megvan a könyves kihívás 2017-re

Ez lesz az:

1. Roberto Bolaño: 2666 
2. Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér 
3. Elena Ferrante: Briliáns barátnőm (Nápolyi regények 1.) ✔
4. Karl Ove Knausgård: Halál (Harcom 1.) 
5. Szabó T. Anna: Törésteszt ✔
6. Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah ✔
7. Beregi Tamás: Noctambulo 
8. Joanna Bator: Szinte éjsötét 
9. Zoltán Gábor: Orgia ✔
10. Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája – Történet álmatlanságról és őrületről 
11. Helen Macdonald: H, mint héja 
12. Tóth Krisztina: Világadapter 
13. Grecsó Krisztián: Jelmezbál ✔
14. Jonathan Franzen: Tisztaság 
15. Darvasi László: Taligás 
16. Louise O’Neill: Örökké a tiéd (Only ever yours)✔
17. Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben 
18. Bill Clegg: Volt valaha családod 
19. Németh Gábor: Egy mormota nyara 
20. Centauri: Jákob botja 
21. Celeste Ng: Amit sohase mondtam el 
22. NK Jemisin: Az ötödik évszak 
23. Závada Pál: Egy piaci nap ✔
24. Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben ✔ 
25. Kun Árpád: Megint hazavárunk ✔
26. Varró Dániel: Mi lett hova? ✔
27. Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál 
28. Röhrig Géza: az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit 
29. Ian McEwan: A gyermektörvény 
30. Dante Alighieri: Isteni színjáték (fordította: Nádasdy Ádám) – 2016-os kiadás! 
31. Raduan Nassar: Egy pohár harag 
32. Ted Chiang: Életed története 
33. Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás 
34. Richard Flanagan: Keskeny út északra 
35. Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese ✔ 
36. Lionel Shriver: Nagytestvér 
37. Molnár T. Eszter: Stand up! – Egy majdnem normális család 1. 
38. Donna Tartt: Az Aranypinty 
39. Gergely Ágnes: Viharkabát 
40. Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest✔
41. Bereményi Géza: Versek 
42. Don Winslow: A kartell 
43. Dave Eggers: A Kör 
44. Baráth Katalin: Arkangyal éjjel 
45. Ngugi wa Thiong'o: Közöttünk a folyó 
46. Ugron Zsolna: Hollóasszony 
47. David Grossman: Egy ló besétál a bárba 
48. Bartók Imre: Láttam a ködnek országát 
49. Kalapos Éva: Massza ✔
50. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló ✔

És nekem mi közöm ehhez?

"Kora délután volt, valóban elállt az eső, az aszfalt néhol már megszáradt. Fejhallgató volt rajtam, és túlmentem a szállodán, lépéseimmel kimértem az utcákat, mint fűnyíráskor, négy tömb balra, egy föl és négy vissza. Nem voltak vérszomjas szörnyetegek. A rokonaim nem kínoztak embereket, nem lőttek. Csak néztek és nem léptek közbe, felhagytak a gondolkodással, az emberi módon való létezéssel, pedig mindent tudtak. Ez lett volna a gonosz banalitása, ahogyan Hannah Arendt megfogalmazta?, kérdeztem magamban, miközben csak mentem és mentem, és legszívesebben meg sem álltam volna az idők végezetéig. "Mindenki tudott mindent", dünnyögtem magamban, a járókelők, akik láttak, azt hihették, egy dalt dúdolok, miközben egy egri újságírónő, az 1944-ben Auschwitzba deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című könyvére gondoltam. Leírja benne, amint a szomszédok lenéztek az udvarra, és figyelték, ahogy a zsidókat elszállítják. "Nem jöttök már vissza", kiabálták le a lakásukból, ahonnét tánczene és nevetés szűrődött ki, az írónő meg elcsodálkozik: "Pedig ismertem a ház lakóit. Mindig olyan kedvesen fogadtak."

A magyar nyilaskeresztesek 1944 telén már nem is győzték a gyilkolást. A vonatok megteltek, úgyhogy tízezrével indították útnak a zsidókat és a romákat gyalogosan halálmenetekben - magyar csendőrök hajtották őket előre naponta harminc kilométert; minden ötödik ember meghalt. Ezt is mindenki látta az ablakból, ott álltak a vastag függönyök mögött, és nézték ezt a parádét. És utána mi következett? Levesfőzés és korai lefekvés?

