. január)

[2015. könyves kihívása 45. egy könyv, ami karácsonykor játszódik]

Ez megint egy új nézőpont. Van ez a fiatal lány, aki pár hónapja ismeri a "vőlegényét" (mai fogalmaink szerint barátját), és neki írja a leveleit, amik így egymás után inkább naplóba állnak össze. Sajnos a hülye, ostoba kiadó a fülszövegben lelövi a "poént", miszerint Borbála és a vőlegénye már nem látják egymást viszont, de az szerencsére nem derül ki, hogy melyikük hal meg. (Én se árulom el.)

Azért új a nézőpont, mert Borbála és társnői nagyon sokáig ('44. december végéig, amikor a budapesti zsidóság már több hete a gettóban sínylődik) a többiekhez képest nagyon jó körülmények között élnek, mert az egyik pályaudvarhoz vezénylik őket munkaszolgálatra. Mindenki segít nekik, a német katonák is barátságosan, sőt tisztelettel bánnak velük, a magyarok is segítik őket, nagyon sokági szabad kijárásuk van a városba, vihetnek, később küldhetnek élelmiszert, ruhát, stb. a védett házakban lakó rokonaiknak. Sőt, amikor utóbbiakat beköltöztetik a gettóba, egy darabig még így tudják velük tartani a kapcsolatot. 

Szépen ír ez a lány, nagyon objektíven szemléli az eseményeket és rendületlenül hisz a túlélésben. 

Kiképzés

(kihíváson kívül)

Ez nagyon jó volt, Vitray a gyerek- és fiatalkoráról ír nagyon érzékletesen, kicsit spirós, kicsit bächeres, kicsit tóth krisztinás, persze lehet, hogy mindezt azért érzem, mert Magvető, és a tagolás + betűtípus azonos. :D

Helga naplója

(kihíváson kívül)

Véletlenül tegnap csupa holokauszt-témájú könyvet vettem ki a könyvtárból, és véletlenül pont ezt pont elkezdtem, és ma délután ki is olvastam. Igazából nagyon jó volt, mármint a gyermeki értetlenséggel kevert humor és egyben komolyság, és csoda, hogy 1945-ig mindennap tudott naplót írni. Tetszett, és jó a végén az interjú is, nagyon jól van megszerkesztve az egész könyv. Ja, és nekem Terezín illetve a cseh zsidó gyerekek sorsa egész eddig számomra ismeretlen volt, eltekintve a mindenki által ismert részletektől.

Auschwitzi hegedű

[2015. könyves kihívása 27. egy könyv, aminek egy nap alatt a végére lehet érni]

A molyon azt írta az egyik értékelés, "holokauszt-giccs". Messzemenőkig egyetértek. Sajnos. Pedig szép a történet, jó a nyelvezet, de olyan... izé. Hiteltelen. Cserébe viszont néha nem lehet tudni, hol járunk a három idősík között. 7/10.

Akvárium

[2015. könyves kihívása 43. egy könyv, ami a szülővárosomban játszódik]

Akvárium... egy darabka tenger... ebben a regényben mindenki akváriumban (vagy buborékban?) él, és mindenkinek megvan a maga kis akváriuma, ami boldoggá teszi. És tényleg mindenki árva. A "táborok", a háború és a Rajk-per utáni felocsúdásban senki nem tartja méltánytalannak a helyzetét, csak örül, hogy él. 

Nekem ez volt a legszebb ebben a regényben. Ahogy a táborok vissza-visszatértek, de soha nem szájbarágósan, és soha nem bővebben kifejtve, csak pont mint amennyire az 50-es években, a regény idején is a mindennapok része volt, és ahogy senki nem akart róla többet beszélni. Talán a legrémisztőbb jelenet az volt, amikor Edu és Vera elmentek a babajavító műhelybe, és Edu meglátta a pulton a kosarat, tele babatestrészekkel - pont azért rémisztő, mert én már előbb kifordultam lélekben a boltból, mint Edu, mert engem már akkor a táborokra emlékeztetett, amikor Edu még meg sem látta. És a lesoványodott gyerekek a krónikus osztályon, akiken Edu meg sem döbben, mert "életének egy korábbi szakaszában" már rengeteg csontra soványodott embert látott. 

Vagy Gabi bácsi, akinek az egész családját lemészárolták, de megtartja mind a hat széket az ovális étkezőasztal körül, aztán mielőtt öngyilkos lesz, egyesével leül mindegyikre, hogy elbúcsúzzon tőlük. 

Iszonyatosan pontos társadalomábrázolás ez az 50-70-es évek Magyarországáról. Még emigráns ifjú titán is szerepel, egy-egy Amerikába kikacsintás erejéig. 

