Átmeneti üresedés

Összességében nagyon kellemes csalódás ez a könyv! Vannak benne számomra hihetetlen részek, például Simon Price agresszivitása (meg a feleségének a tehetetlenkedése), meg az első hetven oldalra viszonylag sok merevedés meg maszturbáció jutott, de utána J. K. megtalálta az egészséges, kiegyensúlyozott ponyvához vezető utat, rálépett és végigjárta. Az eredmény: alapos, szórakoztató, néhol megható, helyenként sokkoló, mindenképp lebilincselő regény, egy sikeres "felnőttkönyv" a Harry Potter-sorozat után. 10-ből 9.

Halál a felhők fölött

Franciául olvastam, asszem másodszor, de az is lehet, hogy harmadszor. Azt mindenesetre sokadszorra állapítottam meg, hogy bár Agatha Christie a maga nemében (és itt nem a női nemre gondolok, bár arra is) zseniális, azért irodalmi értéke elég alacsony, és túl sok gondolkodást sem igényel. Mindenesetre az jó volt, hogy találtam néhány egészség- és igazságügyi szót franciául, amik nem jönnek rosszul. :) 10-ből 8.

Daniel Stein, tolmács

Ajánlásra olvastam a könyvet, egy tanárunk beszélt róla még első félévben - mondjuk valószínűleg magamtól is elolvastam volna egyszer. Bementem a könyvtárba, megkerestem az adatbázisban - csak annyira emlékeztem, hogy a címében szerepelt a "tolmács" szó, aztán megtaláltam a polcon, kinyitottam, beleolvastam, és attól, amit ebben az első pillanatban láttam, magamhoz kellett szorítani a könyvet, és gyorsangyorsan elkezdeni olvasni.

Így aztán négy nap alatt kiolvastam, pedig 500 oldal. A véleményem folyamatosan változott olvasás közben. Nem úgy, mint egy szinuszgörbe, de mondjuk mint egy szelíden hullámzó tenger. 

Ez nem egy regény. Levelekből, naplórészletekből, hangfelvételekből, képaláírásokból, hirdetésekből összeollózott... hát, életrajz, vagy inkább korrajz. Sok-sok ember életrajza a '40-es évektől majdnem napjainkig. Elsősorban Daniel Steiné, de nem minden róla szól. Például emiatt éreztem néha, hogy lefele hullámzik a véleményem - egy idő után a mellékszálak sűrűsödnek, nehéz követni, hol járunk az időben és a térben, és éppen kitől származik az adott dokumentumrészlet. Ráadásul vannak "epizódszereplők", akik csak egyszer, maximum kétszer fordulnak elő, és néha többszáz oldalt lapoztam vissza, hogy utolérjem az illetőt egy korábbi részben és megértsem, ki is ő, aztán kiderült, hogy akkor szerepelt először, és semmit nem kell megérteni. 

Daniel Stein tolmács, véletlenül, vagyis szerinte Isten kegyelméből, a Gestapó és az emszki belorusz-lengyel-zsidó közösség között a második világháborúban. Így menekül meg a halál(tábor)tól, hiszen egyébként ő maga is zsidó. És így válik a vallások közötti tolmáccsá, mert katolikus pap lesz belőle a háború után - Izraelben. Ez persze ellenérzést vált ki nemcsak a saját zsidó rokonai és ismerősei körében, hanem a katolikusokból is. De ő rendíthetetlenül jó mindenkihez. Paprabbi :-) Tényleg az, mert bizonyos dolgokat egy katolikushoz képest nagyon világiasan, nagyon rugalmasan, hogy úgy mondjam: zsidósan szemlél. Például van egy rész, amikor egy negyvenes férfi elmegy hozzá, és elpanaszolja, hogy feleségével csak névházasságot kötött azért, hogy kijöhessenek Izraelbe, és bár lelkileg nagyon egy húron pendülnek, mégis egyre keserűbb a házasságuk. Mire Daniel: Hány évesek vagytok? Negyvenegy? Hát feküdj össze a feleségeddel, meglátod, minden rendbe jön. (Nem szó szerint idézek, már továbbadtam a könyvet.) Vagy egy másik részben egy nő elpanaszolja neki, hogy a fia homoszexuális. Erre Daniel: Hát én nem értem, a nők annyira gyönyörűek, annyira vonzóak, miért tetszenek neki a fiúk? De gondolj arra, hogy másoknak nincs gyereke, ehhez képest ez egyáltalán nem tragédia. Legalább a fiad boldog, hagyd, hogy az legyen.

Szóval Daniel amolyan XX. századi Jézus. A szeretetet hirdeti, mint legfőbb szabályt. Ráadásul nagyon... magától értetődő módon (ahogy a fenti példákból is látszik), emberközelien, és sokszor nagyon humorosan. :-)

Egyik kedvenc idézetem:

Abban az évben, csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, mondván, én fiatal zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyem az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyła volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban. (265. o.)

