Majdnem másfél évig tartott, mire eljutottam a folytatásig (az első részt 2017. áprilisban olvastam), annyira nagyon azért nem érdekelt, csak A. barátnőm beszélt róla, hogy neki mennyire tetszett, és direkt azért mentek Ischiára nyaralni idén, hogy fölkereshesse a második kötet legfontosabb színhelyeit, úgyhogy gondoltam, nem lehet véletlen, hogy ilyen mély nyomot hagyott benne.
Nagyjából ugyanaz a benyomásom erről, mint az első részről: érdekes, jó volt olvasni, de valahogy nem értem. Nem tudok azonosulni Lenúval, aki elképesztő kitartással próbál kikapaszkodni abból a rétegből, ahova született, és a tájékozatlanságát random olvasmányélményeivel igyekszik kompenzálni, ezzel teljesen abszurd párbeszédekre kényszerítve saját magát és aktuális (beszélgető)partnerét, fellengzős és senkit-nem-érdekel témákban. Saját gondolatai, úgy tűnik, nem nagyon vannak, csak a könyvekből/újságokból idéz, de magától nem következtet semmire. Az ember azt gondolná, hogy akkor ezt kompenzálja azzal, hogy legalább a szívügyekben jó: empatikus, megérzi, ha jön a vihar, és el tudja csitítani, de nem, a szeme előtt zajló bontakozó szerelmet nem ismeri föl, Lilának csak üres frázisokat tud mondani, egy darab önálló gondolata nincs ennek a csajnak, komolyan, őrjítő. Mind az ötszáz oldal alatt az volt a benyomásom, hogy csak sodródik az eseményekkel, legyen az a szex vagy az egyetemi felvételi.
Persze mindez abszolút pozitívum a könyv irodalmi értékét tekintve. :) A negatívum, hogy az utolsó mondat cliffhanger (nyilván: sorozat), de a harmadik kötet csak november végén jelenik meg magyarul, és akkor is csak papíron, ki tudja, mikor lesz meg e-könyvben... Persze olvashatnám angolul, de az nem ugyanaz. #megvárom
9/10
