Orosz napló

Ez az év is jól kezdődik, basszus, egy ilyen rendkívül nyomasztó olvasmánnyal... De csak magamra vethetek, végülis befejezhettem volna tavaly.

Hátborzongató olvasni Politkovszkaja sorait, nem csak mert az ember tudja, hogy az lett a vége, hogy megölték 2006-ban azért, amiket írt, hanem mert tökéletesen rímelnek a magyar közállapotokra. Magyarországon közel sem olyan rossz a helyzet, mint a 2000-res évek Oroszországában... de, igazából de, közel olyan rossz, csak talán nem ugyanúgy. De például most olvastam egy cikket a két évvel ezelőtti veronai buszbalesettel kapcsolatban, még mindig nem volt per, még mindig nem volt semmi rendesen kivizsgálva, nincs tisztességes jogorvoslat, a gyászoló szülők teljesen magukra vannak hagyva. És mindez miért? Nyilván mert a busztársaság valakinek (a valakijének (a valakijének)) a rokona, ismerőse, csókosa, strómanja, érinthetetlen. Az, hogy illegálisan szereltek be plusz benzintartályt és plusz üléseket a buszba, hogy tizenhét ember halt meg ennek következtében, mind nem számít annyit, mint a bűnösök védelme. 

Anna Politkovszkaja Oroszországában nem csak az ilyen eltussolt ügyek mindennaposak, de a megrendelt gyilkosságok is. Ez az, ami igazán elképesztő és hihetetlen: a Nyugatnak erről fogalma sincs? Vagy nekik (nekünk) kényelmesebb minden felett inkább szemet hunyni? 

Amióta elolvastam az Orosz naplót, minden "gázrobbanás" és hasonló hírekkel szemben valahogy szkeptikusabb lettem, főleg mert a könyv végefelé taglalja Politkovszkaja azokat a kedves anekdotákat, amelyekben idős emberekre rágyújtanak lakóházakat, amelyeknek a helyére a "megfelelő" vállalkozók szeretnének új épületeket emelni, de a meglevőkből a lakók nem költöznek ki elég gyorsan... 

A könyvnek irodalmi értéke is van, szuper a fordítás, sokszor felnevettem egy-egy ironikus megjegyzésen a tragédiák közepette is. Abszolút 10/10, bár ugye non-fictiont nem szoktam pontozni.

Evelyn hét férje

Közepesen igénytelen lektür egy filmcsillagról, aki hétszer ment férjhez, de igazi szerelme valaki más volt. Törtetés Hollywoodban, érdekkapcsolatok, titkos viszonyok, csúcs és mélypont. 7/10.

A kártyavár összedől (Millennium trilógia 3.)

A pillanat, amikor rájövök, hogy ezt már olvastam három éve - de semmire nem emlékeztem belőle, egyáltalán nem is rémlett! 

Az első 100 oldalon rengeteg név volt, a végére föladtam, hogy kövessem, ki hova tartozik, szerepelt-e már, ez az igazi vagy az álneve, etc. Egy idő után letisztult szerencsére a cselekmény, és lehetett a főbb szereplőkre koncentrálni, alig bírtam letenni... Zseniális! 10/10 

I followed the rules

Ha nem lett volna az ötödik oldaltól egyértelmű a végkifejlet, még több pontot is adnék rá talán... de így 3/10.

És most látom, hogy én ettől a nőtől már olvastam és már az is szörnyű volt. No comment.

Szomjúság

Norvég krimi. Kell ennél többet mondani? Megvan benne minden, ami csak kellhet: meglehetősen bizarr és hátborzongató módszerrel ölő sorozatgyilkos, nyugállományból visszahívott főfőfőnyomozó, elgondolkodtató pszichológiai aspektus, a média és a rendőrség összejátszása és kölcsönös manipulációja, és még némi szerelmi szál is. Ja, és a végén egy csavar. 10/10.

Szélhámos Budapest

Teljesen szürreális regény a kora '30-as évek alvilágáról, nagyon szép nyelvezettel, sokszor poénokkal tűzdelve. Sajnos a vége csalódás, úgy az olvasónak, mint Gordonnak, de mit lehet tenni, az öncenzúra ma sem ismeretlen sajnos. 10/10.

A Quaestor-ügy

Hát erről nem nagyon lehet mit mondani, elképesztő a sztori, de sajnos rengeteget nem értettem belőle a közgazdasági tudásom teljes hiánya miatt. A lényeg azért így is átjött: mindenki benne volt/van, mindenki lenyúlt k. sok pénzt, és tényleg az összes magyar politikus korrupt tolvaj.