Ami miatt a könyvet nehéz volt olvasni, az a rengeteg valláselméleti kitérő. Jó, nem kitérő, de ahhoz képest, hogy a történet is haladhatott volna ugyanazokon a hosszú oldalakon keresztül... Néha átlapoztam, mert olyan bibliai részekről volt szó, amiket nem ismertem eléggé, hogy követni tudjam az elemzéseket, utalásokat. Elővehettem volna a Bibliát, hogy beleássam magam jobban, de egyrészt főleg a BKV-n olvastam, másrészt bevallom, annyira nem kötöttek le ezek a részek. A "történős" fejezetekben is volt elég elméleti dolog. 

A könyv öt részből áll, mindegyik között ott van Ulickaja egy-egy levele egy barátnőjének, akinek elküldte a már megírt részeket lektorálásra. Mindig azt írja, nincs megelégedve a formával, a tartalommal, az általa összeszerkesztett történet valós és kitalált részeivel. Ez egy kicsit érezhető is a könyvön - egyenlőtlen nem csak az öt rész egymáshoz képest, de a részeken belül a történet és az elméleti fejtegetések aránya is. 

"Az eredmény mégsem kudarc", ahogy a litera.hu-n írja Darvasi Ferenc. Sőt. Kifejezett siker, legalábbis szerintem. Óriási munka volt megírni, és még úgy is óriási érzés elolvasni, ha csak a történések ragadnak meg, nem annyira a kitérők. Nekem 10/10.

Az évfolyam

Ez a könyv nem is volt annyira ponyva, mint amilyennek külsőre és a szerző alapján először gondoltam. Ahogy a fülszöveg is írja, "Erich Segal a Harvard 1958-as évfolyamának szegődik krónikásául", és fikcióval színezve a valóságot írja meg 8-10 egyetemista srác diplomától a huszonötödik érettségi találkozóig ívelő történetében. Szórakoztató, helyenként megható, néhol filozofikus, letehetetlen regény, amolyan könnyű esti olvasmány (annak ellenére, hogy vagy 400 oldal). Nagyon tetszett. 10/10.

Ököllel a zongorát

Megrázó és aprólékos esszégyűjtemény szinte kizárólag a magyarországi antiszemitizmus újjáéledéséről. 1998-tól 2010-ig írt, megjelent vagy az asztalfiókban maradt írások, csupa-csupa emlékeztetés, intés, figyelmeztetés. Hatástalan. 

A legmegrázóbb mégis a 2001. szept. 11-i terrortámadásról való megemlékezés (Megtörtént a bármi, 111-113. o.):

Semmi se fontos. Semmi se lett fontos. Minden nem fontos lett.

Aznap délután a Zeneakadémián voltam éppen, szünetben hazatelefonáltam, két mondatban mondták, mi van, nem mentem a terembe vissza, elvesztette jelentőségét még a Dante-szonáta is. Dante most nem lúdtollal ír, Liszt most nem a húrokon ráz velőt.

Volt a zsebemben egy aznapi újság, azt kilöktem a szemétbe.

Ami abban hír volt, az megszűnt hírnek lenni. Érdektelen apróság lett a Gripenekből.

Nem mindegy, milyen repülő zuhan le?

Megóvni pedig semmiféle légiflotta meg nem óvhat semmitől.

A papírvágó késsel szemben pedig tehetetlen a világ leghatalmasabb ármádiája is.

Nem érdekes a politika, nem a gazdaság, nem fontos a Fidesz és nem az MSZP. Nem fontos, hogy milyen az idő.

Elvesztette a jelentőségét, hogy mit írtam, írtam volna ebbe a lapszámba. Most csak erről lehet írni. Amiről nincsen mit írni.

Amiről mindent megírtak már.

Millió dolog forog az ember fejében, de mindről az derül ki: nem fontos.

Nem fontos, hogy tudtam, hogy így lesz, hogy túl sok a repülő, és túl magasak a házak, hogy ahol sok ember van összegyűjtve, ott sok is hal meg aztán, amikor a baj beüt. Nem fontos, hogy tudtam, hogy beüt a baj, hogy a repülők mind leesnek, és a házak mind leomlanak.

Nem fontos, hogy csak az amerikaiak vannak meglepődve, mert számukra egyetlen baj volt képzelhető eddig: a betegség.

Minálunk le szoktak a házak omlani, mi erre föl vagyunk készülve, mi csak erre vagyunk kondicionálva: hogy bármikor megtörténhet bármi is. Nem fontos, hogy én vártam ezt, s nem fontos, hogy atomra számítottam. Nem fontos, hogy tudom, jön az is. Mert van, és ha van, akkor előbb-utóbb rossz kezekbe kerül. Ha az emberiség komolyan szeretne még fönnmaradni egy kicsit, akkor a jövő héten megsemmisítené összes atomfegyverét. Az emberiség ezt nem fogja tenni. Megvárja, amíg egy félanalfabéta fellah valahol Szibériában, egy vodkában áztatott orosz tábornokkal vagy raktárossegéddel köt egy jó üzletet. Ilyen az emberiség. Megérdemli sorsát. Az atom után pedig az internet következik. Azzal össze van bogozva minden ember a többivel. Azzal lehet majd tökéletesen és totálisan bevégezni a munkát.