Az az érzésem, hogy még mindig ebben az akváriumban élünk. Persze mindenkinek megvan a saját kis akváriuma, de Magyarország maga is nagy, algás, zöldes víz, egy ronccsal az alján. Az egész egy homályos üveggel körbevéve, amit csak óriási erőfeszítéssel lehetne áttörni. 

10/10, egyértelmű. Kifejezhetetlenül rettentően szeretem Tóth Krisztina prózáját. 

Szökés Auschwitzba

Eleve kételkedtem a sztorinak a valódiságában, amikor elolvastam a fülszöveget, de annyira megragadott, amennyit elolvastam az első belelapozáskor, hogy kértem karácsonyra és megkaptam. Ki is olvastam egy nap alatt, de a kételyeim nem múltak el, sőt… Számomra hihetetlen, hogy bárki, aki Auschwitz (III.) közelébe kerül, szeretné személyesen megtapasztalni, hogy bánnak ott a „csíkosokkal”. Csak úgy, hogy tudja. Ráadásul az előzmények alapján addigra „Gingy” eléggé le volt harcolva lelkileg és fizikailag is, szóval érthetetlen, hogy miért akar a szörnyűbbnél még szörnyűbbet látni és szagolni. 

A ruhacserés akció, amiről a fülszövegben úgy írnak, mintha heteket, de legalábbis hosszú napokat ölelt volna fel, igazából kétszer egy nap (és egy-egy éjszaka). Kiábrándító, mert én azt vártam, hogy kiderül, Avey azzal mentette meg valakinek az életét, hogy helyet cserélt vele (végleg). Erre kiderül, hogy kíváncsiságból kétszer bement a táborba, hogy lássa és továbbadja, ami ott zajlik, és örült, amikor visszamehetett a hadifogoly-részlegbe (ami persze érthető). 

Az olvasást magát élveztem, de nagyon rossz érzés volt, hogy folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy vajon ebből mennyi igaz. 

Viszont óriási pozitívum, hogy hosszasan kitér arra, mennyire lehetetlen a tábori élményekről beszélni a „normális” világban, és hogy mennyire nem lehet összeegyeztetni egyáltalán a kettőt. Volt egy nagyon jó mondat, most nem emlékszem, valahogy úgy hangzott, hogy „már meg se próbáltam erről beszélni, tudtam, hogy csak üveges tekintetekkel és hitetlenkedéssel találkoznék”. 8/10.

Eszti babája

Ez a könyv nagyon kellemes volt, meg olvastatta magát, és borzasztó megrázóan is kezdődött, de baromira nem arról szólt, amiről a fülszöveg szerint - mondjuk az se volt túl konkrét, de ez, meg a cím meg az első, címadó (!) novella alapján én a holokausztra következtettem, amit elvétve valóban tartalmazott... És ez minden, amire emlékszem, pedig egy hete olvastam. Úgyhogy 7/10.

Éva lányom

Hát, mit mondjak. A legrosszabb dolog, ami egy könyvvel történhet, hogy a hátán a fülszövegben konkrétan leírják, hogy mi lesz a vége. De napra pontosan, hogy mikor fog félbeszakadni a napló, mert a kislányt elviszik. És persze, az emberben viszonylag kevés a kétely azzal kapcsolatban, hogy mi is lehet vajon a vége, lesz-e happy end, de annyira rossz volt, hogy a fülszöveg esélyt se adott arra, hogy reménykedjek, vagy hogy érdeklődve olvassam. A kiadónak mínusz száz pont. 

Pamiętnik

Vagyis Dawid Rubinowicz naplója. Na, ebből már sokat nem értettem, és kulcsszavakat, de persze azért a sok egy részét ki tudtam következtetni. Fantasztikus a nyelvezete, van benne egy csomó német szó lengyelre átírva, meg tájnyelvi szavak, meg olyan szavak, amik 1942-ben még léteztek, ma már nem. És a nyelvtana is remekül tükrözi a 70 évvel ezelőtti nyelvi állapotot. 

Nyilván a kisfiút, aki 14 éves volt ekkor, kb. 3 hónappal az utolsó szó leírása után meggyilkolták. 

Tak było

Vagyis Így történt. Hosszú idő óta ez az első lengyel könyv, amit végigolvastam. Táboros-visszaemlékezős, de E/3-ban, és az a nő, akiről a legtöbbet szó van benne, nem zsidó. Szóval holokauszt is meg nem is. És sok mindent nem értettem belőle, viszont tanultam egy csomó új szót, pl. tetű. :P 

Nem pontozom, de jó volt nagyon, ami abból derül ki, hogy bár sokat nem értettem, mégis fennakadás nélkül végig tudtam olvasni, és mindig vártam, hogy mikor folytathatom már.