A hazugság tézisei

 

Rég olvastam ennyire elgondolkodtató könyvet. És olyat is, ami ennyire azonnal beszippantott volna. Pedig a scifi aztán végképp nem az én műfajom. És mégis. A tartalmáról nem akarok írni, de nagyon érdekes társadalmi, etikai kérdéseket feszeget, sokáig az olvasóval maradnak a témák.

Nő a sötétben

 

Wow. Én inkább azt mondanám, sötét a nőben, mert olyan szintű sötétségről, anyai depresszióról, fel nem dolgozott sérelmek garmadájáról számol be, hogy azt nehéz megemészteni. Egy könnyed pillanat sincs benne, nyomasztó, kegyetlen, már-már tisza katai mélység (magasság). Engem legalábbis borzasztóan megrázott, és csak remélni tudom, hogy Leda végül megtalálta a sötétből kivezető utat... (Ja, és a fordítás csodálatos!)

A pánik évei

Nagyon vegyes a véleményem erről a könyvről. Egyrészt a témafelvetés kifejezetten hiánypótló, ezért is vet(et)tem meg szinte gondolkodás nélkül, és tényleg arról szól, amiről a fülszöveg ígéri. Számomra az alcím se félrevezető, ahogy ezt többen a szemére hányják, mert bár E/1-ben van, mégse a szerzőre magára vonatkozik, inkább egy, a pánik éveit élő nő "lelki szájából" hangzik el (és hát szerencsére sokan felteszik maguknak a kérdést ténylegesen is, mielőtt belevágnának a gyerekvállalásba). Valóban központi kérdése ez a női létnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk karrieristák, feministák, egyéb -isták, mert ahogy Frizzell is írja, ez a mi kiváltságunk és lehetőségünk, akár tetszik, akár nem: biológiai adottság, hogy LEHET gyerekünk (most nagyvonalúan eltekintek a hozzám hasonlóan meddőségi problémákkal küzdőktől, főleg mert már ezt is lehet orvosolni).
Nagyon is érvényes szempontokat vet föl a gyerekvállalás mellett és ellen is, és el tudom képzelni, hogy ha valakinek a körülményei meglennének a gyerekvállaláshoz, de hezitál, akkor a könyv elolvasása után könnyebb lesz döntenie. Számomra is voltak olyan gondolatai, amiket még sose fogalmaztam így meg magamnak, de hangosan bólogattam az olvastukkor (van ilyen szó?). Nem akarok spoilerezni, úgyhogy nem írok konkrétumot.
A mérleg másik oldalán viszont az van, hogy szerintem (!) hitelesebb lett volna, ha mindezt egy tudatosan gyerektelen nő fogalmazza és írja meg. A sok hivatkozásból látszik, hogy Frizzell tényleg alaposan utánajárt a témának, sok interjúalanyt is megszólaltat, de mégis, az az érzésem, hogy neki "könnyű", egyrészt mert eleve úgy élte át a pánik éveit, hogy tudta, hogy akar gyereket (csak a társa nem, de aztán ő is beadja a derekát), nem pedig még akkor kezdett ezen tanakodni, amikor már amúgy a biológiai órája javában ketyegett, másrészt mert követte a mainstream tendenciát, nem lett "számkivetett". Nem szimpi az sem, ahogyan eljutottak a gyerekvállalásig, de vannak ennél rosszabb forgatókönyvek is. És sajnos meg kell említenem, hogy sokkal jobb fordításra számítottam a név (Morcsányi J.) alapján, de nagy csalódás volt; kevés olyan hely volt a könyvben, ahol 2-3 mondatnál hosszabb részt anélkül tudtam volna elolvasni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet egy-egy fordítási "megoldás" láttán.

Minek szenved, aki nem bírja

Letehetetlen és nyomasztó, és sok momentumban sajnos magamra ismertem. Kicsit zavaróak a gasztro-intermezzók, illetve a sztori vége mintha hiányozna, hirtelen, furcsán "kerekedik le" a történet (illetve nem kerekedik le, legalábbis nekem). Mindez nem von le az értékéből, a hozzám hasonló második generációs holokauszttúlélőknek kötelezővé tenném, jó kis mintázatokat lehet felismerni (párkapcsolatok, megküzdési mechanizmusok, stb.). 

The Heart Goes Last

 

Egy újabb szuper Atwood, egyre jobban szeretem ezt a nőt (mármint az írásait, na). Ez egy kicsit Az emlékek őrére emlékeztetett, nem spoilerezem el, hogy pontosan miért, meg persze a Szolgálólányra, meg persze a Szép új világra... Ilyenek ezek a disztópiák :) 

Adrian Mole: The Prostrate Years

 

Ezer éve olvastam utoljára Adrian Mole-t, még kamaszként. Most véletlenül megtaláltam a sorozat utolsó kötetét (átugorva legalább három korábbit), és teljesen nosztalgikus volt olvasni, bár a korábbiakat magyarul olvastam, de ezek szerint jó fordításban, mert teljesen ugyanolyan volt a lakonikus, önironikus, kicsit szarkasztikus stílus, mint amire emlékeztem. A sztori meglepően nyomasztó volt, és emiatt nagyon életszagú is; a vége eléggé el lett kapkodva, vagy hát én vártam volna még némi kifejtést... 

Love your life

 

Betévedtem egy könyvesboltba másfél év után először, és ott volt ez a Kinsella öt euróért leértékelve. El se akartam hinni, hogy még nem olvastam, de 2020-ban jelent meg, úgyhogy tényleg nem láttam még. Na de most de. 

... ez a poszt majdnem egy hónapja piszkozatban felejtődött, most találtam meg. Szóval cuki Kinsella, kicsit más tematikájú, mint az eddigiek, amiket olvastam (kit akarok átverni? MINDEGYIKET olvastam, és most vettem meg a legfrissebbet), nem volt rossz, de nagyon anticipálható volt. Ahogy az összes többi is.