És mi volt mindazokkal, akik nézték, amint a budapesti zsidók - nők, gyerekek és aggastyánok egymáshoz bilincselve - a jeges Dunába esnek? Csak a legelöl állókat lőtték agyon, azok aztán magukkal rántották a többieket. Miért nem kezdtek kiabálni a járókelők? Vagy az emberek a szép lakásukban, hogyhogy nem vetették magukat a földre és kapálóztak kézzel-lábbal, mint a gyerekek, amikor valamit nem bírnak elviselni? Miért uralkodik mindenki magán? A rend kedvéért? Félnek elveszíteni az önuralmukat?" (213-214.o.)

"Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagyanyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Megállítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Svájcban minden a legnagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat.

Valóban?

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként ellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak? 

Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg. 

Nem?

Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? (...)

Habár nem vagyunk fegyőrök és nem vezetünk kihallgatásokat, nem lövetünk senkit sem agyon, de hogyan kezeljük a vitákat, amelyek sokkal veszélytelenebbek, mint a háborúk? Például az irodában, ha jó fényben szeretnénk feltűnni? Elég egyenesek vagyunk-e ahhoz, hogy kimondjuk az igazságokat, a kényelmetleneket is? Megvédtünk-e olyan kollégákat, akiket a főnökeink megfélemlítettek - vagy csak állunk ott, mint a budapesti járókelők, amikor a zsidókat a Dunába lőtték? Vajon kiálltunk volna-e mellettük, mert igazságtalanság történt velük, vagy hallgattunk volna, mint a nagyanyám? Vállalunk-e egyáltalán valamilyen kockázatot? Kicsoda? Minek?

Emelvényeken ülünk, blogolunk, bezsebeljük a sikert, gratulálunk, adakozunk, pszichoanalitikushoz járunk, és virtuálisan felháborodunk a mangroveerdők visszaszorulásán, a nigériai menekültek kitoloncolásán, amit 107-en lájkolnak, és amitől jönnek az újabb hálózatokba történő meghívások, Xing, Pinterest, LinkedIn, ott azután barátaink profilját bogarásszuk, francba, hogy ezek mi mindent nem olvasnak, hová el nem jutnak, Phnom Phen, Detroit, TED-konferencia, Burning Man fesztivál, Art Basel vásár. Össze kell kapnom magam.

De twitterezett bárki valaha is emberi gyengékről, osztott meg félelmeket, blogolt kételyekről, arról, hogy őt nem érdekli a burmai muszlim kisebbség, hogy nem akar tudni a mangroveerdőkről, és hogy nem volt bátorsága megmondani a főnökének a véleményét?

Valóban olyan tiszták vagyunk, amilyennek virtuálisan mutatjuk magunkat? És mennyire vagyunk állhatatosak? Én mennyire vagyok állhatatos?

Kinyitottam a noteszemet, és elolvastam azt a dátumot, amit a repülőtér indulási csarnokában felszállás előtt írtam az új oldal bal fölső sarkába, és beírtam egy kérdést: Képes lennél zsidókat bújtatni?, majd alá a választ: Nem." (219-221.o.)

Airport, Hungary

Könnyed, kétórás, pont repülőútra való könyv (ott is olvastam, stílszerűen). Nekem, aki sokat repülök, érdekes volt a kulisszák mögé látni, még ha fenntartással kezelem is a tartalmat - azóta ahány repülőn ültem (3), folyton azt próbáltam kitalálni, melyik légikisasszony kavar a pilótával. :D 

Nagyon jó, gördülékeny, igényes a stílusa, látszik, hogy újságíró írta, és persze bulváros, de nem túlzottan. Hatásvadász, az biztos: van itt repülőgépen bekövetkezett vetélés, haláleset, epilepsziás roham, egy gombnyomással legyilkolt ezer birka (!), de ennél szürkébb dolgok is, például hogy hogyan képzik a stewardokat/esseket, hogyan lehet magángépre steward/essként feljutni, mit lehet kezdeni a problémás utasokkal, stb. Szóval jó volt! 10/10.

Törtmagyar

Hát azért a "letehetetlen" meg a "káprázatos" enyhe túlzás, de valóban jó volt. A lila ködből elég rendes családi dráma bontakozott ki: Angliába (valószínűleg '56-ban vagy még a második vh. után közvetlenül, de nem emlékszem) kivándorolt felső középosztálybeli magyar nagyszülők, alkoholista-rákos apa, előbbitől évekkel korábban különvált, a regény során újra összejövő abszolút életképtelen anya, és a rettenetesen szerencsétlen (főhős) lány, aki egy elit magániskolába jár, és akit a bálványa figyelemre se méltat, ámde a pasija apja megpróbálja megerőszakolni...

