Mi vagyunk a medvék; Egymás ellen (Björnstad 1-2.)

Egyszerűen szerelmes vagyok Fredrik Backmanbe, imádom a stílusát. Annyira száraz és finom egyszerre, hátborzongató, ahogy a balladai homállyal operál. "A kislánynak mostantól nagyon sokáig csak a sport fog kék foltokat okozni." Mindenki tudja, hogy miről van szó, nem kell kimondani, mégi összeszorul az ember torka. Van itt nemi erőszak (minekmentoda), iszonyatosan kemény sport, "béközép" szurkolótábor, szétesőben lévő házasság, gyereknevelés vs. karrier dilemma, homofóbia és rejtőzködés, rák, baleset, és egy kisváros, amelybe mindez belefér, de a boldogság és a szép pillanatok is. Jaj, de megszerettem Björnstadot, szívesen megnéznék ott egy hokimeccset. 

Az ehető nő

 

Érdekes dilemmákat vet föl ez a könyv, amik ma már nem tűnnek szerencsére dilemmáknak - vajon a férjhezmenés és a gyerekszülés az Egyetlen Cél az életben, ha nőnek születtünk? És ezzel egyetérteni illik, vagy esetleg meg lehet kérdőjelezni? Mi van, ha az ember csak gyereket akar, de férjet nem? Vagy ha egyszerűen csak lenni szeretne? 

Városi rókák

 

Durica Katarina előző könyvét is nagyon szerettem, és ez se okozott csalódást, sőt. Nyomasztó, kiábrándító, undorító - ez a három szó jut eszembe a cselekményről. Bár a regény végén speciel van feloldozás, a való életben ezekből a helyzetekből sajnos csak a legritkább esetben sikerül szabadulni. 

Csak egy pestis

 

Nyilván mindenki hallott már erről a forgatókönyvről, nagyon fel lett most kapva érthető okokból, és én is "bedőltem", de nem bánom, jó kis olvasmány volt, egy este alatt el lehetett olvasni, a nagyon hasonló hangzású neveket kicsit nehéz volt követni, de ugye nem olvasásra volt szánva a szöveg eredetileg. A végén vártam volna a csavart, hogy túl korai volt a nyitás, és igazából továbbterjedt a pestis, de nem derült ki, igazam lett-e. (Szerintem igen.)

Kékre szeretni

 

Tudtam, hogy ezt a könyvet nem lesz könnyű olvasni, de hogy ennyire nyomasztó legyen valami... Nagyon megviselt maga a cselekmény, nyilván főleg a terhesség/abortusz rész, de az egész borzasztóan sötét, reménytelen, kemény, fájdalmas. És a hosszas elemzések azért is nyomasztottak, mert rettegtem, hogy a következő sorban felfedezek valami/valaki ismerős(e)t. De szerencsére nem. Nagyon kemény könyv volt, nem tudom, lesz-e valaha még késztetésem Tisza Katát olvasni. 

Persepolis

Életem első képregénye, véletlenül vettem meg - tetszett a fülszöveg, és valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy képregény :D #mombrain De egyáltalán nem bántam meg, sőt! Mivel Mardzsán, a főszereplő és egyben szerző narrálja az eseményeket végig, sőt magyarázó lábjegyzetek is vannak (bár ezek egy része gyanús, hogy a fordítótól származik) egyáltalán nincs képregény-feelingje, csak annyiban, hogy vannak képek (!) és kevesebb a szöveg. Nagyon érdekes volt és elég megrázó is. 

Rumbarumbamm

 

Fú, hát nem tudom, elég felemás a véleményem. Egyrészt baromira tetszett, sok helyen visítva röhögtem a megfogalmazásokon, de másrészt meg hát szóval ez egy blog, kinyomtatva, és olvasok hasonló stílusú blogokat, és azokról se gondolom, hogy kevésbé volnának kiadás-worth-ek, mint ez, vagy hogy ez kiadás-worth-ebb, mint azok. Valószínűleg el vagyok kényeztetve kurvajó stílusban író bloggerekkel, ez van.