Nineteen minutes

Mire elég tizenkilenc perc? Egy kávéra valakivel, három-négy e-mail megírására, egy gyors délutáni sziesztára, 5 km lefutására... Peternek arra, hogy lelője az őt kiskora óta megállás nélkül csúfoló és megalázó iskolatársait az "ők kezdték" jegyében. Előre átgondoltan, hidegvérrel, és csak azokat, akik "megérdemlik". Elég komoly morális dilemma az olvasónak, hogy kivel érezzen együtt. A sérült vagy fizikailag ugyan ép, de óriási érzelmi traumát elszenvedett túlélőkkel? Vagy a mindig kirekesztett, beilleszkedni sosem hagyott Peterrel? 

Ahogy az egy jó Picoult-regénytől elvárható, nincs ez igazán az olvasóra bízva: épp azzal érzünk együtt, akinek a szemszöge érvényesül. (Legalábbis a hozzám hasonlóan befolyásolható olvasók. :P)

Amikor olvastam, nagyon tetszett, de elég gyanús, hogy másfél hónappal később egyáltalán nem emlékszem a végkifejletre, úgyhogy emiatt csak 8/10.

újabb öt Picoult

Már nincs ihletem minden Picoult-könyvről egyesével írni... :D

Az angol cím sokkal jobban tetszik: Keeping Faith. Faith egy kislány, aki egyszer csak elkezd "Istennel" beszélgetni, embereket meggyógyítani, sőt feltámasztani csak a jelenlétével. Nyilván rárepül erre az egyház és a média is, és Picoult-hoz méltón (elhelyezési) perrel fejeződik be a cselekmény. Újdonság, hogy az olvasóra van bízva, hogy most akkor Faith valóban beszélgetett valakivel, és ha igen, ki volt az, vagy csak a figyelemre vágyott... 

Ez egy kicsit a My sister's keeper-re emlékeztetett. Egészséges nővér, beteg húg (Willow), és egy mindenre elszánt anya, akinek a legjobb barátnője az a nőgyógyász, aki Willow-t világra segítette, és aki be is pereli ezt a nőgyógyászt, amiért nem szólt neki időben Willow betegségéről - na nem mintha akkor elvetette volna, csak a pertől sok pénzt remél, hiszen a Willow életmódjához kötődő kiadások csillagászatiak. 

Jacob aspergeres, csak a házirendet tudja értelmezni, az érzelmeket nem. Egy nap meggyilkolják fiatal gyógypedagógusát, és minden jel arra mutat, hogy Jacob a bűnös, börtönbe is kerül, és végül el is ítélik több évre. Adódik a kérdés, hogy vajon jogosan-e...   

Amikor az ember azt hiszi, nincs (tabu)téma, amihez Picoult ne nyúlt volna még, akkor jönnek a pedofil papok. És amikor az ember azt hiszi, tudja, kit kell szívből utálni, akkor jön egy csavar, és kiderül, hogy már megint az orrunknál fogva vezettettünk...

Talán a Csodalány mellett a másik olyan Picoult, ami nem annyira jött be. A borítót nem értem (mondjuk e-könyvben olvastam), mivel a témája a - holokauszt. A csavar azonos a Perfect Match-ével: amikor már szívből gyűlöljük a szerintünk megfelelő személyt, kiderül, hogy mégse ő a megfelelő... 

Életszikra

Wow. Hát ez egy újabb áll-leesős élmény volt. Mennyi dilemma egy könyvben! Akarom a gyereket? Nem akarom? Fel tudom majd nevelni? Tudok együtt élni a gondolattal, hogy elvetettem? Lehet később másik? Segíthetek másoknak megsemmisíteni egy megismételhetetlen emberi életet? Van jogom beleszólni? Van joguk nekik dönteni Isten helyett? Ha nekem is volt abortuszom, bűnbocsánatot nyerhetek azzal, ha másokat megpróbálok lebeszélni róla? Mit tegyek, ha a lányomról megtudom, hogy illegális abortusztablettát vett be, és majdnem meghalt, annyi vért vesztett?

Ha úgy alakul, vészhelyzetben, együtt tudok működni olyannal, aki megvédte volna a magzatot, akit épp elvetettem? És fordítva?

Hihetetlen, de olvasás közben a fenti kérdésekre adott összes lehetséges válasszal egyet tudunk érteni, amikor egy-egy nő sorsával, egyéni történetével szembesülünk. És pontosan EZ a tanulság: minden döntésre van magyarázat, csak meg kell hallanunk. 10/10.