Valahogy a regény nyelvezete fura volt viszont, elidegenítő, nehéz volt beleélnem magam vagy együttérezni bármelyik szereplővel. 7/10.

Megint hazavárunk

Ezt a könyvet valamiért abbahagytam az 1/3-ánál, aztán hetekkel később folytattam, és akkor már nem értettem, hogy lehetett egyáltalán valaha is letenni egy pillanatra. Annyi részletében magamra ismertem. Annyiszor szorult össze a torkom. Annyiszor nevettem fel rajta hangosan. Az év egyik legjobb könyve, örülök, hogy véletlenül felfedeztem. 10/10 abszolút.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tudom, volt már! De angolul. Annyira kiakadtam azon, hogy nem tetszett, és hogy viszont mindenki másnak meg de, illetve hogy én azért elég nagy HP-fan vagyok ahhoz, hogy ez meglepjen, hogy végiggondoltam, hogy miért van az, hogy akivel csak beszéltem erről, szerette a könyvet, én meg nem... És arra jutottam, hogy azért, mert ők magyarul olvasták. És igen, ez megért nekem +5000 Ft-ot. 

És igazam volt. Magyarul sokkal élvezetesebb volt, és még úgy is izgatottan "lapoztam" tovább mindig, hogy már olvastam pár hete/hónapja angolul - alig emlékeztem, mi is volt a sztori. Szóval elnézést és vissza az egész, tök jó volt. :) 10/10.

Sovány angyalok

Ritkán van olyan könyv, aminek az olvasása annyira megráz, hogy le kell tennem egy időre. Ez olyan volt. Kulcsszavak: meddőség, gyilkosság, bántalmazó kapcsolat. Akit bármelyik érzékenyen érinti, ne olvasson tovább. Illetve az se, aki el akarja olvasni a könyvet, mert spoilerezek, erről muszáj.

***

Lívia kórházban van, infarktusa volt; ügyvéd jár hozzá, mert megölte a férjét, akitől hosszú évek természetes és mesterséges beavatkozással megtámogatott próbálkozása ellenére sem lett gyereke. Tanár volt, amíg nem bolondult meg. Tulajdonképpen abba bolondult bele, hogy nem sikerült teherbe esnie senkitől (nem csak a férjétől próbált); hogy nem tudott/mert nemet mondani a főnökének (mert pont peteérése volt); hogy a férje már nem tudott mit kezdeni a "nyavalygásával" és már nem is feküdt le vele, helyette vett magának egy kutyát, és azzal aludt; hogy szerelmes volt egy volt lánytanítványába, aki a kezdődő kapcsolat helyett inkább kiment Amerikába; hogy amikor lett volna kit örökbefogadni, a férje közölte vele, hogy neki mégse kell a gyerek és hagyja békén; ésatöbbi-ésatöbbi. Mintha ezek külön-külön nem lennének elegek a megbolonduláshoz.

Ez a mégse-kell-a-gyerek momentum volt az, amikor le kellett tennem a könyvet egy pillanatra, annyira megrázott és annyira azt éreztem, hogy hogy lehet valaki ekkora f*szfej, hogy a felesége évek óta küzd, hogy gyerekük legyen, ő is támogatja látszólag, és amikor végre, végtelennek tűnő idő után felcsillan a reménysugár, hogy van valaki, akit örökbefogadhatnának, akkor megvonja a vállát, megrázza a fejét és tovább nézi a meccset, "bocs, meggondoltam magam"...?! Persze van magyarázat, az olvasó együtt jön rá Líviával: a férjnek mástól, máshol már született gyereke, köszöni, elég is ennyi. 

A regény maga Lívia feljegyzéseiből, jelen idejű tevékenységéből és a történetének az ügyvédnek elmesélt részleteiből tevődik össze, töredékes, homályos, szaggatott, nem homogén, és nem mindig lehet azonnal tudni, épp melyik idősávban vagyunk. Pont ettől szerintem nagyon jól visszaadja, mi játszódhat le egy eszét és józan ítélőképességét teljesen elvesztett, depressziós, borzasztóan szomorú nő fejében. 

A molyon a legtöbb komment Kiss Noémi szemére hányja, hogy túl sokat akart mondani ezzel a regénnyel, és kevesebb több lett volna, szerintem nincs igazuk. Annyira minden mozzanat kell ahhoz, hogy a cselekmény a logikátlanságban is logikus legyen, hogy bármelyik aspektus kihagyása a puzzle egy darabjának hiányát jelentené. Így teljes a szerencsétlen Lívia (és az olvasó) fejében levő kép.

Mondanom se kell, 10/10, sőt, 11/10.