Már semmi se fontos.

Nem fontos, hogy vettem egy zsák krumplit.

Az is csak megszokás, balkáni rituálé. 

Tisztelgés az ősök emléke előtt.

Akik tudták, hogy bármikor megtörténhet bármi is.

Most megtörtént a bármi.

És nincsen vége.

Ez volt a mi Szarajevónk.

(innen másoltam)

A Patkányfogó

Ilyen szép kiadású könyvet szerintem még életemben nem olvastam... Már évek óta szemeztem vele, de valamiért nem akaródzott belekezdenem. De kb. két hete levettem a polcról, és nem bántam meg. 

A nyelvezete gyönyörű, hű az 1850-es évekhez, abszolút átélhető a szegény munkáscsalád keserű sorsa, ahogy a viszonylagos gazdagságból lezüllenek a teljes nyomorba. A molyon be is jelöltem egy kihívást, ami abból áll, hogy a Rougon-Macquart család-sorozat összes kötetét el kell olvasni aug. 31-ig. Nem lehetetlen, de azért nehéz, mert húszkötetnyi Zola bő öt hónap alatt elég tömény. Eddig a Germinált olvastam (tavalyelőtt, mert kötelező volt, nagyon tetszett), most kipipáltam A Patkányfogót, és elkezdtem azóta a Plassans meghódítását, szóval teljesen random sorrendben haladok, de nem baj. A következő a Nana lesz, ez biztos. 

Amúgy tök durva, hogy a szociális szálon (elszegényedés, lezüllés, részegeskedés, zálogház stb.) kívül a fő szál persze a házasság, ami elég extrém formát ölt: Gervaise először Lantier-vel él együtt, nem házasok, de van két gyerekük, majd Lantier elhagyja őket, Gervaise pedig hosszas unszolásra hozzámegy Coupeau-hoz, a bádogoshoz. Eddig rendben is van, boldogan élnek, születik egy kislányuk (Nana), kivesznek egy bolthelyiséget, ahol Gervaise saját mosodát tud beindítani, az egész utca szereti őket, egyszóval happiness van, amíg egyszer csak fel nem bukkan Lantier. De nem csak, hogy felbukkan, hanem először csak be-benéz Coupeau-ékhoz, egy-egy italra, ebédre, egy idő után pedig konkrétan odaköltözik, és együtt élnek szépen négyesben, a férj, a feleség, Lantier és Nana (a két bátyját már rég valami bentlakásos iskolába adták). Később Coupeau mama is csatlakozik, mert szegény már öreg és magatehetetlen. És ennek a tenyészethez hasonló együttélésnek meg is lesz a böjtje: ahogy várható, Gervaise rendszeresen lefekszik Lantier-vel, miközben fokozatosan elhidegül Coupeau-tól, aki viszont állandóan részegeskedik (holott korábban maga volt a megtestesült Szerető és Kötelességtudó Férj), Coupeau mama meg hipp-hopp meghal a lakásukban, miközben Nanából fokozatosan kurva válik. Szóval remek egy helyzet, cseppet sem nyomasztó, nem szürke, nem penészes. Ja, és a végére minden szereplő meghal, csak Nana éli túl a szüleit az utcán parádézva.

Akárhogy is, 10-ből 10 pont, kíváncsi vagyok, hány kötetig bírom. Ha emlékezetem nem csal, a Germinal is pont ilyen hangulatú volt.

Justine, avagy az erény meghurcoltatása

Szegény Justine-t össze-vissza verik és dugják, néha egyszerre többen is, néha nem csak férfiak, de ő rendíthetetlenül erényes akar maradni és hívő. Végül belecsap egy villám. Kb. így foglalható össze ennek a leginkább Candide-ra és Az apácára hasonlító filozófiai ellen-tanmesének a lényege. Tanulsága: baromira nem éri meg erényesnek lenni, mert úgyis te húzod a rövidebbet. Valami ilyesmit írt József Attila is, csak aztán revideálta a véleményét: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis./ Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Sade nevéből származik a szadizmus szó, nem ok nélkül. A mások kínzása által/közben beteljesülő szexuális aktus, a gonoszsággal szorosan egybefonódó vágy uralja a történetet. Meglátszik azért, hogy 1788-ban íródott, semmi sincs a nevén nevezve, csak mindenféle metaforákkal. Így aztán az olvasóra van bízva, mit lát lelki szemei előtt... :P A borító mondjuk eleve nem hagy sok kétséget. Tetszett, de tényleg tiszta Voltaire (tök valószerűtlen), 10-ből 7 pont.