Kilenc koffer

Már megint beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, nekem a Soáról nem lehet újat mondani. Tartalmilag nem is lehetett, de ez megint egy új nézőpont, a nagyváradi gettóban szenvedő újságíróé. (És mire nekem leesett, hogy akkor Nagyvárad Magyarország volt!...) 

Valahogy nekem túlságosan is értelmiségi volt, ha lehet ilyet mondani, ezért először le is tettem a könyvet pár oldal után, mert ahelyett, hogy arról írt volna, mi történik éppen ott és akkor, a gettóban, nekiállt filozofálni. Több oldalt át is lapoztam később is emiatt, az irodalmi/politikai/filozófiai stb. kitérők kevésbé érdekeltek, mint maga a cselekmény. Amikor épp nem divergált, akkor is divergált, a korábbi ukrajnai fogságáról. A jelen idejű szál kapta a legkisebb szerepet, legalábbis én így éreztem. A stílus tárgyilagos, már-már elidegenítő, emiatt és a szaggatottság miatt is nehéz az embernek beleélnie magát, vagy egy kicsit is izgulni, hogy mi lesz a történet vége. Pedig nyitott a vége, illetve csak a szerkesztői utószóból derül ki (mint ahogy egyéb összefüggések is). 

Érdemes volt elolvasni az új nézőpont illetve a "tartozom ennyivel" érzés miatt, de összességében nem szerettem.

Cocktails for three

Jaj, már megint egy Sophie Kinsella, szörnyű vagyok! Ráadásul ezt képes voltam este 11-től hajnali fél 2-ig (ki)olvasni, annyira izgultam, hogy ugye mind a három, szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb szerepőnek sikerül valahogy megoldania az életét (sikerült). 8/10, kellemes meglepetés, hogy végre a shoppingoláson és a szerelmi bonyodalmakon kívül más téma is terítékre került.

És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)

Aprószentek

Na ez egy nagyon érdekfeszítő könyv volt. Nagyon örülök, hogy megvettem! (Majd egyszer írok arról, hogyan változtak meg az olvasási szokásaim, mióta e-könyveket olvasok.) Nem írom le a sztorit, mindenhol elolvasható; csak azt sajnálom, hogy Rubin Szilárdnak nem sikerült befejeznie, mert én az elejétől fogva azt hittem, ő tudja, ki az igazi gyilkos, pedig sajnos ő is csak spekulál. De ebből is látszik, hogy annak ellenére, hogy ez egy oknyomozó riport inkább, mint regény, nagyon jól van megírva, komoly irodalmi értéke van (legalábbis az én szememben mindenképp). 10/10, az idei év egyik legjobb könyve.

A Millennium-trilógia

[2015. könyves kihívása 32. egy trilógia]

Ez is egy, mit egy, három olyan könyv volt, ami miatt NAGYON örülök a kihívásnak. Sokáig kerestem, milyen trilógiát olvashatnék, A Gyűrűk Urát sajnos már kilőttem, igazából az Éhezők viadalát akartam, csak az most annyira felkapott, hogy sose volt bent az első része a könyvtárban. De aztán szerencsére a molyon ajánlották (kösz ezúton is) a Millennium-trilógiát, és alig két héttel később voilà, ki is olvastam mindhárom, 500+ oldalas kötetet.

Lebilincselő ponyva, iszonyat jól van felépítve mindhárom kötet, amolyan Agatha Christie-s: a rejtély az első pillanattól ismert, aztán tovább bonyolódnak a szálak, és az olvasó is elkezd gyanakodni, és aztán a végén van a csúcspont, amikor kiderül, ki miatt történt a gyilkosság, stb. De itt nem egy konkrét gyilkos volt egyszer sem, hanem összefonódó szálak, és összeesküvés-leleplezés. Az első kötet sztorija teljesen független a másodiktól, de a második kötet nélkül a harmadik nem érthető. De mondjuk úgy van vége a másodiknak, hogy ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne olvasson tovább. :D
Nagyon tetszett, sokszor hangosan felnevettem a BKV-n, vagy csóváltam a fejem, vagy nyögtem egyet, szóval furán néztek rám az emberek, de teszek rá. Ja, és a másik mellékhatás, hogy elkezdtem mindenkire olyan szemmel nézni, mintha vaj lenne/lehetne a füle mögött. :D 10/10 mindhárom!