A tizedik kör

Asszem, a címkékből kiderül, hogy ez se egy könnyű esti olvasmány. Meg kell mondanom, a négy* Picoult-könyv közül ez tetszett a legkevésbé, lehet, hogy mert nem figyeltem oda rá eléggé. 

A cím Dante Poklának felépítésére utal, ahol minden "körben" más bűnért bűnhődnek a halottak. A csavar, hogy a Pokolban kilenc kör szerepel csak - de akkor vajon mit kell elkövetni, hogy az ember a halála után a tizedikbe kerüljön? Ez a regény elég sok lehetőséget kínál: elhanyagolni a gyerekünket, megcsalni a férjünket, nemi erőszakot hazudni, megölni valakit vagy öngyilkosságba hajszolni, nem szembenézni korábban elkövetett bűneinkkel, és hagyni, hogy az erőszak megint a felszínre törjön... Lehet választani!

Leginkább olyan érzésem volt az olvasás közben, mintha egy skandináv krimit tartanék a kezemben (és én nagyon szeretem a skandináv krimiket), de valahogy nem álltak össze benne a szálak, és őszintén szólva így másfél héttel később már nem is emlékszem, hogy most akkor az egész cselekményt elindító esemény végülis megtörtént-e vagy hazugság volt. Összességében azért 7/10.

*mindjárt lesz poszt még egyről

Apró csodák

Hát ez, wow. Ha nem február lenne még csak, azt mondanám, az év legjobb könyve. De így is jó eséllyel indul ezért a címért.

Ruth fekete nővér, a szülészeten dolgozik húsz éve. Egy nap egy olyan kisbabát kell ellátnia, akiknek a szülei nyíltan rasszisták, és arra utasítják a főnővért, hogy Ruth nem érhet a gyerekükhöz semmilyen körülmények között. A főnővér ahelyett, hogy kitenné őket a szülészetről, tudatja Ruthtal, hogy ehhez kell magát tartania, Ruthnak ez érthetően rettenetesen rosszul esik. Amikor a kisbaba kb. 5 napos, körülmetélik, és úgy adódik, hogy Ruth az egyetlen az osztályon, aki vigyázni tud rá, a két másik nővért elhívják sürgős esetekhez. Mivel csak húsz percről van szó, Ruth abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt hozzáérnie tényleg nem kell a gyerekhez, így a feladatát is ellátja és a főnöke utasítását sem szegi meg. Természetesen nem született volna regény az egyébként valós esetből, ha a kisbabának nem állt volna le a légzése.... Ruth válaszút előtt áll: szegje meg a nővéri esküjét és engedelmeskedjen a felettesének vagy fordítva?

A kisbaba meghal, Ruthot pedig gyilkossággal vádolja és bepereli a rasszista pár. 

Amellett, hogy rendkívül fontos a téma, amit Picoult nagy érzékenységgel dolgoz fel és érezteti a mindennapi rasszizmust, amit fehérként én észre sem veszek, az nagy zsenialitása a könyvnek, hogy nem csak a "jók", hanem a "rosszak" szemszögét és megmutatja: a történetet felváltva meséli Ruth, Ruth államilag kirendelt ügyvédje, és a halott csecsemő apja. Megrázó az embernek azzal szembesülni, hogy együttérez egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszistával. 10/10.

My sister's keeper

Ez az első könyv, amit Picoult-tól olvastam, és eléggé földhöz vágott, főleg a vége. 

Anna Fitzgerald ügyvédhez fordul, hogy beperelhesse a szüleit, amiért a beleegyezése nélkül oda akarják adni az egyik veséjét leukémiás nővérének, Kate-nek. Mindezt miután Kate kapott már tőle őssejtet, csontvelőt és vért anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, Anna mit gondol erről ("ő csak egy gyerek"). Ja, Anna direkt azért született meg, hogy Kate-nek csontvelőt "adományozhasson", az orvostudomány segítségével a szülei olyanra "csinálták", hogy tökéletes donor legyen. Kate nem akarja a vesét, elege van a tizenötéves harcból, de a szülei erőltetik. A bíró Anna javára ítél: nem kell semmilyen szervet adnia, ha nem akar. Mégis úgy alakul, hogy Kate megkapja Anna veséjét... 10/10.