Az ember, akit Ovénak hívtak

Az egyik idei kedvenc, Milonka "ajánlójától" kaptam hozzá kedvet, és hát tényleg sírós-nevetős, viszont nekem egyáltalán nem tűnt nyálasnak. Elég kiszámítható viszont, de mindennel együtt nagyon kedves, vicces, szomorú és tanulságos (ebben a sorrendben), és kizárt dolog, hogy Ove ne nőjön minden olvasó szívéhez. 10/10.

My not so Perfect Life

Azt hiszem, ezen a ponton szembe kell néznem a ténnyel, hogy Sophie Kinsella-rajongó/függő lettem. Különben minek venném meg folyton a legújabb könyveit (is)?  

Deviszont (!) ez egy jó regény volt! Teljesen meglepődtem. Először is eléggé magamat látom Katie-ben, aki az Instagramon mindenkinek azt közvetíti, hogy londoni élete tökéletes: csupa napsütéses, bulizós, barátokkal együtt lógós képet posztol - naná, ki akarna a szürke, esős Luxem Londonról képeket csinálni és közzétenni? Aztán, kivételesen a problémafelvetés is valid: Katie elveszti a munkáját, de nem meri bevallani az apjának, mert nem akar neki csalódást okozni. És izgalmas a cselekmény: ki kell nyomozni, hogy a főnökét miért akarják kirúgni és ki (és hogyan) vezethette félre. Persze van benne szerelmi szál, anélkül nem Kinsella egy Kinsella, de eddig messze ez a legjobb könyve, amit a Boltkóros-sorozat óta olvastam. 10/10.

Don't tell the groom - Don't tell the boss - Don't tell the brides-to-be

Egyedül az bosszantott ebben a trilógiában, hogy minden olyan iszonyú könnyen ment Pennynek. Egy csomószor állították olyan kihívás elé, amiből lehetett volna bonyolultabb cselekmény, ami szülhetett volna több problémát, de nem. 

Úgy általában a rendezvényszervezős szál bejött, kicsit magamat láttam benne, de egyébként egy elég bugyuta, anticipálható és sablonos történet (tudom, tudom, ez már a címekből is kiderül).

Massza

Hm. Ezt a kihívásra olvastam még februárban valamikor, és arra emlékszem, hogy eleinte nagyon nyomasztott, meg tetszett, hogy egy ilyen (sajnos mindig) aktuális témát dolgoz fel a szerző, de a végére sajnos odabiggyesztettek 10 oldal "kihez fordulj, ha zaklatnak/csúfolnak", "hogyan kerüljük el, hogy a gyerekünket zaklassák" stb. jellegű, nyilván jószándékú tanácsot, és ezzel a megelőző 100 oldal fikció egészen más színt kapott, már inkább egy didaktikus, ez-történhet-veled-is-ha-nem-vigyázol tanmese jellegét öltötte. Kár, mert egészen addig irodalmi értéke is volt... Az persze vitathatatlan érdeme Kalapos Évának, hogy hozzányúlt a témához, és a könyv regény-része abszolút rendben volt, sőt. 8/10.

The Story of Our Life

Csak azt nem értem, miért kellett lelőni előre a poént. Én tökre drukkoltam volna szegény Colmnak, hogy ne legyen agydaganata és ne haljon meg, de már az első oldalon kiderült, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. Ennek ellenére, mert ilyen az emberi természet, én titokban mégis végig reménykedtem, hogy tévedés, hogy csak vicc volt, hogy majd kiderül, hogy az első fejezet kamu. De nem. Szomorú volt és nyomasztó, és nyilván ilyen könyveket akkor kell olvasnom, amikor az egyik legjobb barátom rákos. A poénlelövés ellenére élvezetes és lebilincselő volt, 10/10.

Kilenc koffer

Már megint beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, nekem a Soáról nem lehet újat mondani. Tartalmilag nem is lehetett, de ez megint egy új nézőpont, a nagyváradi gettóban szenvedő újságíróé. (És mire nekem leesett, hogy akkor Nagyvárad Magyarország volt!...) 

Valahogy nekem túlságosan is értelmiségi volt, ha lehet ilyet mondani, ezért először le is tettem a könyvet pár oldal után, mert ahelyett, hogy arról írt volna, mi történik éppen ott és akkor, a gettóban, nekiállt filozofálni. Több oldalt át is lapoztam később is emiatt, az irodalmi/politikai/filozófiai stb. kitérők kevésbé érdekeltek, mint maga a cselekmény. Amikor épp nem divergált, akkor is divergált, a korábbi ukrajnai fogságáról. A jelen idejű szál kapta a legkisebb szerepet, legalábbis én így éreztem. A stílus tárgyilagos, már-már elidegenítő, emiatt és a szaggatottság miatt is nehéz az embernek beleélnie magát, vagy egy kicsit is izgulni, hogy mi lesz a történet vége. Pedig nyitott a vége, illetve csak a szerkesztői utószóból derül ki (mint ahogy egyéb összefüggések is). 

Érdemes volt elolvasni az új nézőpont illetve a "tartozom ennyivel" érzés miatt, de összességében nem szerettem.

Furcsaság a fejemben

Ennek a regénynek már a címe is kedves. És utána nehéz nem azonnal megszeretni Mevlutot, aki a huszadik századi Isztambulban, sok csetlés-botlás közepette, de nagy nehezen megtalálja, majd az olvasó (és saját) nagy bánatára el is veszíti a boldogságot. 

Olyan szép a fordítás, hogy visszagondolni is jólesik a könyvre. Sokat lehet belőle tanulni Isztambul - meg úgy általában Törökország - történetéről, a török/muszlim mentalitásról, és arról, milyen lehet autistának lenni. Én legalábbis úgy képzelem, hogy Mevlut azért ragaszkodik ennyire A Városhoz, az utcákhoz, az épületekhez, mert csak ezek a fix pontok számára az életben, minden más ingoványos talaj, bizonytalan, az emberi kapcsolataiban élete (illetve a cselekmény) végéig inkább csak sodródik az árral, és szakmailag sem gyakran hoz önálló döntést. 

Letehető, majd újra kézbevehető könyv, nem nagyon fordulatos a cselekmény, de az olvasónak is jólesik csak sodródni az árral. :) Abszolút 10/10.