Édes életünk

Hm, nem is tudom... A két kisregény közül az elsőn nagyon nehezen jutottam túl, nekem sok volt benne a filo-pszichológiai eszmefuttatás, és nem is nagyon éreztem, hogy bárhova vezetne. Ebben a lelki szál erősebb volt, de nem tudtam azonosulni vele. A második sokkal jobban tetszett, élőbb volt, humoros, csapongó, szilaj. Kompenzálta az elsőt, 8/10.

Rosemary gyermeke

Ezt a könyvet nemcsak, hogy elolvastam, de megvettem. Megláttam, bevillant, hogy még a Szívek szállodájában is megemlítik (amikor Dean és Rory először találkoznak), úgyhogy gondoltam, klasszikus. Kell. El is olvastam még aznap (kb. egy hete).

Brrrrrr, iszonyú nyomasztó! És azóta is folyton eszembe jut. Zseniálisan megírt könyv, bár ponyva a javából, de annyira odaszögezi az embert és folyamatosan rettegésben tartja, hogy az irodalmi csoda. 10/10. Olvastam, hogy van folytatása is, de nagyon rosszakat írnak róla, úgyhogy még nem tudom, elolvasom-e. És szinte biztos, hogy a filmet nem merem megnézni...

Tegnap

Ugyan nem ebben a kiadásban olvastam, de nem baj. Szeretem Agota Kristofot, ahogy összefonódik az írásaiban a valóság és a fikció. A Trilógia is erről szólt, hogy ami először száz százalékig igaznak tűnt, arról később kiderült, hogy mégsem az. Vagy legalábbis, hogy nem tudjuk már biztosan, az-e. Ez is egy pont ilyen könyv, csak rövidebb (114 oldal). 

Ha a sztorit nézzük, arról szól, hogy van egy fickó, Tobias Horvath, aki a falubeli kurvának a zabigyereke. Hatévesen, amikor iskolába kerül, kiderül, hogy az apja Sandor, a tanító, egyben (Caro)Line édesapja. Caroline Tobias első és egyetlen szerelme. Amikor Tobias számára kiderül, hogy a szerelme apja az ő apja is, megpróbálja Sandort leszúrni épp, amikor az anyjával "üzletel", majd elindul világgá. Megérkezik egy idegen országba, egy olyan városba, ahol senki nem ismeri, és új életet kezd Sandor Lester néven (a Lester abból jön, hogy az anyját Esthernek hívják). Ott él hosszú évekig, megismerkedik más hazájabéliekkel, dolgozik egy gyárban és belebolondul abba, hogy Line-t várja. A könyv ott kezdődik, hogy egy pszichiáternek meséli a rémálmait halott madarakról, zsarnokoskodó tigrisekről és legfőképp a saját haláláról, amit nagyon sokszor megálmodik. És várja Line-t. És várja. És várja. 

És amikor az ember már holtbiztos benne, hogy Line csak kitaláció, akkor Tobias/Sandor elkezdi elmesélni a fenti történetet, hogy hogyan is került ő ebbe az idegen városba. Közben megismerkedünk más bevándorlókkal is, akik mind küzdenek a megélhetésért és hogy túléljék az időközben hazautazott vagy eleve otthon maradt szeretteik hiányát. Sokan öngyilkosok lesznek. És egyszer csak megjelenik Line, de sajnos férje van és gyereke... és tovább nem mesélem.

A fikció és a valóság szétválaszthatatlanságán kívül még nagyon szeretem Agota Kristofban, hogy ahogy a Trilógiában, itt sem nevezi meg a bevándorlók származását, a városoknak, országoknak sincs neve, mindenki oda képzeli, ahova akarja. Persze mi tudjuk, hogy Magyarországról vagy Csehszlovákiáról van szó, de az idegen várost minden olvasó oda képzeli, ahova szeretné. 

Külön pikantériája a könyvnek, hogy Tobiast/Sandort néha hívják tolmácsolni a bíróságra, amikor a bevándorlók nem beszélik az idegen ország nyelvét. :)

Ha még eddig nem derült volna ki, nagyon tetszett: 10/10, és ajánlom mindenkinek!

Lecke

(Pár hét késéssel...)

Lecke... Érdekes könyv volt, de nem jó. Azon mérem le, hogy jó-e egy könyv vagy nem, hogy mennyire tudom magam beleélni. Ebbe egy pillanatig se tudtam. Linde karakterével önmagában nincs baj, de az események random egymásutánja és a szereplők egymáshoz való hozzáállása... tök logikátlan és nem kapcsolódik semmi semmihez. Olyan, mint sok-sok rövid történet kapocs nélkül. Van ilyen műfaj is, csak nem a regényé, hanem a novelláé, horribile az egypercesé. És ettől még lehetett volna jó, ha a nyelvezete kicsit is... irodalmi. De hogy se a nyelv, se a szerkezet, és még a sztori is olyan valószínűtlen...
10-ből 5. 

Trilógia

Az első két részét (A nagy füzet, A bizonyíték) már évekkel ezelőtt olvastam franciául, de a második részre alig emlékeztem, és mindenképp el akartam olvasni egyben az egészet, mindegy, melyik nyelven. Most alig 24 óra alatt sikerült...

Már a borító önmagában nyomasztó, nem? Persze ez a legújabb kiadás, mert ugye Kristof 2011-ben halt meg, és akkor kiadták az egész életművét ugyanilyen stílusú borítóval. 

A könyv egy szóban: zseniális. A nagy füzet lényege még egyszerű: egy ikerpár, Claus és Lucas a világháború elején a nagyanyjukhoz kerülnek, ahol mindenféle borzalmakban van részük, és folyton "gyakorlatoznak", hogy minél ellenállóbbak legyenek az éhezéssel/fázással/fájdalommal szemben. Teljesen maguktól tanulnak meg írni és olvasni, és naponta vezetik a Nagy Füzetet, amibe szigorúan tilos szubjektív dolgokat feljegyezni:

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy boszorka." Tilos azt írni, hogy "a Kisváros szép", mivel lehet, hogy a Kisváros nekünk szép, de másnak csúnya. (30. o.)

Szemtanúik az édesanyjuk és a kisúguk halálának, számos szexuális aktusnak (ezeknek nem csak szemtanúi, hanem alanyai is), és minderről objektív, érzelemmentes, tőmondatos feljegyzéseket készítenek. Rémisztő ez a személytelenség. Ráadásul az összes ige jelen idő T/1-ben van, ami olyan időtlenné teszi a dolgokat, megismételhetővé, állandóvá...

A nagy füzet végén a két gyerek közül az egyik - hogy melyik, nem derül ki - az apjuk halálának árán átjut a demarkációs vonalon, a dupla szögesdróton, és innentől elválnak az utak.

Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába. (157. o.)

A második részben Claus és Lucas személye elkezd összekeveredni. A Kisvárosban vagyunk továbbra is, ahol nevelkedtek, de nem tudjuk ugye, hogy melyikük is az, amelyik ott maradt. Ugyan Lucas-ként emlegetik és Lucas-nak szólítják, megkérdőjelezi mindenki, és lassanként ő maga is, hogy vajon a másik létezik-e. Vagy netán a kettő egy és ugyanaz. Befogadja Yasmine-t és nyomorék kisfiát, Mathit, aki nagyon érzékeny és nagyon okos, és egy nap felakasztja magát, mert Lucas egy szőke kisfiúra szeretettel nézett.

A harmadik rész (A harmadik hazugság) tökéletes káosz, végképp nem tudni, ki Claus, ki Klaus és ki Lucas. E/1-ben van, és felváltva meséli a Kisvárosban maradt illetve a külföldre menekült, majd a Kisvárosba visszatérő ikerfél. 

Hogy még egy kis pénzt keressek, amikor csak tudtam, kimentem a pályaudvarra, hogy ott várjam az utasokat. Cipeltem a bőröndjeiket. Így végül tudtam papírt, ceruzát, radírt venni, meg egy nagy iskolai füzetet, amelybe feljegyezhettem első hazugságaimat. (369. o.)

Másnap, kevéssel dél előtt, nekivágunk a határnak. A férfi megy elöl, nincs szerencséje. A második drótakadály közelében egy akna felrobban alatta. Én a nyomaiba lépkedve nem kockáztatok semmit. (377. o.)

Szívbeteg vagyok. Azért jöttem vissza, mert itt akartam meghalni. Ami meg a fivéremet illeti, lehet, hogy ő soha nem is létezett. (392. o.)

Peter egymás után kinyitja őket: - Igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit tartalmaznak ezek a füzetek. Ez valami napló? - Claus azt feleli: - Nem, ezek hazugságok. - Hazugságok? - Igen. Kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének. (403. o.)

A fivér, aki külföldre menekült, visszatér tehát, megkeresni az otthonmaradt testvérét, aki közben belebolondul a várakozásba. Tulajdonképpen mindketten belebolondulnak abba, hogy negyven évig (!) külön vannak és semmit nem tudnak a másikról. Ha egyáltalán valaha is ketten voltak. Nem válik el a képzelet és a valóság. Talán a "kitalált dolgok, melyek nem igazak, de azok is lehetnének" mondat illik a legjobban az egész regényfolyamra - az első rész után tényeknek hitt tények fokozatosan egytől egyig megkérdőjeleződnek, összekeverednek, bizonytalanná válnak, elhomályosulnak. 

Mondtam már, hogy zseniális? Egyszerre letehetetlen, borzalmas és szórakoztató. Pszichológiai szempontból sem utolsó olvasmány. Mondanám, hogy 10-ből 11, de inkább 10. Nagyon ajánlom mindenkinek!